„Nem csendes és nem visszafogott, csak nehezen oldódik” – Szorongásaim új társaságban, új helyzetekben

–

Nem félek az emberektől, de akkor mitől szorongok?

Annak ellenére, hogy nem ülök teljesen némán a sarokban, mint egy biodíszlet, ha új társaságba kerülök, azért viszonylag hosszú idő kell ahhoz, hogy teljesen el tudjam magam engedni, felszabadult legyek az ismeretlen emberek körében, bátran interakcióba lépjek másokkal, és megmutassam, milyen vagyok.

A környezet általában semmit sem vesz észre a vívódásaimból azon kívül, hogy csendes, visszafogott embernek könyvelnek el, én azonban nagyon is erősen élem meg őket.

A párbeszédek jó része, amiket kívül kellene folytatnom, ilyenkor legtöbbször belül hangzik el, és ott általában minden remekül is megy: humoros replikák, okos mondatok, és a feszítő érzés, hogy mindezeket hogyan lehetne hangosan is ugyanezzel a könnyedséggel átadni. Amint ugyanis kinyitom a szám, a hangom gyakran megremeg, a mellkasomon vörös foltok jelennek meg. 

Az, hogy nehezen oldódom, az én esetemben ritkán szól a környezetemről, sokkal inkább a saját frusztrációimról, önbizalomhiányomról, arról, hogy nehezen hiszem el, érdekes lehetek mások számára, ahogy a véleményem is. Amint már említettem, kívülről kevés dolog látszik ebből, de bennem minden olyan helyzetet megnehezít, ami szerepléssel, ismerkedéssel jár, vagy akár egy új közegbe való beilleszkedéssel.

Jekyll és Hyde munkába áll

„Szóval itt vannak az új kollégáim, elég jófejek. De valamit mondani is kéne nekik, hogy lássák, én is az vagyok. Valami vicceset. Basszus, megint lefagytam, csak mosolygok bambán. Ez az, Radojka, így kell jó első benyomást kelteni, ilyen kétségbeesett vigyorral, mintha épp magad alá csinálnál… egy némafilmben talán még sikered is lenne.”

Megszámolni sem tudom, hányszor játszottam le ezt a belső monológot az évek során.

Amíg a legtöbb munkahelyen a próbaidő három hónap, nekem nagyjából a duplája kell ahhoz, hogy lelkileg is megérkezzek, felmérjem magam körül az embereket, belakjam a környezetet, és elkezdjek benne felszabadultan mozogni.

Ez pedig azzal is jár, hogy jó ideig nemet sem tudok mondani semmire, szóval szépen csendben mindent megcsinálok, erőmön felül is.

Azt, hogy nehezebben oldódom, ma már jelezni is szoktam, nehogy a munkáltatók vagy a kollégák azt higgyék, Jekyll és Hyde-ot alkalmazták sikeresen a cégnél. Néhány emberben ugyanis kisebb sokkhatást okozott az elmúlt években, amikor szembesült vele, hogy a csendesnek és visszahúzódónak tartott kollégája valójában rajong a fekete humorért, szereti az iróniát, és az obszcén beszólásoktól sem riad vissza. Viccet félretéve, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez ne okozna az emberben belső feszültséget.

Folyamatos határátlépések

Mindezek ellenére nagyon jó érzékkel választottam magamnak olyan hivatást, amiben a kapcsolatépítés elengedhetetlen, mindig új és új embereket lehet – és tanácsos – megismerni, és az sem hátrány, ha határozottan tudja az ember képviselni magát, illetve az ötleteit. Nem hiába, valószínűleg az vonzott, amivel dolgom volt magammal kapcsolatban.

Rengetegszer kérdőjeleztem meg, hogy tényleg az újságírói pályán van-e a helyem. Hiszen

egy olyan korban, amiben a siker titka többek közt a jó önmarketingben és a kapcsolatépítésben rejlik, az, aki az átlagnál nehezebben oldódik, és sok helyzetben visszahúzódóbb, könnyen úgy érezheti, hátrányban van.

Eleinte elképesztő energiákat kellett mozgósítanom, hogy azokban a helyzetekben, amikből a szakmámban adódóan helyt kell állnom, biztonságosan mozogjak. Amíg mások a sajtótájékoztatókon világi ismeretségeket kötöttek, és úgy paroláztak, mintha mindig is összejártak volna a többiekkel, én hosszú évek elteltével is úgy rongyoltam ki a teremből, amint vége lett ezeknek az eseményeknek, mintha minimum egy puma loholna a nyomomban. De ez csak egy példa a sok közül. Közel tízéves szakmai múlttal, ma már valamennyire rutinosan, ám még közel sem komfortosan kezelem ezeket a helyzeteket. Ehhez azonban az kellett, hogy rá legyek kényszerítve a határaim folyamatos átlépésére.  

 

Elfogadni, hogy ez is te vagy

Tudom, hogy nem én leszek, és nem is kell, hogy én legyek az, aki az első perctől képes otthonosan mozogni bármilyen új helyen és helyzetben, aki félelem nélkül szerepel, és akiben megvan a megfelelő önbizalom ahhoz, hogy rögtön megmutassa önmagát. Annak ellenére, hogy szeretek társaságban lenni, és érdekelnek az emberek, nem fogok mindenkit azonnal beengedni. Sőt, jó ideig talán még a negyedét sem fogom megmutatni annak, amilyen vagyok, de ez ne tántorítson el senkit. Mert nem jelenti azt, hogy sosem fogom megtenni. Csak szükségem van hozzá a másikra is: a figyelmére, a bizalmára, a nyitottságára felém.

Alapvetően ilyen vagyok: szeretem a saját csendjeimet, figyelni az embereket, felmérni a helyzeteket, és megérteni benne őket, magamat.

Az esetek többségében azokkal tudok csak teljesen felszabadult lenni, akiket már jól ismerek, akik mellett biztonságban érzem magam. Jó ideig feszélyezett, hogy nem tudok azonnal, gombnyomásra kinyílni, mint egy ládika. Kutattam magamban, melyik vagyok én: a visszahúzódó vagy a társasági ember – mert ismerős környezetben nagyon is az vagyok. De mára megtanultam megszeretni és elfogadni a saját ritmusomat, és nem frusztrálódni miatta. Csak megengedni magamnak, hogy akkor ereszkedjem bele teljesen a másik tenyerébe, amikor már készen vagyok rá.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images