A gyerek csoda. És csoda drága

–

Egyáltalán hogy kérdezhetsz ilyet?

Trükkös kérdés, amit vagy rögtön, zsigerből illik elutasítani (hiszen aljas dolog a gyerekvállalás kapcsán pénzről beszélni, és ezzel azt sugallni, hogy számon kellene tartani, mennyit költünk a gyerekre) – vagy ildomos azt válaszolni rá, hogy „mindegy, mennyi, nem az számít, valahogy úgyis megoldjuk, hiszen a szeretetnek nincs ára”. Ami persze igaz.

Miközben viszont azért mégis izgalmas felvetés, hogy vajon a nap végén mennyi az annyi. Nem azért, hogy kiállítsuk a cechet, hanem hogy értsük, mi történik velünk anyagilag onnantól, hogy megérkezik az új családtag odáig, hogy nagykorúvá válik, vagy elvégzi az iskoláit. És talán azért is, hogy nagyobb elfogadással és megértéssel legyünk azok iránt a családok iránt, akik alacsony jövedelműek, a társadalom által kirekesztettek, gyereküket egyedül vagy izoláltan nevelik – meg persze azok iránt a gyerekek iránt is, akik családon kívül, állami gondoskodásban élnek. A számok tükrében ugyanis elég jól látszik, hogy nemcsak az igaz, hogy aki szegény, az a legszegényebb, hanem az is, hogy

szinte összehasonlíthatatlan különbségekkel indulnak azok a gyerekek, akiknek a szülei képesek azt a 10–30 millió forintot elkölteni rájuk, amibe az iskolák elvégzéséig a nevelésük jó eséllyel kerülni fog, meg azok a gyerekek, akikre ennek az összegnek csak a töredéke jut. 

Persze a pénz nem minden

Sosem az. Viszont sajnos Magyarország egyre inkább olyan hellyé válik, ahol ha minőségi szolgáltatást szeretnél (kiszámítható módon, és nem a véletlen szerencsének köszönhetően), akkor azt a magánszektorban fogod igénybe venni. Az egészségügytől az oktatáson át a különböző készségfejlesztésekig, és akkor már nem 30 millió forintról, hanem inkább 50 millióról beszélhetünk költségoldalon (ahonnan pedig már határ a csillagos ég). 

Alapigazság: ha egy szülő megengedheti, hogy többet költsön a gyerekére, akkor azt meg is fogja tenni. Nem érdemes azt latolgatni, hogy ha magánklinikán történt a terhesgondozás és a szülés, majd magánbölcsődébe járt a gyerek (vagy bébiszitter segített, házvezetőnő, esetleg au-pair), és persze magánóvodába járatták, hogy végül egy alapítványi iskolában érettségizzen, miközben magántanárnál tanult nyelveket, pallérozta magát matekból, zenében és különböző sportokban, az mekkora összeget ad ki a végén… itt nyilván egy olyan szám jönne ki, ahonnan nézve a családi pótlék 12,200 forintos, egy gyerek után járó havi összegét értékelhetnénk akár viccesnek is – bár szerintem inkább szomorú. 

De nem kell egészen a luxusig szaladni ahhoz, hogy belássuk: vannak olyan kiadások, amelyek nem jelentkeznének, ha nem lenne a gyerek.

A szülők pedig döntés előtt állnak, hogyan is oldják meg ezeket a költségeket, és időnként nem is kizárólag a pénzügyi lehetőségeiken múlik az, hogy mennyi pénzt szán a család egy-egy területre.

Az utód etetést, öltöztetést igényel, és miközben szerintem van pár ezer olyan csíkos, 56-os méretű rugdalózó az országban, ami úgy jár körbe, hogy nagyjából minden századik háztartásban megtalálható volt egy ideig, azért nem lehet mindent kölcsönkapott meg újrahasznosított cuccokkal megoldani. Az étkeztetés terén hasonló a helyzet: egyre többen figyelnek oda nagyon, hogy milyen alapanyagokat használnak, mivel etetik a gyereket. Vagy azért, mert egészségileg indokolt, vagy azért, mert a szülők tudatosan választanak. És akkor még csak két nagyon alapvető dolog kapcsán beszéltünk egy „átlagos” gyerekről. Semmi speciális szükséglet, semmi korai fejlesztési igény, semmi krónikus betegség, semmi kiemelkedő tehetség, „amivel foglalkozni kell”. Ezek ugyanis nyilván súlyos plusztételek, és itt is igaz:

ha magánban kell megoldani (mert nem lehet máshogy, vagy mert úgy a legjobb), akkor a nap végén ezek is százezres vagy milliós tételekké adódhatnak össze.  

Jó, de hogyan mondod meg, hogy mi számít a gyerek költségének?

Jogos kérdés. A nemzetközi gyakorlatban általánosan elfogadott, hogy a lakhatás, az étkezés, a gyerekneveléssel összefüggő közvetlen költségek és az oktatási rendszerben elköltött pénzek mellett, a szülőknek a közlekedéssel, az egészségügyi szolgáltatásokkal, ruházkodással, valamint az óvodán/iskolán kívüli elfoglaltságokkal kapcsolatos, gyerekkel összefüggő költségeit lehet ide sorolni (sport, hobbi, játék és szabadidő eltöltése, stb.). Ez a szigorúan vett költséglista például az USA-ban egy kétgyerekes, középosztálybeli, kétszülős család esetén átszámítva nagyjából 110 millió forintra rúg a gyerek nagykorúságáig. 

Hogy a spektrum másik végéről is hozzak egy példát, az ENSZ segélyszervezeteinek becslése szerint a világon megközelítőleg 350 millió gyerek él extrém szegénységben. Őket napi kevesebb mint két USA dollárnak (kb. 650 forint) megfelelő összegből nevelik a szüleik. Magyarországon bármennyit is tud valaki egy gyerekre fordítani, azzal mindig felülmúlja a világ legszegényebbjeit.

Ez a gyereknevelési számtan materiális része.

A lista azonban nem teljes, hiszen nem tartalmazza a gyereknevelés valamennyi családi és társadalmi költségét, a nem fizetett háztartási-gondozási tevékenységek teljesítményértékét. A sokrétű érzelmi invesztálást, amivel a gyerekvállalás együtt jár, elképesztően nehéz beárazni. Az érzelmi befektetés (a szeretet) nem fordítható le a 2×2 józanságára, miként sokszor az is nehezen számszerűsíthető, ami a költségoldalon jelenik meg. 

E „tételek” közül a leggyakrabban azokat fogalmazzák meg a szülők maguknak, mint a gyerekvállalás érzelmi, jólléti költségei, amelyek a veszteséggel járó változásokat jelentik a saját életükben, működésükben.

Például hogy megváltozik a kapcsolat a partnerrel (házastárssal, szülőtárssal), a gyerekvállalás átalakítja az életet és az életminőséget, átalakul a test, megváltozik a testkép, elvész, átalakul az a képesség, ahogy korábban dolgoztál.

Átalakulnak az addig megszokott viszonyok, dinamikák, amivel elsőre gyakran nem könnyű megküzdeni. A gyerek gondozása első helyre kerül, és ő kapja a legtöbb figyelmet. Éjszaka bekéredzkedik a szülők ágyába, reggel ő kap először enni, napközben a felnőttek hozzá igazítják a programjukat és időbeosztásukat, így gyakran már semmi erejük az esti fektetés, altatás után még egymásra is. 

Nyilvánvalóan megváltozik az identitása a nőnek és a férfinak is. Bárhogy is értékelik az anyaságot, apaságot (kiteljesedésnek, vagy inkább kényszernek), a változás kódolva van, és ha nem sikerül hozzá jól alkalmazkodni, akkor a költségei egyre feljebb mennek.

Csak egy példát hozva: a kapcsolati krízisek 67 százaléka a gyerekvállalás után kezdődik.

Durván fogalmazva, a gyerekvállalás költségeibe a családok közel kétharmadánál a válással (vagy a párterápiával) együtt járó kiadásokat is kalkulálni kellene. 

A gyerekvállalás átalakítja az életet és az életminőséget. Mi sem írja le jobban ezt a költséget, mint a leggyakrabban elhangzó kérdés, amit kisgyerekes szülőknek felteszünk: „És hogy alszik?”. Alvásmegvonással tengerészgyalogosokat is sikerrel lehet kínozni. Egy idő után bárki bevall bármit, csak végre nyugodtan aludhasson, vagy elkezdi lecsavarni egyéb életfunkcióit. (Találtam már kisgyerekes szülők hűtőjében tusfürdőt, ami ki tudja, hogy került oda.) De megváltozhat a szexhez és az intimitáshoz való viszony, átalakulhatnak az étkezési szokások, a nyaralási lehetőségek, stb. – általában drágábbak lesznek. 

A személyes jóllét kapcsán mindenkinek máshol van a toleranciaküszöbe, ennek megfelelőn másként éli meg a terheket is, az azonban egyértelmű, hogy itt a szülők nettó befizetők. 

A gyerekvállalás az igazi 24/7 munka

Nincs kiszállás, ami komoly költséget jelent érzelmileg, időbeosztás szempontjából, és nem utolsósorban az öngondoskodás lehetőségeiben (van-e időd magadra). Ha a fizikai elérhetőség már nem is szükséges (mert a gyerek már megnőtt, egyedül közlekedik, stb.), az érzelmi „rendelkezésre állás” ettől függetlenül még tovább tart. Egy kamaszgyerek szülei ugyanúgy sokat gondolkodnak a gyerekükről, és fejben (is) rengeteg időt töltenek vele. Aggódnak, féltenek, terveznek, kíváncsiak, beszélgetést kezdeményeznek, próbálnak alkalmazkodni, és ugyanúgy nem alszanak éjszaka, mint amikor még a gyerek kicsi volt. Ezt az idő-, energia- és érzelem-ráfordítást egyértelműen kalkulálni kell a költségek között. 

A gyerekkel kapcsolatos érzelmi, társadalmi költségeket a gyerek elsődleges gondozója (tehát az az ember, aki a legtöbbet foglalkozik a gyerek jóllétével) különösen nagy arányban fizeti meg. Magyarországon ez az ember jellemzően inkább az anya. 

Hazánkban általában ő tölt több időt a gyerekkel (noha azért láthatunk kiegyensúlyozottabb modelleket is). A testi változások költségei azonban biztosan az anya oldalán jelennek meg. Azt az árat, amit a terhességi csíkok, a megváltozott testalkat, a gyerek emelgetése, hordozása miatti fizikai igénybevétel, s nem utolsó sorban a terhesség előtti ruhák felpróbálása utáni letargia jelent, biztosan a nők fizetik meg. 

Végül pedig, a nők munkaerőpiaci helyzete Magyarországon sem ideális. Gyerekvállalás előtt gyakran azért kerülnek hátrányba, mert „nemsokára úgyis elmennek szülni”. Szülés után azért nehéz munkát találniuk, mert „kiestek a munkából, a tudásuk elavult”. Ha meg van is munkájuk, sokkal nehezebben jutnak előre, hiszen a gyerek miatt „nem lehet rájuk úgy számítani”. Nehéz ezt az egész témát nem úgy megközelíteni, mint ami nem gyereknevelési kérdés, hanem a női egyenjogúság (hiányának) lenyomata. És mint amiben elképesztően fontos lenne biztosítani, hogy ezt az árat ne kelljen megfizetni. Se a nőnek, se senkinek.  

Jó-jó, de olyan sokat kapunk a gyerekeinktől! 

Te mennyire értékelnéd ezeket a költségeket? Persze. Tudom. Nem lehet beárazni az oxitocint, amit a kisbaba illata, megölelése kivált. Nem váltható forint-fillérre az első szó, amit kimondott, az első lépés, amit megtett, a virág, a kavics meg a gesztenye, amit összegyűjt és odaad neked.

Nyilván az érzelmi és társadalmi költségek mellett azért léteznek érzelmi és társadalmi előnyök is, csakhogy ez nem egy nulla végösszegű játszma. A költségek és hasznok nem oltják ki egymást, hanem együtt léteznek.

Azt a 10–30 millió forintot, amibe egy gyerek felnevelése kerül egy kétszülős, átlagos jövedelmű magyar családban, ezekkel a nehezen beárazható költségtételekkel együtt érdemes értékelni. 

Miközben tudjuk, hogy itt képtelenség korrekt matematikát alkalmazni – és ez így van jól. Viszont egy csomó költség egész egyszerűen csökkenthető lenne társadalmi és közösségi (családi) szinten is. Ehhez persze kellene sok minden: leginkább figyelem, az érzelmi, gondoskodásbeli költségek elismerése, érzékeny családpolitika, nemek közötti egyenlőség, gyerekközpontú állami költségvetés-tervezés – hogy csak néhány példát említsek.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Guido Mieth

Gyurkó Szilvia