WMN-HohesC

 –

Majd én azt tudom...

Olyan hétéves lehettem, amikor először figyeltem fel arra a mondatra, amit nagyapám mondott nagyanyámnak:

„Attól, mert te fázol, nekem miért kellene felvennem még egy pulcsit?”

Döbbentem hallgattam, miközben a nagyanyám által rám adott pulcsi+kardigán+kabát kombó alatt szépen lassan csordogált lefelé az izzadság a hátamon. Én nem mertem szólni, hogy nem fázom. Kevesen mertek ellentmondani nagymamámnak.

Nagymamám fullban nyomta a gondoskodást. Azt hiszem, az volt élete egyik fő célja, hogy másokról gondoskodjon.

Pulcsit kötött, ebédet készített, lázat mért, tornacuccot mosott. Tette, amit jónak gondolt, és amiről azt gondolta, hogy a másiknak is jó. Ebben a gondoskodásban szemernyit sem zavarta őt, hogy a másik mit szeretne... vagy a másiknak mi lenne jó.

Nagymamám általában ilyen volt. Ha éhes volt, főzött nekünk. Ha fázott, ránk szólt, hogy öltözzünk fel. Ha álmos lett, akkor mennünk kellett aludni. Ezt mi teljesen természetesnek vettük. Hiszen az egész nyolcvanas évek (amikor kisgyerek voltam) így zajlott. Mindenhol ezt láttam. A szülők nem nagyon firtatták, hogy a gyerek mit szeretne. Egymástól sem nagyon kérdezgették, hogy a másiknak mire lenne szüksége. És persze mindannyiunk életében ott volt az állam, ami mindenről és mindenkiről gondoskodott – bár senkit nem kérdezett meg arról, hogy valójában mit akarna.

Figyelem, szükség, idő

A gondoskodásnak ez a módja tulajdonképpen a legtermészetesebb. Amikor egy gyerek megszületik, kérdések nélkül kell őt táplálni, tisztába tenni, öltöztetni, életben tartani. De ahogy szép fokozatosan „megérkezik ebbe a világba”, és egyre pontosabban tudja, ki ő és mit akar, úgy egyre fontosabb, hogy a szükségleteire (az azzal kapcsolatos jelzésekre) odafigyeljünk, és azokra elég jó válaszokat adjunk. De mik is ezek az elég jó válaszok?

A kutatások szerint a gyerekről való gondoskodás először is szeretetet és melegséget jelent. Tudományos mérések támasztják alá, hogy azok a gyerekek, akiket születéstől fogva ölelnek, simogatnak, szeretnek, sokkal kiegyensúlyozottabbak, a betegségekkel szemben ellenállóbbak (és valamilyen rejtélyes oknál fogva) okosabbak is lesznek.

Szintén kutatások erősítik meg, hogy kisgyermekkorban a gondoskodás meghatározó faktora, hogy mennyi időt töltünk a gyerekkel.

Igazából ez az az „ajándék”, amire a leginkább szüksége van a gyerekeknek. Az együtt töltött minőségi idő biztonságot ad, bizalmat és önbizalmat erősít – ezért ez is gondoskodásnak számít (akkor is, ha csak ritkán gondolunk rá így).

Ha jól vagyunk önmagunkkal és a gyerekünkkel, akkor oda tudunk figyelni rá, és megfelelő válaszokat tudunk adni az érzéseikre. Segíthetjük őket abban, hogy eligazodjanak a világban, és saját tempójukban megtanulják, elsajátítsák az önmagukról való gondoskodást is. 

Nagyon sokféleképpen gondoskodunk a gyerekekről. És mi, a szüleik, a körülöttük élő felnőttek velük együtt növünk föl velük a feladathoz.

A kisbaba ösztöneihez igazodó feltétel nélküli gondoskodás az idő során átalakul a gyerek saját szükségleteit egyre jobban tiszteletben tartó „kíséréssé”.

A szülő-gyerek szimbiotikus együttéléséből idővel oda jutunk, hogy kamaszként már az is eseményszámba megy, ha a szülő bekopog (bemehet) a gyerek szobájába beszélgetni.

Persze e két állomás között megannyi megélendő, megtanulandó átmenet van, amivel a gyerekek is, meg mi is többek leszünk, hogy aztán (amikor megöregedtünk) a sors visszakínálja nekünk mindazt, ahonnan elindultunk.

Amikor fordul a kocka

Nagymamám például, amikor már nagyon megöregedett, „ideális beteggé” vált. Legalábbis az orvosok azt mondták róla. Sosem panaszkodott, nem reklamált, elfogadta, amit kapott, ha megkérdezték: hogy van, általában azt mondta, hogy minden rendben.

Én viszont megőrültem ettől. Hogyan tudnám kitalálni, mire van szüksége, ha nem mondja el? Azt éreztem, hogy képtelenség gondoskodni róla, ha ő nem segít ebben. Gondozni nagyon jól lehetett, de nekem az nem volt elég.

Azt szerettem volna, ha legalább az élete utolsó időszaka róla szól, az ő szükségleteiről... és nem másról.

Neki azonban nem volt mintája arra, hogy milyen, amikor ő kap. Csak azt tudta, hogy milyen adni.

Ezért fontos, hogy az ember már gyerekkorában megtanulja, hogyan kell jól adni, és azt is, hogyan kell jól kérni és elfogadni. A gyerekeinknek egészen kicsi kortól engedjük meg, hogy a saját szükségleteiket kommunikálják, hogy nemet mondjanak, és egyaránt megtapasztalják az alkalmazkodást és az érvényesülést. Ez nem könnyű, de hosszú távon mindenképpen megéri, hiszen nem az engedelmesség és a passzív elfogadás tesz minket  boldoggá, hanem a kölcsönösségen és a kölcsönös tiszteleten alapuló odafigyelés és gondoskodás. 

Dr. Gyurkó Szilvia

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Andriyko Podilnyk