-

Kedves Papa, szia!

Már egy éve, hogy itthagytál bennünket, hisz elszólítottak az égiek. Biztos valami jóságot kellett csempészniük a mennybéli világba, és ki mást, mint téged találtak erre a feladatra a legalkalmasabbnak. Az bizony nem érdekelte őket, hogy itthon van még egy szerető feleséged, három sikeres lányod és öt csupaszív unokád. Micsoda önzés! Legalább hagyták volna, hogy még a nyolcadik iksz is beleférjen a földi létedbe. De nem tették. Mivel az is most a napokban lenne, engedd meg, hogy itt kívánjak neked boldog születésnapot! Hátha olvasol ilyeneket unalmas, kávészürcsölgetős perceidben.

Mikor elmentél, mindenki nagyon sírt. Hát... persze. A legtörpébbek talán azt sem tudták, mi az a halál, eszik-e vagy isszák, de érezték a helyzet komolyságát és az egész család együtt zokogott. Még a síron túl is képes voltál összetartani minket. Bár ne kellett volna megtapasztalni ezt a képességedet… Eltelt pár nap, a kedélyem még mindig nem volt túl rózsás (egészen érthető okokból), de apa cinkosan azt mondta nekem, hogy egy percig se aggódjak miattad, a csinos kis angyalkák körberajonganak egy ilyen kedves, hófehér hajú, tengerkék szemű nagypapát. Bár tényleg nem féltettelek, mindig könnyen megtaláltad a közös hangot bárkivel. Inkább magamért aggódtam kicsit. Már megint micsoda önzés!

Csak tudod, félelmetes volt elképzelni egy olyan világot, ahol nem szólít senki Csengőbongónak, attól függetlenül, hogy mennyire utálom a beceneveket. Ezt az egyet valahogy mindig szerettem. Pláne azzal a félkacajjal a végén, amit csak tőled hallottam. Szerencsére még a te hangodon cseng-bong odabent ez az egyszerű kis szó. Bár azt mondják, a leghamarabb a hangokat felejtjük el. Nem szeretném.

Szeretnék örökre emlékezni a nagy pocakodra (olyat csak az igazi nagypapák tudnak maguknak növeszteni, én mondom neked!), a mindig mosolygó szemeidre, arra, ahogy télen a mínusz tíz fokban trikóban és rövidnadrágban sertepertéltél, mert szerinted egyáltalán nem volt hideg. A „bezzeg a katonaságban…” kezdetű mondataidra, amelyek általában a kétöklömnyi fasírtról szóltak, a dolgos kezeidre, na meg a hangodra. Amíg csak lehetséges.

Komolyan, még a nagy vasárnapi ebédek közben lefolytatott mama vs. papa összetűzések is hiányoznak. Igazából azok a legjobban... Hihetetlen, mennyire igaz a közhely, hogy az ember lánya akkor jön rá igazán, mije volt, amikor már nincs. A fene gondolta volna, hogy egyszer pont azokat a lényegtelen kis csipkelődéseket fogom hiányolni. De olyan mókásak és szeretetteljesek voltak, hogy kevés aranyosabb dolgot tudok elképzelni egy majdnem fél évszazada házas párnál. Pedig akkor milyen bosszantó volt, hogy: „na, már megint kezdik".

Sajnálom, hogy nem élted meg, amíg megszerzem a jogosítványomat, és így azt sem láthatod, milyen jó kezekben lenne nálam az a szép Opel. Mióta volt az a biciklis incidensünk, anno 14 éve, tudod, mikor olyan sikeresen legurultam a lejtőről, hogy a holtágban kötöttem ki. Mondjuk, csak a sarkában, de így is vizes lettem egy kicsit. Az milyen vicces volt! Persze nem ott és akkor, mert bizony nagyon megijedtünk mindketten, én ráadásul még bőgtem is, mint egy pocakfájós csecsemő, de így visszagondolva szerintem irtó mókás volt. Szóval azóta fejlődtem, meglehetősen pozitív irányba. Még az oktatóm is azt mondta, hogy ami a vezetést illeti, nem vagyok reménytelen eset. Azért megígérem, friss jogsisként messziről elkerülöm a Corsát, a kellő tapasztalat megszerzéséig a miénket törögetem össze.

Nagypapával Csudapesten

Azért remélem, ha még most is köztünk lennél, büszke volnál rám. Csak egy icipicit tévedtem el a múltkor is Csudapesten. Mentségemre szóljon, hogy már olyan rég volt, amikor kettesben felvonatoztunk, csak azért, hogy megcsodáljuk a négyes metró vadonatúj és szemet kápráztató megállóit. Gondoltál egyet, megkérdezted, hogy: „Csengőbongókám, van kedved eljönni velem Pestre? Csak úgy, szétnézni.” Egy ilyen kérdésre hogy az ördögbe lehet nemet mondani? Persze hogy volt kedvem. Most is lenne. Bármelyik pillanatban. Amikor elmentél, elvesztettem az útitársam, ami elég szomorú, mert még egy csomó helyre elmehettünk volna. Többek között Bugyira is. Még egyszer. Bízom benne, hogy azért nélkülem is jókat utazol. Én tovább viszem kis hagyományunkat és megyek, megyek, megyek. Mindegy hova, mindig valahova.

Papa, remélem, látod, hogy nagyon igyekszem. Remélem, mosolyogva nézel le ránk, akárhányszor csak eszedbe jutunk. Én mosolyogva nézek fel rád, amikor csak eszembe jutsz. Meglehet, egyre ritkábban, de ez semmit sem veszít a dolog lényegéből és fontosságából, hogy míg világ a világ, ott leszel mindannyiunk szívszövetében, mint egy makacsul ragaszkodó folt, ami jelen esetben nem bosszúságot okoz, hanem kedves emlékeket idéz fel. Köszönöm neked a sok kirándulást, a sok Balatont, a rengeteg mosolyt és törődést, a finom főtt kukoricát! Köszönöm neked, hogy ilyen szuperságos nagypapánk voltál!

Szeretettel gondol rád,

legnagyobb kisunokád, Csengőbongóka

Képünk illusztráció, forrás: Flickr