Gramnézia: miért emlékeznek máshogy a nagyszülők a kisbabás évekre?
A legtöbb kisgyerekes családban jelenleg legalább 3 generáció él együtt, még ha nem is egy háztartásban: a nagyszülők, a szülők és a gyerekek. De az, hogy mennyi generációváltás történt az elmúlt évtizedekben, és hogyan alakultak például a nevelési elvek, sajnos extra konfliktusokhoz is vezethet. Ennek a jelenségnek jártunk utána a Ki vele! hétfői epizódjában, amelyben a Trokán család egy részével (Anna és Péter) és Bereczki Enikő generációkutatóval beszélget Csepelyi Adrienn. Ez pedig Tóth Flóra írása a generációk együttélésének egy nehezítő tényezőjéről, a gramnéziáról.
–
Nem biztos, hogy szándékosak a nagyszülőktől érkező ítélkező mondatok
Tudjátok, mi az a gramnézia? A nagyszülők generációjának „feledékenysége” a kisbabás évek, és elsősorban a saját szülőségük kapcsán. Vagyis ez az a jelenség, ami sokszor ver éket a szülők és nagyszülők közé, utóbbiak ugyanis ennek köszönhetően válnak kevésbé elfogadóvá a szülők sokszor megengedőbb, modernebb nevelési gyakorlataival szemben.
A kifejezés az angol „grandparent” (azaz nagyszülő) és az „amnézia” szavak összetételéből alakult ki, és Kesley Borresen, a HuffPost munkatársa emelte be a sajtóba – korábban fórumokon már használták.
Néhány példa rá:
„Ó, te rögtön átaludtad az éjszakát, amint hazahoztunk a kórházból!”
„Már 1 évesen szobatiszta voltál – és csak egy hétvégébe telt, hogy megtanítsunk rá!”
„Soha nem hisztiztél ennyire.”
„Rizskását adtunk neked, és gond nélkül elaludtál. Kipróbáltad már?”
„Soha nem voltál ilyen válogatós. Mindig megetted, amit adtunk.”
Valahol érthető, ezek az idők ugyanis olyan távol vannak már számukra, hogy a messzeség jócskán megszépíti őket, ráadásul a nehezebb emlékek általában eleve ködösek már néhány év távlatából – az agy ezzel segít, hogy kezdeni tudjunk valamit a traumákkal.
Plusz létezik egy pszichológiai jelenség is, az úgynevezett „euforikus visszaemlékezés”, amely szerint hajlamosak vagyunk pozitívabban emlékezni a múltbeli élményekre, különösen a negatívakra.
Az inkompetenciától való félelem
Ráadásul a gyereknevelésre vonatkozó ajánlások az elmúlt 2-3 évtizedben ugrásszerűen fejlődtek, tehát eleve más tanácsokat kap egy mai anyuka, mint amiket az anyukája kapott. És ez a rengeteg változás a gyereknevelésben akár inkompetenciától való félelmet is kiválthat a nagyszülőkből – amit elég jól lehet azzal kompenzálni, ha azt mondják, az ő gyerekeik annak idején sosem síró, mindent megevő, állandóan alvó csodababák voltak.
Ez az egész azért okoz nehézséget, mert mindkét fél rosszul érzi magát miatta: a nagyszülők ebből kiindulva gondolhatják, hogy az unokáik elkényeztetett, félrenevelt, akaratos, hisztis kis szörnyek; a szülők pedig az összehasonlításból az empátia hiányát és az ítélkezést hallják ki, nem a segítő szándékot vagy az esetleges félelmet a nagyszülői szereptől, amit nehezen tudnak meghatározni a mai gyereknevelési elvek mentén.
Tök jó, hogy van egy új szó rá, de minek?
Ezeket a jelenségeket azért fontos bemutatni, szavakat kapcsolni hozzájuk, hogy tudjunk róluk beszélni, tudatosíthassuk magunkban, ha szembe találkozunk vele.
„Az, hogy a szüleink azt mondják nekünk, hogy mi soha nem sírtunk (akár igaz ez, akár nem), nem változtat azon a tényen, hogy a MI babánk most sír, és szüksége van a gondoskodásunkra”
– mondja a HuffPost cikkében idézett szakember. Ő azt ajánlja a kisbabás szülőknek, hogy vallják be őszintén a szüleiknek: ezek az összehasonlítások azt üzenik nekik, hogy nem tartják őket jó szülőknek – persze csak akkor, ha úgy érzik, a kapcsolatuk elbírja az erről való nyílt kommunikációt. A nagyszülőknek pedig azt javasolja, kommunikáljanak önreflektíven ezzel kapcsolatban. Ha nem akarnak szorongást okozni a gyerekeiknek, akik nemrég váltak szülővé, mondják azt: „Biztos elfelejtettük, milyen volt friss szülőnek lenni. Nagyszerű munkát végzel, és minden sokkal jobb lesz – idővel pedig talán te is elfelejted, milyen nehéz volt az elején.”
Úgy mondom, mint aki már rég túl van a kisbabás korszakon, hogy a nagyszülőkkel való kapcsolattartását a gyerekeknek az első években nagyon jól meg lehet alapozni – ha sikerül rendezni ezeket a konfliktusokat. És utána szülőként óriásit lehet profitálni ebből.
A jó unoka-nagyszülő kapcsolat a történet minden szereplőjének jó
Több kutatás igazolja, hogy mind az unokáknak, mind a nagyszülőknek sokat ad a köztük lévő aktív kapcsolat (és közben még a szülőket is tehermentesíti, ami szintén nem hátrány).
Az unokák ezáltal tapasztalhatják meg a szülőkétől eltérő feltétel nélküli szeretetet – főleg, hogy a szülők hiába szeretik szintén feltétel nélkül a gyereküket, sok elvárást támasztanak velük szemben a legapróbb hétköznapi dolgoktól (rendrakás) a jövővel kapcsolatos nagyszabású tervekig.
A nagyszülők általában nem foglalkoznak ilyen „bagatell” dolgokkal, hanem annak örülnek, amit kaphatnak az unokáikból. (Egy friss kutatás szerint a demencia kialakulásától is véd az aktív nagyszülőség.)
Ráadásul a technika okozta generációs szakadékot is sokkal könnyebb átugrani kihagyva egy generációt. Saját tapasztalatom is, hogy míg a szülőket bosszantja a saját szüleik technikai analfabétasága, az unokák örömmel vezetik be a nagymamát, nagypapát azokba a telefonos, számítógépes vagy akár játékkonzolos skillekbe, amik számukra alapvetők. És ez mindkét félnek jó, mert az alfa generációs gyerekek esetében a szülők általában inkább korlátozó szerepkörben vannak jelen a technikai eszközök tekintetében, és ritkán kérnek tanácsot a gyereküktől (pedig attól tartok, van olyan, amiben érdemes lenne).
Az engedékeny (digitális) nagyszülői szerepkörről megindító őszinteséggel mesélt Trokán Péter a Ki vele! generációkról szóló adásában. Idősebb lánya, Trokán Anna is a vendégünk volt, és a nagyszülőség mellett sok más generációs kérdésről is szó esett. A Trokán család egy része mellett Bereczki Enikő generációkutatóval is beszélgetett Csepelyi Adrienn. Nézzétek meg hétfőn 19 órától a Viasat3 műsorán.
