Meg akarták gyilkolni, miközben elsőként kerékpározta körbe a földet: a legendás Thomas Stevens

–

Egyre többen szurkoltak neki 

Stevens járművére, amelyen elöl egy nagy, hátul pedig egy jóval kisebb, tömör gumival ellátott kerék volt, csak kevés csomag fért, így a sportember mindössze némi váltóruhát, egy sátorként is használható esőkabátot és – hogy biztonságban tudja magát – egy revolvert vitt magával a világ körüli útjára. 

A nagy kaland 30 éves korában, 1884. április 22-én kezdődött. Az első szakaszban Stevens mintegy három hónap alatt szelte át az amerikai kontinenst San Franciscótól Bostonig. A telet pihenéssel töltötte, majd gőzhajón Liverpoolba ment, hogy Európát is átkerekezze. Az angol kikötővárosban ekkor már híre ment a grandiózus tervnek és a sikeres „bemelegítő szakasznak”, így parádés búcsúztatásban részesült, amikor folytatta az útját Konstantinápoly (ma Isztambul) felé. Népszerűségét a Columbia márkájú velocipédjét gyártó cég is kihasználta – leginkább azért, mert a kerékpárgyártásban ebben az időben az angol vállalatok jártak az élen.

„Ez a termék az amerikai ipar terméke, amelyre minden amerikainak igazán büszkének kell lennie” – hangsúlyozta a Pope Bicycle Company tulajdonosa.

Stevens az útja során rendszeresen hírt adott magáról, beszámolói a magyar lapokhoz is eljutottak. A Herkules Testgyakorlati Közlöny 1886. március 28-án megjelent száma például a franciaországi élményeiről írt fejezetet is közli: „[…] utam a Champs-Elysées-en vezetett keresztül.

Hallottam azon hangversenyeket, melyeket ezen nagyszerű kertek kávéházaiban adnak. Egész életemen keresztül emlékezni fogok azon gyönyörű látványra, melyet a fákon keresztül villogó villanyos lámpás myriadjai előtüntetnek.

Másnap reggelim után elhagytam a fővárost a Daumesnil kapun keresztül. És Páris határát Vincennes és Joinville érintésével hagytam el. Páristól keletre vagy 30 angol mérföldnyire az utak távolról sem olyan jók, mint a normandiai utak. Platán és nyárfákkal vannak szegélyezve, mely magas fák kedvezően járulnak hozzá az út egyhangúságának csökkentéséhez. A faluk, a normand falukhoz hasonlítanak, de tömör építkezésű templomai nem olyan szépek, styljük nagyon kevés művészi ízlést árul el.”

Magyar borokat is kóstolt

Miközben Konstantinápolyba tartott, Magyarországot is érintette, ahonnan arról is beszámolt, milyen vendéglátásban részesült egy alkalommal:

„Öt óra tájt délután elérkeztünk Duna-Pentelére és mielőtt a vacsorához fogtunk volna, egy óra hosszat Dunafürdőt vettünk. ½ 10 óra tájt este útitársaim közül kettő visszatért hajón a fővárosba, s mi is már szobánkba akartunk térni, midőn a vendéglő helyiségébe néhány úr lépett be, közöttük Újvári úr, – kinek pinczéje híres az egész vidéken, – ez utóbbi igen barátságosan szólít fel bennünket, menjünk pinczéjébe s kóstoljuk meg »Magyarország legjobb« borát, mielőtt szobáinkba térnénk. 

Ilyen meghívást nem tudván visszautasítani, követtünk meghívónkat a falunak sötét utczáin, majd meg pinczéje folyosóján keresztül. A pincze két oldalát boros hordók foglalták el.

Először vörös bort ittunk, melynek olyan parfümja volt akár a rózsának, azután meg pezsgőt, melyből a kipezsgő buborék gyémántszemhez hasonlított, s a pohárba felpezsgő habja nyolcz czentiméternyi volt”

– szerepel a Herkules Testgyakorlati Közlöny 1886. augusztus 22-én megjelent számában. Stevenst Budapesttől Belgrádig egy magyar mezőgazdász, Igali Szvetozár kísérte, és a többi szakaszon is tartott vele valaki időnként.

A kalandor Konstantinápolyba érve ismét megpihent kicsit, majd Teheránba ment, hogy eleget tegyen a perzsa sah meghívásának. Miután nem engedélyezték neki, hogy Szibérián keresztül folytassa az útját, Afganisztán felé vette az irányt – annak ellenére, hogy a brit ügyvivők jelezték, ki fogják onnan utasítani. „Először is, az afgánok soha nem engednék meg, hogy idejöjjön, és ha véletlenül mégis bejutna, soha többé nem kerülne vissza” – írták neki egy táviratban.

Stevens nem vette komolyan ezeket a figyelmeztetéseket. Miután belépett az országba, letartóztatták, és ugyan egy idő után szabadon engedték, el kellett hagynia Afganisztánt. Visszatért Konstantinápolyba, majd egy gőzhajón Indiába utazott, ahol a távolságokon kívül a nyári forrósággal is meg kellett küzdenie.

Néhányszor előkerült a revolvere

Kalkuttából egy másik gőzhajóval Kínába utazott, ahol kalandja legviszontagságosabb időszaka következett. Ugyan felhívták a figyelmét, hogy az akkoriban befejeződött kínai-francia háború miatt – amely során a franciák Kínától elhódították Vietnámot – különösen veszélyes állapotok uralkodnak az ázsiai országban, nem hallgatott az intelmekre. Úgy gondolta, ahelyett, hogy megtámadnák, inkább az arrafelé ritkaságnak számító velocipédjét csodálják majd meg a kínaiak.

„Tisztában vagyok vele, hogy egy országon keresztül egyedül utazni bizonyos veszélyeket rejt magában. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az általam használt rendkívüli újdonság olyan mély benyomást tesz majd az ázsiaiakra, hogy inkább békén hagynak”

– írta.

Hamar kiderült, hogy Stevens ismét vakmerő volt: többször előfordult, hogy az életére törtek és elő kellett kapnia a revolverét, egyszer pedig egy tisztviselő adott neki menedéket, amikor szorult helyzetbe került. De egyéb nehézségekkel is meg kellett küzdenie Kínában: a kerékpározásra tökéletesen alkalmatlan „járhatatlan kőutak” miatt csak lassan tudott haladni, az elszigetelt vidékeken heteken keresztül nem adhatott hírt magáról, sokat éhezett és szomjazott. (A velocipédjén csak kevés étel és ital fért el, ezért útközben kellett beszereznie ezeket, sokszor meg is vendégelték, Kínában viszont legtöbbször ellenségesek voltak vele.)

Stevens végül 1886. november 18-án érkezett meg az óceánparti Sanghajba, és bizonyára örült, hogy végre elhagyhatja Kínát. Az angol konzulátus épületében fogadták. „Senki sem számított rá, hogy valaha is látni fogja még magát” – jegyezték meg a tiszteletére összegyűltek, egy orvos pedig hozzátette: „meggyötörtnek és fáradtnak” látszik.

Maga Stevens is meglepődött, miután hónapok óta először egy tükörbe nézett: „Láttam, hogy teljesen jogosak az orvos aggodalmai. Az éhezéstől, az aggódástól és a kemény igénybevételtől teljesen lesoványodtam.”

Miután új erőre kapott, Stevens hajóval Shanghaiból Japánba utazott, ahol jóval kevesebb megpróbáltatással kellett szembenéznie, mint Kínában – a zord körülmények és a veszélyes zavargások után jó minőségű utak és barátságos, vendégszerető emberek várták. „(A japánok) csodálatosak – írta. – Az összes nemzetnél jobban tudják, hogy lehet boldogan élni. [...] Udvariasak és szelídek, mindig mosolyognak és jóindulatúak.” 

 

Az „amerikai hős”

A kalandor Yokohamában fejezte be a több mint két és fél évesre nyúlt világkörüli útját 1886. december 17-én, amely során számításai szerint 21 726 kilométert meg a velocipédjén. Amikor visszatért San Franciscóba, nagy ünnepléssel várták, és sokan megállapították, világraszóló tettével az „amerikai hőst” testesítette meg, hiszen „bátorságával és elszántságával minden akadályt le tudott győzni.”

De nem sokáig ült a babérjain: egy év múlva már egy afrikai mentőexpedícióban vett részt, majd Európa folyóin hajózott. Élete második felére viszont felhagyott a kalandozásokkal: 1895-ben visszaköltözött Angliába, megnősült és egy színház igazgatója lett. 1935. január 24-én hunyt el.

Források: WeLoveCycling, World History Connected, KOHA, fasember.hu

Kiemelt kép forrása: Wikipedia/Sampson Low, Marston, Searles, and Rivington

Nádudvari Péter