A gyereknevelési módszerek változnak, csak a szülői lelkiismeret-furdalás örök

–

Egy kis történelem

Megboldogult lánykoromban koptattam néhány évig az ELTE pedagógia szakának padjait, így aztán valahányszor valaki azt találja mondani, hogy a liberális nevelés megbukott, kiver a hideg veríték. Már-már kényszeresen kommentelem, magamra hűs nyugalmat erőszakolva mosolyogva magyarázom, csendesen pufogva mormogom az orrom alatt, hogy olyan márpedig nincs! 

Eredetileg „csak” három nevelési stílust tartottak számon: a demokratikust, az autoritert és a laissez-faire-t, azaz a megengedő nevelési stílust. (Bár azt gyerekkoromban persze még senki se tudta, hogy így hívják őket.) 

Akkoriban – legalábbis demokratikus nevelési stílus esetén – a képzeletbeli Petikét, (akit jelenleg kizárólag a cikk kedvéért huncut tekintettel, szőke fürtökkel és mosolygós gödröcskékkel képzelek el), az anyukája minden reggel életkorának megfelelő dilemmák elé állította. Például hogy a számára felkínált, időjárásnak megfelelő ruházatból a markolósat (bocsi, exkavátorosat!) vagy a hajósat (yachtosat) kéri-e. Esetleg vajas-lekváros vagy mézes kenyeret kíván-e annak rendje-módja szerint fogyasztani.

Ha Petike anyukája az autoriter szülők közé tartozott, akkor Petike takkra, időben felvette a neki kikészített ruhadarabot – extrémebb esetekben az anyja által kijelölteket ő maga készítette össze előző este-, megette, amit elé raktak, és udvariasan megköszönte a mindent is. Ellenkező esetben Petike minimum sarokba állhatott, és akkor még egész jól járt.

Laissez-faire anyuka esetén Petike vagy felöltözött, vagy nem, vagy évszaknak megfelelően, vagy nem, vagy volt leckéje, vagy nem, és Petike anyukáját a háta mögött csak a helyi hippinek csúfolták. 

Semmi extremitás, semmi kötődő nevelés, semmi pozitív fegyelmezés, semmi erőszakmentes vagy asszertív kommunikáció, semmi csoportkohézió, önérvényesítési képesség vagy egyéb fűszer. A gyerekkort túl kellett élni és pont. (Amivel egyáltalán nem azt mondom, hogy jó lett volna úgy. Csak azt mondom, hogy így volt.)

Modern nevelési stílusok és a szülőség ezer arca

Azóta eltelt néhány évtized, a pszichológia és a neveléstudomány egyaránt sokat fejlődött, így aztán napjainkban az édesanyák sokkal többet tudnak arról, hogyan erősíthetik, bátoríthatják, támogathatják a gyerekeiket. Ami jó, hiszen ma már szülőként is lehetünk sokfélék. És rossz, mert a hatalmas információáramlatból mindenkinek magának kell kihalásznia a számára releváns, fontos, hasznos tudnivalókat.

A szoptatási gyakorlat, a köldökcsonk ápolásának folyamata, a hozzátáplálás bevezetése, az erős és megkérdőjelezhetetlen kötődés kialakítása, a gyerek testtudatának fejlesztése, az egyes helyzetekben való helyes szülői magatartás megválasztása mind-mind megkérdőjeleződött. Míg harminc éve három hónaposan minimum almát illett eszegetni, ma már semmi sem biztos. Mindenre és annak az ellenkezőjére is van kutatás, példa, gyakorlat.

Még szerencse, mert így minden egyes anya és apa bármikor megkérdőjelezheti az összes lépését. És folyton érezheti magát szarul. 

Félreértés ne essék, bármilyen jellegű fizikai vagy verbális abúzus elítélendő és kerülendő. De a sok egész jó, nem olyan rossz és talán jó lesz ez is megoldás között megtalálni az optimálisat… Minden egyes nap kábé ezerszer… nem kispályás feladat. A legtöbbünknek nem is megy csuklóból.

Nevelési stílusok, amikről azt sem tudtad, hogy léteznek

Változnak az idők, és vele együtt változnak a nevelési stílusok is. Ami régebben működött, ma már sokszor nem adaptálható a mindennapokra. Másra van szükségünk és az egyéniség, a sokféleség, a sokféle nézőpont az egyes szülők attitűdjeiben is megjelenik.

Ott vannak például a helikopterszülők. Ők azok, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy a kis drágájuknak zavartalan és boldog gyermekkora legyen. Ha ehhez soha egy percre sem ülhetnek le, minden pillanatban készenlétben kell állniuk, hogy a kialakulóban lévő problémát már jó előre eltüntessék, és az egész életük egy végeláthatatlan inasi-sofőri-túsztárgyalói-teljes kiszolgáló személyzeti feladat, hát legyen. A helikopterszülő megoldja, mert szeretné, ha a kis trónörökös vagy koronahercegnő megélhetné a gyermekkor legszebb perceit. Kerül, amibe kerül. (Magától értetődik, hogy az aranygyerek sosem viselkedik helytelenül, nem bánt másokat, nem felejti el a leckét és nem esik le a fáról. Soha.)

El ne felejtsük a buldózer szülőket, akik mást se tesznek, mint elhárítják az akadályokat a gyerek elől. Hát gondolj csak bele, micsoda tragédia volna, ha egyszer nem nyerne a Ki nevet a végén?-ben, szembe kellene néznie azzal, hogy nem ő a leggyorsabb futó a rokongyerekek között, vagy ki kéne állnia önmagáért a kortársi helyzetekben. Sokkal jobb, ha anya-apa megoldja, amit csak lehet, hiszen így a gyereknek nem kell megharcolnia a magáét. Harcolhat még életében eleget.

Emlékezzünk meg a tigrisszülőkről is, akik egyetlen percre sem felejtik el, hogy a gyerek jövője a ma döntéseiben van! Épp ezért rendkívüli fegyelmet, mindenkor maximális, kiemelkedő teljesítményt várnak el, és arra törekszenek, hogy csemetéjük ifjonti kora ellenére is tisztában legyen saját kivételes voltával és szép jövőjével. Tegyen is meg érte mindent, ha tetszik, ha nem. Hiszen csak így válhat azzá a karizmatikus vezetővé, akinek eleve született.

A szabadelvű szülők már egészen más tészta: ők azok, akik az önállóság, az önkifejezés és az életrevalóság optimumát igyekszenek megtalálni. Bár más vélemények szerint simán csak elhanyagolják a gyerekeiket. És hogy miért mondják róluk mindezt? Mert eszük ágában sincsen kísérgetni, kocsival hozni-vinni a gyereket, vagy meghozni helyettük a döntéseket.

Egyszerűen csak megmutatják, mit hogyan kell csinálni, aztán hagyják, hogy a gyerekek a saját belátásuk szerint járjanak el – legyen az a döntéshozás metódusa, vagy az, hogyan jutnak el az oviba.

A pozitív szülők elsődleges feladatuknak tekintik, hogy minden eszközt, tudást és kommunikációs készséget gyerekük rendelkezésére bocsássanak annak érdekében, hogy az minél kiteljesedettebb, boldogabb életet élhessen. Ennek érdekében nemcsak azt tartják fontosnak, hogy csemetéjük a bukások, traumák és nehézségek terheivel szemben a jelen örömeire és sikerei összpontosítson, hanem azt is, hogy érezze: támogatva és szeretve van. Ez a szülői magatartás elsősorban coaching-szemléletű és önérvényesítésre sarkall, ugyanakkor feltétel nélküli támogatást feltételez a szülő részéről.

A slow parenting hívei arra esküsznek, hogy hagyni kell a gyerekeket a saját tempójukban fejlődni, mert csak így érezhetnek rá az élet valódi ízére, és csak így fejleszthetik valóban kompetenciáikat. A „lassú” szülőség jelen esetben azt jelenti, hogy a mindennapok zúgásával és őrületeivel szemben a szülők teret és időt teremtenek a gyereknek arra, hogy felfedezze a világot és benne önmagát.

Van-e egyetemes érvényű igazság?

Mondjon bárki bármit, szülőnek lenni egyáltalán nem egyszerű. Jó szülőnek lenni meg egyenesen lehetetlen. Az „elég jó” szülőséget talán nem kizárt elérni, de őszintén szólva az sem valami egyszerű. 

Én legalábbis sokkal több olyan anyát ismerek, aki a nap végén úgy csukja le a szemét, hogy azt érzi, aznap sem sikerült eleget letennie az asztalra. Sokkal többet, mint aki azzal a megnyugvással alszik el, hogy aznap is mindent megtett – és milyen jól tette.

De mégis hogyan hozhatod ki magadból a maximumot? Úgy, hogy nem próbálod olyan nagyon. (Majd szólj, ha rájöttél, hogyan kell. Köszi.)

Önazonosnak, hitelesnek lenni az egyik legnehezebb szülői feladat – mégis a legfontosabb annak érdekében, hogy a gyerekek tudják, a szüleik is emberek.

Válaszkésznek kell lenni – úgy, hogy közben meg tudod húzni a saját határaidat.

Őszintének kell lenni – de nem szabad a gyerekből barátot, minipszichológust, társat kreálni, hiszen a parentifikáció egy életre tönkreteheti őket.

Érzelmesnek kell lenni – de kell tudni kontrollt gyakorolni a saját érzelmi világod felett.

Hagyni kell a gyereket próbálkozni akkor is, ha szülőként szinte biztos vagy abban, hogy el fog bukni – és amikor megtörténik, ott kell állnod, hogy elkapd. Anélkül, hogy azt mondanád, te tudtad előre.

Mindent el kell mondani, amire csak szüksége lehet – de nem szabad se túl keveset, se túl sokat, se rossz időpontban mondani, mert azzal csak mindent elrontasz. 

Tudnod kell a gondolatait még azelőtt, hogy ő maga rájönne, mik is azok – de hagyni, hogy ő fogalmazza meg őket.

A leglehetetlenebb időpontokban kell rendelkezésre állni, és néha a számodra fontos pillanatokról kell lemondani ahhoz, hogy minden rendben legyen – de nem csinálhatsz magadból mártírt. (És lássuk be, nem is érdemes.)

Szeretned kell, akkor is, ha sok, ha kevés, ha kamasz, ha bunkó, ha épp nem törődik veled, vagy ha egy centire sem hajlandó eltávolodni a szoknyád mellől – de csak épp eléggé, se nem túl, se nem alul.

Egyszerű, mint az egyszeregy. Nem?

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ NataliaDeriabina

Z. Kocsis Blanka