Lakóbusszal a világ körül – Egy belga család különös kalandjai

–

Mi kell ahhoz, hogy valaki fogja a feleségét, három gyerekét, és egy átalakított busszal világgá menjen velük? A halál. Vagy legalábbis a szele. Így kezdődik Jean-François története, aki 35 éves korában került a halál közelébe egy súlyos infarktusnak köszönhetően. A rendezvényszervezőként dolgozó, akkor még kétgyerekes családapa számvetést készített, és rájött, hogy bár kívülről úgy tűnik, mindene megvan, valami mégis hiányzik az életéből. Elkezdett arról ábrándozni, hogy elindul egy kicsit körbenézni a világban. A barátai Kanada mellett kardoskodtak, hisz egy belga család számára a francia nyelvismeret adott volt, ám Jean-François azt mondta:

előbb nézzük meg a világot, aztán döntsük el, hol akarunk élni. 

Mindezt Szentendre egyik kávézójának parkolójában mesélte el, ahol néhányan azért gyűltek össze, hogy meghallgassák a különös család történetét. A szervező pár hónapja találkozott velük Portugáliában, és meghívta őket Szentendrére. Bár nem hitte volna, de Jean-François és családja végül tényleg tett egy kanyart a város felé. 

És nem vicceltek. Jean-François vett egy Scania buszt, és szép lassan, saját kezűleg mozgó otthonná alakította a járművet. Ebben a mindössze pár négyzetméteres helyiségben eszik-alszik-fürdik az öttagú család. 

A busz mindenki számára megtekinthető, bár én zavartan nyúlok a cipőm felé, hogy levegyem, mire a feleség, Charlotte nevetve int, nehogy megtegyem. Hiába busz ez, a lakásuk is, én pedig zavarba jövök az intim tér látványától. Próbálom elképzelni, hogyan lehet ilyen kevés négyzetméteren létezni. 

A gyerekek most tíz-, nyolc- és egyévesek, de mire véget ér a kaland, már a kicsi is iskolába megy. A nagyobbaknak az egykori programozó, később rendezvényszervező tanítja a matematikát, nyelvet és történelmet, de hogy mi lesz később, azt nem tudja. Jean-François a feleségével, Charlotte-tal sokat gondolkodott azon, hogy a gyerekek számára mennyire jó az otthontanulás, de aztán arra jutottak, hogy a közös együttlét sokat ad a családnak, és a nagyszülők is tudnak mit tanítani a gyerekeknek.

Mióta elindultak, kétszer látogatták meg őket a nagyszülők, és persze a zokogós elbúcsúzás nem maradt el. Most még könnyű nekik, mert Európában minden elérhető órák alatt, ám a család hamarosan Kanada felé indul hajóval. Onnan az USA-n keresztül irány Dél-Amerika, egészen a legdélibb pontjáig. A kérdés csak az, hogy innen merre tovább, mert a kedvenc kutyájukat nem fogják csak úgy beengedni Ausztráliába. Sajnos hónapokat kellene karanténban töltenie, ezt pedig nem szívesen vállalják be. 

A „My tiny school” névre keresztelt kaland során Jean-François mindenhol iskolákba látogat, és mesél a gyerekeknek arról, hogyan élnek a az emberek a világ többi pontján. Ahol adomány kell, ott adományt szerez, és közben folyamatosan forgat. 

Minden iskolában feltesz bizonyos kérdéseket. Például: „Hogyan írnád le az iskoládat, és mire van szükséged?” A gyerekek pedig őszintén válaszolnak. Észak-Olaszország egy kis falvában, a Garda-tónál fizika és földrajz szertárnak örültek volna. Horvátországban, egy icipici iskolában – ahova mindössze heten járnak – könyvekre volt szükség. Az agilis családfő szerzett is mindent, mert őszintén hisz a tanulás fontosságában, bár szerinte az iskola elsődleges feladata az lenne, hogy mindenkiben megtalálja a tehetséget. 

A család eddig majdnem 11 000 kilométert utazott Belgiumon át Franciaországba, onnan Spanyolországba, Portugáliába, majd Horvátországon át Szerbiába, innen pedig Romániába és Budapestre mentek. Ezután felfelé indulnak Pozsonyba, majd Németország, Lengyelország és Oroszország következik. Belorussziát ki kell hagyniuk, mert akkor nem mehetnének az oroszokhoz, az északi államok pedig az időjárás miatt estek ki, oda csak nyáron akarnak menni. Az eredeti tervekben még Kínán át Thaiföld és Vietnam szerepelt, de az autóval való beutazást annyira megfizettetik, hogy nem fért bele a büdzsébe. 

Mindig felmerül a kérdés ilyen történetek hallatán, hogy miből finanszírozzák az utazást? Jean-François elmondása szerint amerikai befektetései jól kamatoznak, valamint a francia tévé is beszállt némi pénzzel a projektbe. Az új életformájuk havonta átlagosan 1500 euróba kerül, ebben az üzemanyagtól a drága biztosításig minden benne van. 

A busz átalakítása nagyjából 20 000 euróba (kábé hatmillió forintba) került, ezért a pénzért készült bele konyha, nappali és hálószoba is – utóbbi kajütöket idéz. A kis teret fantasztikusan kisakkozták, még tusoló is került bele, és természetesen vécé. A gyerekek és Charlotte azonnal otthonuknak érezték a helyet, Jean-François-nak azonban kellett két-három hét, mire megszokta. Ő csak ideiglenes élettérnek tekinti azóta is, míg a felesége képes lenne örökké itt élni. A 17 tonnás buszt még a Scania mérnökei is megcsodálták, és lelkesen követik a család útját. Drukkolnak, hogy igazi sikertörténet legyen a nagy utazás.

Felmerül a kérdés, hogy lehet nulla intimitással, 0-24-ben együtt élni. Ebben a tekintetben a család jelenleg nagyon bizakodó: azt mondják, nincs szükségük „énidőre”, elvonulásra, de tudják, hogy az út még sok kihívást tartogat. A legkisebb gyerek, az alig egyéves Victoria számára pedig ez lesz az otthon – ő egy két négyzetméteres gyerekszobát kapott az ágya mellett. Amikor arról faggatom őket, nem növik-e majd ki a pici ágyakat a gyerekek, nevetve megnyugtatnak, hogy ebbe akár egy 175 centis ember is belefér.

Miközben a kávém kortyolgattam, azon tűnődtem, vajon milyen lehet öt évig összezárva lenni, nem fog-e lázadni a lassan kamaszkorba lépő fiú, és mit gondol majd a világról Victoria, aki már abba született bele, hogy a házának négy kereke van és mozog? Erre nincsenek válaszok, de Kaponay Réka története azt mutatja, hogy a gyerekek számára az egész csak egy szuperizgalmas kaland.

Zimre Zsuzsa

Képek: Jean-François