A bátorság nem azt jelenti, hogy semmitől sem félünk, hanem hogy képesek vagyunk legyőzni a félelmet

–

Takács Dalma/WMN: Az eriksoni modell nyolc életszakaszt különböztet meg egymástól, és ezekhez társítja a különböző normatív – tehát várható – kríziseket. Azonban tapasztalatból tudjuk, hogy a krízisek sokszor nem ilyen kiszámíthatók, és lehet, hogy épp azzal küzdünk meg a legnehezebben, amiről nem is gondolnánk. Hogyan igazodjunk el a normatív és az akcidentális krízisek útvesztőjében?

Sarkadi Bálint: A normatív krízis kifejezést azokra az életeseményekre szoktuk használni, amik mindenkinek az életében előfordulnak vagy előfordulhatnak krízisszinten – tehát, mondjuk, végzünk az iskolával, és elkezdünk állást keresni. Ezek mindenki számára nehéz és kihívásos időszakok, viszont fontos látni, hogy fejlődési lehetőséget is rejtenek magukban. Ami az eriksoni modellt illeti, jó kiindulópont az ott leírt nyolc szakasz, viszont az adott krízis minden ember életében mást jelent, máshogy nyilvánul meg, és nem evidens, hogy mindenkinek ugyanaz jelenti a nehézséget is.

Míg egy adott élethelyzet az egyik embernek kegyetlenül nehéz, más könnyedén abszolválja, és ez fordítva is megtörténhet.

Ami pedig az akcidentális kríziseket okozza, azokban az a legnehezebb, hogy felkészületlenül érnek bennünket, és nagyon ijesztő állapotot okoznak, hiszen a hatásukra megrendül a biztonságos világba vetett hitünk. Egy akcidentális krízis hatására pszichésen dekompenzálódhatunk, ilyenkor kiváltképp fontos, hogy tudjunk, merjünk kapcsolódni másokhoz, engedjük, hogy ott legyenek velünk, és forduljunk szakemberhez, ha elakadnánk a feldolgozásában.

T. D./WMN: Milyen tényezőktől függ az, hogy miként jövünk ki egy krízisből, és az ott megélt dolgok erősítenek vagy gyengítenek bennünket?

S. B.: Vegyünk példának egy klasszikus normatív krízist, a családtól való leválást. Hogyha azt éljük át a folyamat során, hogy kompetensek vagyunk, hamar sikereket érünk el önállóan, találunk munkát, el tudunk helyezkedni, képesek vagyunk gondoskodni magunkról – egyszóval minden a nagykönyv szerint alakul, – akkor az nagyon pozitív élményeket okoz, annak ellenére, hogy egy kihívásos, mondhatni, krízises időszakról van szó.

Ha viszont ez a folyamat kicsit akadozóbb, például sok időbe telik a munkatalálás, nem tudjuk eltartani magunkat, nem képes bennünket támogatni a család, tehát nem épp komfortosak a körülmények, akkor könnyen alakítunk ki saját magunkról is negatív véleményt emiatt. Elindul a negatív spirál, elkezdjük leértékelni magunkat, és ez sokszor a motiváción is csorbát ejt.

 A különbség abban is rejlik, hogy azáltal, hogyha ebben minél hosszabb ideig benne tud lenni az ember, ha küzd és megy előre, és megteszi a szükséges lépéseket, akkor előbb-utóbb sikert ér el, és megtapasztalhatja a saját rátermettségét, tehetségét, egyszóval az énerőit. Ennek hatására pedig elindulhat egy pozitív, felfelé ívelő spirál a történetben, aminek hatására rálátást kapunk a megtett útra.

Ha valaki megtapasztalta a mélységet, utána megtapasztalja azt is, hogy milyen klassz a kitartás, az erő, hogy sikerült munkát találnia.

T. D./WMN: Most elsősorban olyasmiket említettél, amik a környezetből, a bennünket érő körülményekből fakadnak. De biztosan vannak személyiség- és neveltetésbeli tényezők is abban, hogy valaki mennyire vesz könnyen egy ilyen akadályt, nem?

S. B.: Abszolút. A reziliencia kérdése nagyon messzire vezethető vissza, és közrejátszik benne az, hogy mennyire volt stabil a családi hátterünk, milyen a kötődési stílusunk, mennyire vagyunk szorongó típusok, kompetitívek, alárendelődők, mennyire tudunk alkalmazkodni a környezetünkhöz. Ezek mind-mind befolyásolnak minket abban, hogy miként küzdünk meg egy krízissel. Magas szintű reziliencia esetén képesek vagyunk rugalmasan alkalmazkodni a változó körülményekhez a környezetünkben. 

Meglehetősen összetett dologról van szó, és ezt érdemes a bio-pszicho-szociális modell szemszögéből megvizsgálni. Mint bármilyen betegség esetében, figyelembe kell venni biológiai és pszichológiai tényezők mellett a kulturális hatásokat is, amelyek befolyásolhatják az ellenálló képességünket a pszichés nehézségekkel szemben.  

T. D./WMN: Említetted a nevelés szerepét is. Mit tehetünk annak érdekében, hogy a gyerekünk a lehető legjobban reagáljon a krízisekre?

S. B.: Ez nagyon nehéz téma. Én azt gondolom, hogy a gyerekek tőlünk tanulhatják meg azt, hogyan kell kezelni a kríziseket. Például amikor a gyerek elesik a játszótéren, akkor odanéz anyára vagy apára, majd az ő reakciójuk mentén reagál a helyzetre. Hogyha mi mosolygunk, és azt mondjuk, hogy nincsen semmi baj, menj vissza játszani, akkor ő feláll, megtörli magát, és megy, mintha mi sem történt volna. De hogyha mi megijedünk, akkor ő is megijed, mert átveszi az érzéseinket.

Nem véletlen a mondás, hogy a szorongó szülőnek szorongó lesz a gyermeke is – szerintem épp az a legfontosabb a gyereknevelésben, hogy meg tudjuk tanítani a gyerekeknek az érzelmek kezelését.

Hiszen amit tőlünk látnak egy krízis, egy konfliktus vagy egy érzelmileg nehéz helyzet során, az az egész életükre és saját működésükre is kihat majd. Ha mi ott tudunk lenni mellettük, megtanítjuk nekik azt, hogy természetes dühöt, szomorúságot, összezavarodottságot érezni, viszont ennek hatására nem bánthatják például a másik gyereket. Szerintem ez a szülőség egyik legnehezebb és legszebb feladata is.

T. D./WMN: Mi lehet a krízis szerepe, illetve miként fejlődhetünk általa? 

S. B.: Korábban a rendvédelemben dolgoztam pszichológusként: bevett mondás volt az ott dolgozó férfiak körében, hogy „a probléma azért van, hogy megoldjuk”. Szerintem nagyon sok ember próbál ezzel az attitűddel megküzdeni a nehézségekkel, és éppen ezért úgy értelmezi a krízist, mint egy elvégzendő feladatot, ami után büszkék lehetünk magunkra. Azzal nincs is semmi gond, ha a problémát kihívássá keretezzük át, és a megoldásra törekszünk, valóban találhatunk benne fejlődési lehetőséget és fejleszthetjük az önismeretünket is. Viszont ugyanennyire fontos, hogy ha a krízis hatására megjelennek negatív érzések, azokat is fogadjuk el. 

 

Ha valamit nehéznek élünk meg és kilátástalannak, az nem jelenti azt, hogy le kell értékelnünk a saját képességeinket, és le kell tiltanunk ezeket az érzéseket. Ez nem a gyengeség jele. A bátorság nem azt jelenti, hogy semmitől sem félünk, hanem azt, hogy képesek vagyunk legyőzni a félelmet.  

T. D./WMN: A nehéz érzések felvállalásánál mindig érdekes kérdés szerintem, hogy oké, de meddig? Meddig normális az, ha egy krízis megvisel?

S. B.: Ha egy ilyen jellegű életesemény még évek elteltével is olyan szorongást okoz valakinek, ami kihat az életére, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen elakadás történhetett, miért ilyen nehéz az adott dolgot elfogadni. Jót tehet ilyenkor, ha új nézőpontból vizsgáljuk meg a helyzetet, vagy szakember segítségét kérjük, hiszen a normatív kríziseken általában maguktól túljutnak az emberek, és ha ez nem történik meg, akkor akár patológiás állapot is fennállhat. Ez persze nagyban függ a krízistől, a környezeti tényezőktől, a személyiségtől is.

Amikor a gyerekeim megszülettek, két-három év kellett ahhoz, hogy újra önmagamra találjak, megértsem, ki vagyok, mit kezdjek az apukaidentitással, és feldolgozzam, hogy az életem bizonyos szegmenseit elvesztettem ezáltal.

Hogy megértsem: attól még, hogy van egy új szerepköröm, én ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. 

Azt gondolom, hogy ha az életvitelünket megnehezíti az adott krízishelyzettel való megküzdés, tehát amennyiben nem tudjuk megfelelően ellátni a feladatainkat, vagy a szociális kapcsolataink hátrányt szenvednek, akkor érdemes megállni, megfigyelni a jelenséget, és elgondolkodni azon, mi lehet az oka. Ha pedig ez nem megy egyedül, nagyon fontos segítséget kérni a környezetünktől vagy akár szakembertől.

T. D./WMN: Létezik egyáltalán olyasmi, amiről általánosan elmondható, hogy segíti a kríziseken való gyorsabb túljutást?

S. B.: Ha merünk beszélni róla, az mindenképpen ilyen. Én azt látom a mostani társadalomban, hogy egyre jobban távolodunk egymástól, és egyre kevésbé vannak jelen az életünkben az élő szociális kapcsolataink, amikben felvállalhatjuk a problémáinkat, dilemmáinkat. És – bár ez aggasztó, szerencsére látok pozitív tendenciákat is: ilyen az például, hogy egyre több híresség beszél nyíltan a problémáiról, ezzel pedig azt üzenik a közönség felé is, hogy ezek elfogadható, kommunikálható témák. Szerintem ebből a szempontból nézve a társadalom is egyre érzékenyebb lesz, a nyíltabb kommunikáció és érzékenyítés pedig komoly védőfaktort jelenthet. Ha ventilálhatunk, kikérhetjük mások véleményét és közösségre találhatunk hozzánk hasonló dolgokkal küzdő emberekben, akkor megérezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. Az Adaptérbe szervezett előadás-sorozatnak is ez a célja részben: hogy az adatvizualizáció segítségével megmutassuk az embereknek, hogy a különböző lelki problémákkal nincsenek egyedül.

T.  D./WMN: Miközben hallgattalak, az jutott eszembe, hogy bizonyos krízisek, amik valaha szokatlannak, akcidentálisnak számítottak, mára talán már normatívnak foghatók fel. Például egy válás. Mit gondolsz, sok ilyen van?

S. B.: Igen. Nemrég arról vitatkoztam egy szintén pszichológus barátommal, hogy a félrelépés normatív vagy akcidentális krízisnek számít-e. A félrelépés szerintem akcidentális krízis, de a kísértés a legtöbb életszakaszban felütheti a fejét. Rengeteg történetet hallok a magánéletemben és a munkám során egyaránt, ahol a pár egyik tagja megcsalja a másikat. A kísértés mindig jelen van, persze bizonyos élethelyzetekben felerősödhet, gyermekvállalás esetén, amikor a párkapcsolati dinamika megváltozik, vagy kapuzárási nehézségek esetén.

Az adott életszakaszunk, lelkiállapotunk, kapcsolati dinamikánk az, ami ilyenkor befolyásolhat minket, ennek hatására eljuthatunk a félrelépés gondolatától a megcsalásig.

De mielőtt ebbe belevágnánk, érdemes elgondolkodni rajta, hogy miért is jelent meg bennünk ez a vágy, és ezt miért lenne könnyebb kielégíteni egy külső kapcsolatban, mint a párkapcsolatomban.  

T. D./WMN: Az Adaptérbe szervezett programsorozaton adatvizualizáció segítségével járjátok majd körbe a krízisek témáját. Mesélj erről a módszerről, kérlek! Te mint pszichológus milyen előnyeit látod a technikának?

S. B.: Valójában még én sem vagyok ezen a téren túl tapasztalt, de amit eddig tudok róla, azt nagyon hasznosnak és izgalmasnak tartom. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor csoportterápiás helyzetben a tagok különböző jellemvonások vagy preferenciák mentén csoportokat alkotnak, és így átélhetik azt az élményt, hogy nincsenek egyedül. Hogy láthatják: más is olyan, mint én, és nem vagyok egyedül az érzéseimmel, a nehéz gondolataimmal.

Ennek hatalmas ereje van. Emlékszem, pályakezdő koromban, amikor nehézséget okozott az elhelyezkedés, gyakran éreztem azt, hogy a világnak nincs szüksége rám, semmirekellő vagyok. Utólag azt gondolom, hogy ha könnyebben tudtam volna kapcsolódni másokhoz, akik hasonló cipőben járnak, ha segítjük egymást, küldünk egymásnak állásajánlatokat, közösen írunk önéletrajzot, meg szurkolunk az interjúk előtt, biztosan könnyebb lett volna. Sajnos én eléggé izolálódtam akkoriban, és utólag azt gondolom, ez a krízisek egyik legveszélyesebb pontja: hogy a háttérben meghúzódó szégyen miatt nehezen kapcsolódunk a környezetünkhöz. Pedig erre van ilyenkor igazán szükség.

 

 Képek: Chripkó Lili/WMN

Takács Dalma