–

Számítógép a hátizsákban?

Gyakran eszembe jut a beszélgetés, amit a 90-es évek idusán alsó tagozatos kisiskolásként folytattunk kis somogyi városomban a menzáról hazafelé: 

egy osztálytársunk, akit nagyon érdekelt a téma, arról mesélt, hogy a távoli jövőben már a hátunkon hordjuk majd a számítógépet, mert éppen bele fog férni a táskánkba. Egyszerre hüledeztünk és nevettünk a felvetésen, 

mint ahogy pár évvel később azon is, hogy telefonálás közben egyszer majd nemcsak hallani, de látni is fogjuk egymást. Tudom, hogy sokan adaptálódnak gyorsan az új dolgokhoz, és persze én magam is egy táska méretű laptopon írom most ezt a cikket, és elég gyakran beszélgetek emberekkel úgy, hogy a képernyőn látom az arcukat. Mégis 

sokszor érzem, hogy két világban élek egyszerre. Az egyikben felnőttem: az az alapvetés, az origó. Valahogy mindig ott létezik minden mögött, bármi is történjék közben. 

A másikban pedig egyszer csak ott találtam magam, és miközben rutinszerűen töltöm benne a hétköznapjaimat, olykor bele kell csípni a karomba, hogy ez tényleg a valóság.

Persze kár lenne közhelyeket pufogtatni arról, mennyit változott a világ…

Éppen ezért nem is szeretnék. Mint ahogy arról sem, mi volt jobb vagy rosszabb, mert akik elmerengenek néha a gyerek- és felnőttkori valóságaik különbségein, ők azzal is tisztában vannak már rég, miben estünk át a ló túloldalára, illetve mit kellene mindenképp átmenteni a mába. Talán kevésbé sokkoló a technikai fejlődés egy hasonló érdeklődésű, vagy rokonszakmában dolgozó számára: bevallom, nekem az egyszerre nyitott és nosztalgiára hajlamos bölcsészlelkemmel olykor komoly megrendülést hoz.

Amikor szeptemberben elkezdtem nézni a The Morning Show új évadát, az első részben még csak kicsit keltett bennem furcsa érzést, hogy a reggeli műsor két házigazdája épp egy űrhajóból levezényelt adásra készül, amely során őket is kilövik az éterbe. Jól, van – gondoltam magamban, – tiszta sci-fi, biztosan ez húzódik majd végig az évadon, és az utolsó részben megbicsaklik a terv. Ahogy azt egy amerikai filmben várjuk. 

Talán tényleg egy Y testbe bújtatott X generációs vagyok (vagy netán boomer?!)

 – amit gyakran szoktam mondani magamra – mert valósággal megrendített, ahogy azonnal az első részben megtörtént a kilövés, a kamerába mosolygás, illetve a hősies hazatérés is. Banálisan hangzik, de egy sorozat vágta a szemembe újra: ez már nem a jövő, amivel néhány forgatókönyvíró jót játszadozik a kötelező tíz epizódon át. Ez bizony a jelen: és egy mában lezajló rövid űrutazás pont úgy hiteles egyetlen rész egyik momentumaként, minthogy a főhős átrepült egyik amerikai városból a másikba, vagy épp leszaladt egy kis péksütiért a boltba.

Mire feldolgozzuk, ami aktuálisan zajlik, a mögöttes dolgokra már nem biztos, hogy jut idő

A cikkeim kapcsán rengeget szakemberrel beszélgettem az elmúlt években, és nemcsak a gyerekpszichológusok, de a felnőttekkel foglalkozó kollégáik is lépten-nyomon hangsúlyozták, hogy 

az idegrendszerünk nem arra született, amit napjainkban el kell viselnie. 

Miközben a halomnál is nagyobb halom ingerrel próbálunk dülőre jutni napi szinten, vajon mennyi idő marad felfogni, mi is történt vagy történik velünk az elmúlt években? Mennyi időnk jut érzelmileg adaptálódni ahhoz a világhoz, amely szép lassan teremtődött körülöttünk? 

Persze emlegethetjük a szüleink, nagyszüleink generációját, akik számára a mai technika már abszolút a közép- vagy idős korukban köszöntött be, tehát nemcsak a gyerekkorukat, de a fiatal felnőtt éveiket is másban töltötték. Mégis azt gondolom, több szó esik arról, hogyan építsünk hidat számukra a szakadék két széle között: amin nagy részük eldöntheti egyébként, hogy aztán átsétál-e, hiszen sokuknak nyugdíjasként például már nem létfontosságú felvenni a teljes új világ ritmusát. Ezzel nem kisebbítem a kihívásaikat, és nagyon tisztelem azokat a 60 pluszosokat, akik például az unokáik kedvéért megtanulnak használni ezt-azt a modern technika vívmányai közül – vagy épp teljesen otthonosan mozognak benne. 

Csak azt mondom – és nem panaszként, inkább egy erről való párbeszéd reményében gondolkodva –, hogy mi, a jelenlegi 30-as, 40-es generáció stabil, erős hidat nem kaptunk, hiszen folyamatában jött velünk szembe a változás, amellyel élnünk kellett. Nem volt választásunk. 

Nekünk egy erősen billegő függőhídon kellett átsétálni a mába, igaz napról-napra és évről-évre, de valahogy a nagy imbolygás közepette mégsem készültünk fel, mi vár ránk a túlparton. Érthető, hiszen azzal voltunk elfoglalva, hogy ne essünk le a mélybe. 

Nem voltak pillanataink tudatosítani, honnan tartunk hova, és mi is jelenthetné számunkra a valódi kapaszkodót. 

A tele pohár már régen nem elég

Jānis Sārts, a NATO Stratégiai Kommunikációs Kiválósági Központ igazgatója egy TEDX-előadásban beszél arról, miért lehet, hogy szebb, jobb, stabilabb világként emlékszünk például a saját gyerekkorunk közegére. 

A világ ugyanis nem lett rosszabb, csak mi lettünk tele több szorongással. 

Ha a saját helyzetemre gondolok, biztosan szeretnem kell a modern technikát: mennyivel könnyebb a szeretett hivatásomban dolgoznom három kisgyerek anyukájaként nem a fővárosban élve. Hiszen létezik a tárca méretű telefonom és a hátizsák méretű számítógépem, amelyek segítségével a világ összes pontján elérek bárkit, és egyszerre tudok cikket írni klasszikusan az íróasztalnál, de vonaton, vagy a betegen alvó gyereket őrizve is. Miért is szidnám a technikát meg az információ akadálytalan áramlását? Mégis, akkor miért érzem ennek tudatában, hogy 

néha nem találom a helyem ebben a csúcsra futatott modern világban? 

Jānis Sārts egy nagyon találó hasonlattal él ennek kapcsán: gondoljunk bele, mit csinálunk, ha szomjasak vagyunk? Iszunk egy pohár vizet. Mit teszünk, ha még mindig nem csillapodott bennünk az érzés? Iszunk még egy kicsit. Akkor most képzeljük el, hogy mivel szomjasak lettünk, belöknek minket egy nagy tóba, ami tele van ivóvízzel. Ha jóindulatból is tették, nem megyünk vele sokra, főleg, ha még úszni sem tudunk. Éppen így működik – mondja előadásában a szakember –, ahogy az elmúlt másfél évtizedben igyekszünk kapálózni az információk rengetegében. Mivel emberek vagyunk, szükségünk van információkra: hallanunk kell történeteket, vágyunk a tudásra. Azonban 

belöktek minket egy tóba, ahol egészen másként kell úszni, mint ahogy azt valaha is tanultuk vagy gondoltuk. 

Miközben a jelenlegi kutatások szerint éppen nyolc másodperc figyelmet szentelünk minden újdonságnak, ami szembejön velünk. Sok címet – értsd, félinformációt – ismerünk, de annál kevesebb tényt tudunk. Ettől pedig érthetően szorongunk: hiszen eredetileg egy pohár vízért indultunk, ehelyett most ott fuldoklunk egy óriási tó közepén.  

A bátorság nem azt jelenti, hogy semmitől sem félünk, hanem hogy képesek vagyunk legyőzni a félelmet

WMN Life – 2023. november 21. – TD

Tehát valami ilyesmi mozog annak hátterében, hogy néha meglepetésként ér a saját valóságom

Nagyon szeretnék valami kézzelfogható tanulságot megfogalmazni a végére, de azt hiszem, az egyetlen, amit biztosan tudok, hogy bármennyire is ráz minket már néha a hideg a tudatosság meg az önreflexió kifejezésektől (hiszen annyit halljuk), de muszáj megállni bizonyos időközönként, és számba venni, mi történt velünk ezen a téren is. Nemcsak a gyerekkorunkban, a családunkban, a szakmai életünkben, az önismeretünk lépcsőin, hanem a fizikai környezetünkben egyaránt. A napi ingeráradatban valahogy éppen ezt felejtettük el megemészteni. Az első (buta) telefonokat az én generációm kamaszkorában kapta: ekkor még komoly anyagi vonzata volt mindennek, ezért a kommunikációra szánt időt okosan be kellett osztani. E-mail-címünk a középiskola vége felé lett, de csak azért, mert kötelező részét képezte az informatikaórának, ahol asztali gépeken tanultuk, mi az az internet, és hogyan kell használni. Mire diplomát szereztünk, már nagyon sok minden online volt, bár mi az indexeinket még a kezünkben is foghattuk. Az első gyerekem születésénél még ki kellett nyitnom a laptopot, ha e-mailt akartam írni, így a homokozó mellett állva nem tudtam volna telefonon csekkolni az üzeneteket, és bármilyen munkával kapcsolatos kérdésen szorongani, ezért eszembe sem jutott ezt tenni. A harmadik gyerekem idején már tudatosan le kell kapcsolódni a hálózatról, miközben nehézzé vált megmagyarázni, hogy az ember éppen, miért csak öt óra múlva olvas el valamit. 

Miért írom le, ha annyira egyértelmű? Mert miközben az, mégsem az. 

Észrevétlenül szuszakolódtunk bele a sci-fibe, amin huszonöt éve még hangosan nevettünk vagy ámuldozva hallottunk róla.

Mit tegyünk? Van értelme ezen töprengeni egyáltalán? Egyrészt talán éljünk benne bátran továbbra is, élvezzük az előnyeit, örüljünk a lehetőségeinek: kifogásunk sincs, az ember maga írta maga köré az új díszletet. Közben meg azért néha mégiscsak csípjük meg magunkat: ússzunk ki arra a régi partra, és sétáljunk vissza kicsit az imbolygó hídon a szakadék felett. 

Csatlakozzunk rá a wifi helyett az érzelmeinkre időnként. 

Mert ha nem tesszük, a mi gyerekeink már nem fogják tudni, hogy a nagy tónak valaha partja is volt, és a szomjunkat – több milliárd liter helyett – akár egyetlen pohár víz is képes csillapítani.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Brankospejs

Széles-Horváth Anna