A lábadra lépnek, de te kérsz bocsánatot – a „szorongásbocsánat”, és ami a hátterében van

–

A bocsánatkérésnek rengeteg formája van. Ott van például a nehéz konfliktusok után kimondott, felszabadító bocsánat – az, amit hosszas gondolkodás és őszinte bűntudat előzött meg, és a kimondása szükségszerű a kapcsolat rendezéséhez. Ott van az ironikusan odavetett, „tessék-lássék” bocsánat – ahol a szó csengéséből is érződik, hogy az illető valójában csak lesöpri az asztalról a problémát. Aztán ott van a hétköznapi, súlytalan bénázásokért kimondott bocsánat – mint amikor véletlenül meglökünk valakit a metrón, vagy elfelejtjük visszahívni azt, aki keresett. És végezetül ott vannak a krónikus, szorongásból fakadó bocsánatkérések – amiket még jellemezni sem egyszerű, hiszen hátterükben összetett lélektani dinamikák állnak. Utóbbi azokat a helyzeteket takarja, amikor a bocsánatkérés hátterében nem káros tettek, hanem kizárólag szorongások állnak – éppen ezért az indokoltnál gyakrabban, és nem releváns helyzetekben is elhangzik. 

Szinte biztos vagyok benne, hogy te is ismersz krónikus bocsánatkérőt – hacsak nem te magad vagy az –, aki egy nap alatt megszámlálhatatlanul sokszor mea culpázik. Bocsánatot kér, mert felhívott telefonon. Bocsánatot kér, mert kérdezni akar valamit. Bocsánatot kér, mert nem tudja kívülről a beosztásod. Bocsánatot kér, mert zavart, feltartott. Aztán bocsánatot kér, mert már megint bocsánatot kért. Ismerős?

Amit gyerekként megtanultunk, azt visszük tovább a felnőtt kapcsolatainkba is

Mielőtt továbbmennénk, nézzünk meg egy példát, honnan is eredhet ez a viselkedésforma.

Péterék otthonában állandó feszültség uralkodik. A szülei folyton túlóráznak, így csak kevés idejük jut a kisfiukra, és még annyi sem a házasságukra – a lakás falai között folyamatos csatározás zajlik. Péter alapvető érzelmi szükségletei sérülnek: amellett, hogy nem élheti meg a biztonságos kötődést, nem fejezheti ki az érzelmeit sem, és állandóan tartania kell tőle, hogy a szülei feszültségének célkeresztjébe kerül.

Megtanulja: ha el akarja kerülni a nyílt konfliktust, jobban teszi, ha láthatatlanná válik vagy alárendelődik.

Ha elküldik a boltba répáért, és nem lehet répát kapni, bocsánatot kér. Ha megkérik, hogy kopogjon át a szomszédhoz vajért, de ő nincs otthon, bocsánatot kér. Ha elesik a biciklivel, és felsérti a térdét, bocsánatot kér. Ha az anyja kimerült és szomorú, bocsánatot kér. És – nem meglepő módon – ugyanezt teszi majd 30 évvel később a munkahelyén, a barátságaiban és a párkapcsolatában is – anélkül, hogy egyáltalán észrevenné a mintázatot.

Lóki Eszter sémakonzultáns-szakpszichológus elmondja: a folyamatos bocsánatkérés egyfajta túlélési stratégia, amelynek hátterében általában az önfeláldozás, érzelmi gátoltság, szégyenérzet és csökkentértékűség-érzet áll. Ezek okai pedig a gyerekkorba vezethetők vissza.

„A krónikus bocsánatkérő azt tanulta meg gyerekként, hogy akkor tudja elkerülni a büntetést vagy a hangulatingadozást, vagy akkor tudja fenntartani a szülei figyelmét, ha alárendeli az igényeit a másiknak. A folyamatos bocsánatkéréssel mindig magára vállalja a felelősséget, és elnyomja azt, hogy valójában hogyan érez egy adott szituációban”

– mondja a szakember. „Nem szeretne túl soknak, túl érzékenynek tűnni, és a bocsánatkéréssel próbálja elkerülni a vélt vagy valós konfliktust, a másik fél haragját. Ez azonban azzal is jár, hogy a saját igényeit háttérbe szorítja.”

Greg Chasson pszichológus szerint ez valójában ugyanolyan biztonságkereső viselkedés, mint amikor valaki megerősítést keres, vagy rituálékkal tűzdeli tele az életét (például számtalanszor leellenőrzi, hogy bezárta-e az ajtót). És noha ez önmagában nem feltétlenül káros, hosszútávon maladaptív automatizmussá válhat, ami csak egyre inkább megerősödik.

Ha a krónikus bocsánatkérő azt tapasztalja, hogy a szokása pillanatnyi megkönnyebbülést – értsd: békét, elfogadottságérzetet – hoz, az kvázi függőséget alakíthat ki a viselkedés iránt.

Nem mindegy, hányszor, és milyen indíttatásból hangzik el

Azt azonban, hogy ez a mechanizmus mikortól tekinthető problémásnak, sok tényező befolyásolja. Ha ugyanis leválasztjuk a bocsánatkérés intézményét az itt felsorolt rossz gyerekkori mintákról, kijelenthetjük, hogy egy nagyon is fontos és hasznos működésről van szó. A bocsánatkérés képessége esszenciális a kapcsolataink egészséges működtetéséhez – ezt valószínűleg mindenki alá tudja támasztani, akinek a környezetében van olyan személy, aki képtelen rá. A skála tehát meglehetősen nagy, és a két extremitás – a krónikus bocsánatkérés, valamint a bocsánatkérésre való képtelenség – a két szélső értéket jelöli. De akkor hol van az aranyközépút?

„Ha egy krónikus bocsánatkérőről van szó, azt mondanám, az az elsődleges, hogy a saját érzéseinket helyezzük előtérbe, és ne engedjük, hogy sérüljenek a szükségleteink. Ha viszont egy olyan személyről van szó, aki képtelen a bocsánatkérésre, akkor épp ezt a működést kell lejjebb építeni.

A felelősségvállalásnak nagyon fontos része a bocsánatkérés, ami segíthet a bizalom helyreállításában. A különbség a mértékben rejlik. Abban, hogy tudunk-e csak egyszer, túlzások nélkül bocsánatot kérni úgy, hogy az nem válik automatizmussá”

– mondja Lóki Eszter.

Hozzáteszi: ha megjelenik bennünk az igény, hogy bocsánatot kérjünk, érdemes megvizsgálni, mi áll mögötte. Az, hogy valóban hibáztunk, a viselkedésünkkel megbántottuk a másik felet, és szeretnénk rendezni a kapcsolatot? Vagy csupán az erős szorongást szeretnénk csillapítani, ami valójában független a másik féltől?

„Érdemes végiggondolni, hogy tényleg elrontottunk-e valamit, vagy a másik érzéseit akarjuk enyhíteni. Egyáltalán nem mindegy, mit szolgál, és mi a célja a bocsánatkérésnek”

– teszi hozzá.

A Psychology Today cikke hangsúlyozza: ez a belső munka nemcsak önmagunk miatt fontos, de azért is, mert a folyamatos bocsánatkéréssel a környezetünk viselkedését és a kapcsolatainkat is alakítjuk. Ha másokat is bevonunk ebbe a mintázatba, az könnyen teremthet alá-fölé rendelt dinamikát, ami hosszútávon mindenki számára frusztráló lesz.

Első lépés: felismerni a problémát

Egy ilyen mélyen, gyerekkorból rögzült viselkedésmintát nem könnyű leépíteni – gyakran hosszú évek terápiás munkája szükséges hozzá. Van azonban néhány olyan dolog, ami mentén önállóan is elindulhatunk – javasolják a szakemberek. Ezek az alábbiak:

 #1 Fejleszd az önismereted 

Az első lépés a változás felé, ha tudatosabban figyelünk a saját bocsánatkérési mintázatainkra. Érdemes akár naplót vezetni arról, mikor és milyen helyzetekben kérünk bocsánatot – ez segíthet azonosítani a kiváltó okokat és körülményeket, amikor hajlamosak vagyunk túlzásba vinni a mea-culpázást.

 #2 Ne higgy el mindent, amit gondolsz 

A kognitív-viselkedésterápia technikái hatékonyak lehetnek a gyerekkorból visszamaradt mintázatok felismerésében. Ha minden egyes helyzetben felteszed magadnak a kérdést, valóban szükséges-e itt bocsánatot kérnem, és objektívabb nézőpontból szemléled saját tetteidet, az segíthet átformálni a káros reflexeket. 

#3. Asszertív kommunikáció mindenek felett 

Őszintén, egyenesen és tiszteletteljesen – de felesleges alárendelődés nélkül nélkül. Az asszertív kommunikáció elsajátítása segíthet abban, hogy kellő empátiával, ugyanakkor a saját határaink megvédése mellett fejezzük ki az érzéseinket. 

#4. Helyettesítsd a bocsánatkérést hálával 

Olyan helyzetekben, ahol reflexből bocsánatot kérnél egy apró kellemetlenségért, próbálj inkább hálát kifejezni: például „Köszönöm a türelmedet” ahelyett, hogy „Bocs, hogy eddig kellett várnod rám”. Így a fókusz nem az önostorozáson lesz, hanem azon, hogy elismered a másik fél rugalmasságát. 

#5. Kérj visszajelzést 

Nyílt beszélgetések kezdeményezése megbízható barátokkal, családtagokkal vagy egy terapeutával segíthet abban, hogy rálássunk a túlzott bocsánatkérés mintázatára. A kívülről jövő visszajelzés segíthet megkülönböztetni, mikor indokolt valóban a bocsánatkérés, és mikor lépjük túl a szükséges határt.      

Takács Dalma