Határhúzás vagy zsarolás? – Wilson Luca a párkapcsolati ultimátumokról

–

Elveszel, vagy köztünk mindennek vége!

Anélkül, hogy túlságosan belemélyednék a trash realityk világába, el kell mondanom: döbbenten konstatáltam, hogy a randishow-k is tudnak még újszerű (vagy annak tűnő) koncepcióval előállni. A Netflix 2022-ben dobta piacra a The Ultimatum: Marry or Move on című randizós realityműsorát, amelyben a valóságban is egy párt alkotó embereknek kell a műsor végére eldönteniük, házasodnak vagy továbblépnek, pontosabban kilépnek a kapcsolatból, és egyedülállóként távoznak. 

Emberek, 2023 van! Természetes, hogy a Netflix egy queer verzióval is előrukkolt, ahol pedig lányok, nők, asszonyok hozzák egymást ugyanilyen kellemes helyzetbe, hiszen, ha még nem mondtam volna, egyikük az, aki kiadja az ukázt, hogy márpedig itt az idő, frigyre kell lépni, a másik pedig, noha eddig lánykérésre nem adta a fejét, arra igen, hogy egy több tízmilliós nézettségű műsor porondján agonizáljon az élete felett. 

Persze az, hogy néztem a show-t, az én dopaminszintemet is rendesen megdobta, egyik epizódot a másik után bámultam, és közben azon tűnődtem, van-e bármiféle létjogosultságuk az ilyesfajta ultimátumoknak.

Tényleg csak egy kis nógatás kell a másik félnek, hogy rájöjjön, mindent elsöprő szerelem az övék, amiért megéri ilyesfajta megalázó alkuba belemennie?

Annyit hadd áruljak el, talán nem meglepő módon az esetek többségében nem sültek el jól ezek a „kis nógatások”, hosszú távon semmiképp, esetemben sem. És a műsor szereplői, csakúgy, mint én, azt a következtetést vonták le, hogy többet az életben nem adnak ultimátumot! Hogy miért? Mert megalázó és méltatlan mindkét fél számára, és az egész kapcsolatot illetően. Ha az ember a szívére teszi a kezét, valójában senki nem szeretne egy kikényszerített eljegyzést, házasságot vagy házvásárlást. 

Házasodni mindenáron, de miért?! 

Sokat töprengtem a műsor kapcsán a házasság fogalmán. Amikor azt hallani, hogy „válságban a házasság intézménye”, akkor ki mit ért ezen? Egyre kevesebben házasodnak? Ezzel párhuzamosan pedig egyre többen válnak? Nem azt jelenti manapság megházasodni tehát, mint ötven évvel ezelőtt? A negatív tendenciák ellenére, vajon mégis mi az egyén motivációja, amikor házasodni szeretne? Olyannyira, hogy azért még a zsarolás eszközét is hajlandó bevetni?

Martha Albertson Fineman, amerikai jog- és társadalomtudós azt állítja, a házasság jelentése napjainkban számos és nagyon sokrétű. Lehet jogi kötelék, az elköteleződés szimbóluma, és kifejezhet valamiféle párkapcsolati hierarchiát is. Itt álljunk is meg egy szóra. Azt akarod mondani ezzel, Martha, hogy különböző párkapcsolati formáknak különböző „rangjuk” van a társadalomban? Tehát ha egy piramisban gondolkodom, akkor, mondjuk, legalul helyezkedik el a „járás”, aztán jön az együttélés, majd a jegyben járás és végül a házasság? 

Ha ezt az elméletet hajlandók vagyunk elfogadni, akkor sokkal érthetőbbé válik az a jelenség is, hogy miért olyan elengedhetetlen egy-egy politikus esetén az imázsuk kiépítésében a családi állapotuk. El tudjátok képzelni például azt, hogy az amerikai elnök nem házas, nincs „first lady”, sem „first gentleman”? Én el. De vajon az Egyesült Államok 335 millió lakosának többsége is?

A megbízható, családcentrikus, hosszú távú elköteleződésre alkalmas országvezető képe szorosan összefonódik ebben az esetben a házasság társadalmi rangjával. Ezek a politikusok nem éldegélnek csak úgy együtt valakivel, de nem ám, a párkapcsolati piramis csúcsán állnak, úgy, ahogy az ország csúcsán is szeretnének egy nap.

Martha tovább megy, és azt is mondja, hogy a házasság egyben egy társadalmi szerződés is, kulturális és vallási jelenség is lehet, valamint egy tranzakcionális, gazdasági kapcsolat. Hoppá! Az utóbbi sokat változott össztársadalmi szinten, ahogy a romantikus szerelem eszményképe fokozatosan beszivárgott a köztudatba, úgy a házasodási motivációk is átalakultak. Legalábbis a PR-ja ezt üzeni nekünk. 

Szerelemből házasodni a legjobb barátoddal, a lelki társaddal, a monogám szexuális partnereddel összekötni az életedet micsoda boldogság! Nem pedig számító, száraz, gazdasági érdekek alapján történik. A válóperes ügyvédek talán ezen a ponton mosolyodnak el, és gondolnak a következő tengerparti nyaralóra, amit megvesznek majd, amiért az előző mondatokra építve sokan még csak egy házassági szerződést sem írtak, mielőtt kimondták volna azt a bizonyos boldogító igent. Martha felhívja a figyelmünket, hogy a házasság egy gazdasági sorsközösség, ami egyesek számára valós kiutat jelent a szegénységből, az állami ellátórendszertől való függésből, vagy a biológiai család érzelmi és gazdasági kötöttségei közül. Sokak számára szerelemből házasodni tehát még mindig egy el nem érhető privilégium volna?

Még egy érdekes gondolat Marthától, méghozzá a házasság mint a társadalmi kívánatosság jelölője. Ki ne szeretne nem csupán az ismerősök, barátok és családtagok, de az egész világ előtt akart és vágyott egyénként feltűnni? Ez a gyűrű álljon itt ékes bizonyítékként, hogy legalább egy ember hajlandó engem életem végéig elviselni!

Olyan ez, mint a munkahelykereséskor a referencialevél. Az előző főnököm, munkáltatóm hajlandó tanúsítani, hogy szakmailag penge vagyok! A házastársam meg azt bizonyítja e gyűrű képében, hogy magánemberként is penge vagyok! 

A házasság jogi, családtervezési és egyéb aspektusairól most nem teszek említést, de a lényeg az, hogy mielőtt valaki ultimátumot adva belekényszeríti a másikat egy súlyos anyagi, érzelmi, jogi és pénzügyi döntésbe, egyszerűen csak gondolja végig, hogy számára egyáltalán mit jelent a házasság, ő miért vágyik rá oly nagyon. 

Talán ha ezeket a kérdéseket én is feltettem volna magamnak, mielőtt ultimátumot adok, akkor nem keveredem egy általam is méltatlannak ítélt helyzetbe. 

Az ultimátum és következményei

Akik azt állítják, hogy az ultimátumok toxikusak, talán nem állnak olyan messze az igazságtól. Egy kis elkeseredésszagot érezni a levegőben, valahányszor valaki ultimátumot ad a másiknak.

Elgondolkoztam a műsorban látott párok kapcsán: vajon hogy jutott ez a két ember ide? És legfőképpen, hogy jutott az ultimátumot adó ebbe a helyzetbe? Mi ez a bizonytalanság, félelem és bizalomhiány, ami arra ösztönöz valakit, hogy muszáj egy ennyire leegyszerűsített alkuhoz fordulnia megoldást remélve?

Hányszor érezte azt az ultimátum kiadása előtt, hogy nem ismerik el a szükségleteit, a vágyait vagy a határait? 

Hogyan kommunikál egymással két ember, akik között jelenleg fennáll egy ultimátum? Hiszen arról van szó, hogy az egyik ember nem halad olyan tempósan a változás rögös útján, mint ahogyan azt a másik szeretné, pontosabban lehet, hogy nem is azon az úton halad. Erről az elmúlt időszakban vajon hogyan tudtak beszélni, már amennyiben tudtak egyáltalán? 

A saját válaszaimat sajnos ismerem. 

Azt viszont állíthatom, hogy amint ultimátumot adsz, megváltoznak a dolgok. Elkezd ketyegni az a bizonyos párkapcsolati óra. Nehéz nem hallani a hangját akkor is, ha épp az Adrián fürdőztök, vagy a legfinomabb krémest majszoljátok elégedetten. Mindketten tudjátok, hogy meg vannak számlálva a napjaitok, mert a kapcsolatotok a jelenlegi státuszából bizony el fog mozdulni, vagy ilyen, vagy olyan irányba. 

A másik fontos dolog az aszimmetria, amit nevezhetünk kontrollnak, érzelmi manipulációnak is, ha úgy tetszik. Az egyik fél feltett mindent egy lapra, ami az életét illeti, ezzel pedig felborult az egyensúly.

Az ultimátumot adó talán visszaszerezte az elvesztett kontroll illúzióját, az ultimátumot kapó fél meg sarokba szorítva érzi magát, ez mindennek tűnik elsőre, csak kiegyensúlyozott felállásnak nem.

Persze egyesek számára lehet elegendő motiváció a változtatásra az, hogy veszélybe került a párkapcsolat egy rajta múló döntés meg nem hozatala miatt, de végső soron nem belülről kéne erednie ennek a döntésnek? És mi, ultimátumot adók is nem olyan ember mellett szeretnénk nyugovóra hajtani a fejünket, aki hozzánk hasonló értékeket képvisel? Csak kérdezem.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Constantinis

Wilson Luca