Az apák perinatális gyásza sokszor rejtve marad, és a trauma hosszan kísértheti őket

–

Az apák helye a várandósgondozásban

Míg harminc évvel ezelőtt fel se merült, hogy egy apának el kellene mennie a védőnőhöz, vagy ott lenne a helye a szülőszobában, ma már az a furcsa, ha egy pár nem apás szülésre készül. A nézőpontváltás hatásai pedig nemcsak a kismamák és kispapák elvárásaiban, hanem az egészségügyi ellátórendszer szemléletében is megjelennek. Levendula Lilla pszichológus szerint az utóbbi évek jelentős örömteli változásokat hoztak magukkal.

„Ma már az apák ugyanúgy bemehetnek a vizsgálatokra, tudnak kérdezni és segítséget is kapnak, ha szükséges. Emellett a legtöbb kórházban már felkészült és empatikus perinatális szakember is a párok rendelkezésére áll. Igaz ugyanakkor az is, hogy a különféle irányelvek elsősorban a klasszikus, heteroszexuális, cisznemű felállást veszik alapul – és teljesen figyelmen kívül hagynak minden más opciót.”

Zsák Éva kutató, perinatálisgyász-specialista is hasonló véleményen van. Mint mondja, a perinatális klinikai pszichológia diádról beszél, azt pedig mint a gyermek és az őt gondozó szülő egységét említi.

„Szakemberként és szülőként is érdemes ugyanakkor triádban is gondolkodnunk, azaz a két szülőt és a gyermeket egységnek tekintve, az ő igényeikre együtt és külön-külön is fókuszálva működni. 

Ennek megfelelően a várandósság alatt az apának az anya mellett a helye: a gondozásban csakúgy, mint a vizsgálatok során, és a felkészülésben. Jóllehet nem tőle vesznek vért, vagy nem őt vizsgálják, a jelenlétével és figyelmével válaszokat kaphat az őt is érintő kérdésekre. Értheti, láthatja, hogyan nő gyermeke már a méhen belül, milyen változások történnek, és felkészülhet a kicsi születése utáni időszakra.”

Ha véget ér a várandósság

A hónapokon át tartó hangolódás, készülődés, családdá formálódás azonban nem mindig a gyermek megszületésével és a pár boldogságával ér véget. Ilyenkor a párnak nemcsak a magzat elvesztése miatt érzett fájdalmával, hanem a folyamat során tapasztalt környezeti hatásokkal, a gondozás során megélt élményekkel is meg kell küzdenie.

Sokat számít, hogy ki, mikor és milyen módon tájékoztatja a szülőket a várandósság végéről és az azt követő szükséges lépésekről.

„Kétféle szituációt tapasztalok a gyakorlatban. Az egyik eset, amikor vannak előjelek: a kismama görcsöl, fájdalmai vannak vagy vérzést tapasztal, ezért a pár bemegy valamelyik kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályára, ahol kiderül, nagy a baj. A másik eset, hogy minden előjel nélkül, egy rutinvizsgálat során derül ki, hogy a várandósság megszakadt vagy hamarosan várhatóan véget ér. Ezekben az esetekben a szakemberek meghatározott irányelvek alapján tájékoztatják mindkét szülőt – világít rá Levendula Lilla. – Ha viszont az anya egyedül keresi fel az ellátást, vagy ha valamilyen okból az apa nem tud jelen lenni a kérdéses vizsgálaton, a teher rá hárul: neki kell közölnie a hírt a párjával. A hozzám fordulók elmondása alapján tudom, hogy az anyáknak sokszor ki sem kell mondaniuk, mi történt, mert az apák a hanglejtésükből, az arckifejezésükből azonnal tudják.”

Egy kisbaba elvesztése mindig nagy fájdalommal jár a szülők számára, a nem megfelelő hozzáállás, a tiszteletlen, méltatlan körülmények és az empátia hiánya pedig tovább fokozza az érintettek szenvedését.

„Korábban sokszor számoltak be a párok arról, hogy tapintatlan módon kommunikáltak velük az egyes kórházakban, azáltal a helyzet tragikumán túl még a megaláztatással és az intézményi bántalmazással is szembe kellett nézniük – folytatja a pszichológus. – Mára azonban a helyzet sokat változott: a párok elmondása alapján a kórházak többnyire korrekt és támogató módon, segítő attitűddel tájékoztatnak, emellett lehetőséget kínálnak pszichológussal vagy szociális munkással való találkozásra is.”

És hogy mi történik a babákkal a vetélés vagy halva születés után? A kérdésnek számos aspektusa van, amelyben a pár döntései, az aktuálisan betöltött várandóssági hét és az egyes intézményekben dolgozó egészségügyi személyzet egyéni attitűdje egyaránt szerephez jut.

„Fontos megemlítenünk, hogy a 24. hét a koraszülés határvonala a hatályos magyar rendelkezések és szakmai irányvonalak szerint. Koraszülésnek minősül továbbá minden olyan esemény, amelyben a megszületett gyermek életjelenségeket mutat. Azaz, a betöltött 24. hetet követően meginduló szülések esetében a szakemberek mindent megtesznek annak érdekében, hogy a gyermeket életben tartsák. A betöltött 24. várandóssági hét után a gyermeket anyakönyvezik, ezzel pedig jogilag is elismert státusza lesz – fejti ki Zsák Éva. – Az érvényben lévő szabályok alapján a 24. hét előtt bekövetkező születés során, amennyiben a magzat detektálható életjelenségeket mutat, ugyanúgy anyakönyvezni kell. Ez elsősorban a kegyeleti kérdések miatt fontos, hiszen ezekben az esetekben a magzat teste kiadható, eltemethető.

A 24. hetet követően viszonylag egyértelmű a szabályozás a magzat testének kiadására vonatkozóan, az azt megelőző szakaszra azonban nincsenek egységesítve az irányelvek.

„A 24. hét előtti magzatvesztés esetén a test kikérésére az intézmény házi szabályai vonatkoznak. Fontos megjegyeznem, hogyha a szülők szeretnék kikérni a testet, minden esetben előre kell a kórháznak jelezni. Az a tapasztalat, hogy a 12. hét környékéig bekövetkezett vetélések nagy része természetes úton zajlik le. Így a folyamat bizonyos értelemben beavatkozásmentes, és a szülőknek van idejük, lehetőségük a búcsúzásra. A 24. hetet követő időszakban azonban a test kiadására lényegesen nagyobb a nyitottság mind az intézmények, mind az érintett szülők részéről” – osztja meg tapasztalatait Levendula Lilla.

Az apák fájdalma rejtve marad

Jelenleg nincs olyan ajánlás, ami kifejezetten az apákkal való veszteségkommunikáció módját és lépéseit vázolná a szakembereknek. Sőt, a hazai gyakorlatban 2010 óta érvényben lévő szakmai irányelvek reformja egyre égetőbbé válik. 

„A 2010 óta elérhető, a perinatális veszteségek pszichológiai támogatására vonatkozó feladatokat és támpontokat tartalmazó szakmai irányelvek jelenlegi formájukban is alkalmazhatók, segíthetik a szakembereket. Személyes tapasztalatom azonban az, hogy a pre- és perinatális ellátásban érintett kollégák sokszor nem is ismerik a dokumentumot. A tájékoztatás és ellátás során fontos figyelembe venni, hogy a gyermekvárás alatt mikor következett be a veszteség, hiszen ez is meghatározó jelentőségű a további teendők és támogatási lehetőségek megválasztásában” – mondja Zsák Éva.

Egy vágyott gyerek elvesztésénél kevés fájdalmasabb dolog létezik, így a közlés és a szülők, illetve az apák támogatására vonatkozó gyakorlat kialakítása legfeljebb enyhítheti az érintettek fájdalmát. Mégsem mindegy, mi, mikor, hol, ki által és milyen stílusban hangzik el.

„A veszteséget követő optimális kommunikáció mindenképp támogató, empatikus kell hogy legyen. El kell ismerni a veszteséget és annak súlyát. Nem szabad bagatellizálni a veszteségélményt. 

Egy jó szakember humánus módon közli a veszteség tényét, nyugodt, zavartalan környezetben, személyes beszélgetés keretein belül, lehetőleg mindkét szülővel egyszerre. Megbizonyosodik arról, hogy a közölt információkat az érintettek megértették. 

Ha a helyzet lehetőséget ad a további párbeszédre, az sokat segíthet. A szülőket fontos tájékoztatni a lépésekről – például, hogy a kegyeleti kérdések rendezésére milyen módok vannak, hogyan lehet érvényre juttatni a magzat eltemetésére vonatkozó kéréseket –, illetve az is, hogy a szakember elmondja, milyen további vizsgálatok várhatók. Lényeges az is, hogy tájékoztassuk a szülőket a bekövetkezett haláleset részleteiről, annak ismert kiváltó okairól is. Ez a veszteség utáni első beszélgetés, valamint az ez után következők is, meghatározók lesznek a szülők veszteségélményében és a megélt gyász feldolgozásában. Akár a következő gyermek(ek) vállalásánál és a várandósságoknál is sorsdöntők lehetnek. Éppen ezért kiemelten fontos, hogy megfelelő módon történjenek meg” – hangsúlyozza Éva.

Gyakori, hogy az apák úgy érzik, elsősorban a párjuk támogatójaként, erős, maszkulin védelmezőként kell jelen lenniük a gyászfolyamatban. Ilyenkor azonban előfordulhat, hogy a saját gyászuk elakad, vagy a folyamat meg sem kezdődik.

A kommentek tanúsága szerint sokan sokfélét tapasztaltak hasonló helyzetben. Míg egyes anyák a párjukkal együtt sírva, egymást erősítve vészelték át a nehéz időszakokat, addig sok férfi képtelen érzelmileg válaszkész módon beleereszkedni a folyamatba. 

A probléma sokrétű és többszörösen összetett, hiszen a veszteség fájdalma mellett a „fiúk nem sírnak” hiedelem beágyazottsága is rendkívül erős. Azaz a férfiak nem tudják, hogyan kapcsolódjanak a párjukhoz és a saját érzéseikhez, hogyan élhetik meg saját gyengeségüket és fájdalmukat anélkül, hogy azzal szülőtársukra még több terhet pakolnának.

„Nem szabad elfelejteni, hogy a belül megélt gyász és érzelmek, illetve a gyász külső jegyei nem szükségszerűen vannak átfedésben egymással. Lehet, hogy úgy tűnik, az apát nem is érinti meg a magzat elvesztése, belül pedig a férfi szenved – mondja Levendula Lilla. – A nálunk is irányadó nyugat-európai kultúrkörben azt várjuk a férfitól, hogy legyen szikla, aki a nőt megtartja. Ennek következtében többnyire az apák azok, akik átveszik a folyamat ügyintézését: intézkednek, szervezkednek, felveszik a kesztyűt és beleállnak a feladatokba. És ha az apa annyira összetörik, hogy ezt nem tudja megtenni, ha nem tud összeszedett és erős maradni, a bűntudat még inkább felerősödik. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a pre- és perinatális gyász jogfosztott gyász, vagyis a társadalom nem ismeri el teljes jogú veszteségként, érthető, hogy miért érzik a férfiak sokszor úgy, hogy maguk alá temetik őket az érzelmek.”

A gyászfolyamat ráadásul az anyák és az apák esetében jelentősen eltérhet. Míg az anyák gyásza általában a kezdeti időszakban intenzívebb, addig az apák gyásza és fájdalma a tanulmányok alapján hosszabban fennáll. Vagyis a feldolgozatlan traumák egyre több és több gondot okozhatnak érzelmileg és a mindennapokban egyaránt. 

A veszteségfeldolgozás megkönnyítéséhez rendszerszintű változásra van szükség

A transzparens és támogató kommunikáció fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni – akár a szülők közötti, akár a szülők, illetve az egészségügyi dolgozók közötti párbeszédről van szó. 

Zsák Éva a megfelelő kommunikációban és a szakmai irányelvek reformjában látja az előremutató megoldást.

„Véleményem szerint nekünk, egészségügyi dolgozóknak a veszteség súlyát elismerve, transzparens és őszinte módon kell kommunikálnunk. Figyelnünk érdemes arra, hogy az üres, bár jóindulatúnak szánt kifejezések ismételgetését mindig kerüljük. Úgy gondolom, hogy a jól működő, szakemberek között megvalósuló kommunikációra és interdiszciplináris együttműködésre van szükség. Így jelezni tudjuk egymásnak, ha problémákat látunk az anyánál vagy az apánál, és olyan specialistákat is bevonhatunk, akik szükség esetén további, egyénre szabott támogatást is tudnak biztosítani. A megélt veszteségre adott gyászreakció, illetve a gyászmunka folyamata is mindenkinél más és más, sok tényező befolyásolja, széles spektrumon mozog. Ezt az ellátásban érintett szakemberekként nekünk is tudnunk kell, hogy mindig a szükségletekhez igazíthassunk a támogatás mértékét és formáját is.”

Levendula Lilla szerint a szülők támogatása a következő várandósság alatt lényeges kérdés. Gyakori ugyanis, hogy a kismamáknál, de akár a kispapáknál is, poszttraumásstressz-zavar (PTSD) tünetei jelentkeznek, vagy erősebb szorongást élnek át. Vagyis a szülők a következő baba várása során szoronghatnak és retteghetnek attól, hogy ez a várandósság is tragikusan ér véget.

„Fontos lenne, hogy az arra szorulók a közvetlen környezetükben, könnyen hozzáférhető módon vehessék igénybe a gyászfeldolgozásra vonatkozó segítséget. Azaz, ha nem muszáj, ne kelljen visszamenniük a kórházba, ahol a vesztés történt, hanem másutt, védett módon is sor kerülhessen a gyászkísérésre. 

Nem szabad elfelejteni továbbá, hogy egy vetélés vagy halva születés nemcsak a szülőket, hanem családtagjaikat is érinti. A nagyszülők esetében a fájdalom több szinten jelenik meg: az unokájuk elvesztésében és abban, hogy tehetetlenül nézik a gyászoló gyerekük fájdalmát.

Ha a párnak van már élő gyermeke, az ő vesztesége is komplex: gyászolja a testvérét és a szülei veszteség előtti viselkedését. Ráadásul a gyász az ő esetükben nem úgy jelenik meg, mint a felnőtteknél, hanem megváltozott viselkedésben az adott életkorra jellemzően: dühkitörésekben, szorongásban, tanulmányi eredmények romlásában. Meggyőződésem, hogy a perinatális szociális munka ellátásba való bevonása mind a prevencióval és a támogatással, mind a pszichológusok tehermentesítésével is segíthetné a párok, illetve családok jóllétét” – állítja a szakember.

És hogy mit tehetünk mi, többiek, akik látjuk, hogy a környezetünkben élők közül valaki pre- vagy perinatális veszteségtől szenved? Okoskodás, ítélkezés és bölcselkedés nélkül kérdezzük meg, mire lenne szüksége, miképpen segíthetünk. Egy ölelés, vagy egy percnyi együttérző csend sokszor ezerszer többet mond minden szónál. 

Felhasznált irodalom: ITT.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Justin Paget

Z. Kocsis Blanka