Egy családban egyedül hozni pénzügyi döntéseket nem oké – Kinek jár valójában a gyed?

–

Beszéljünk a gazdasági bántalmazásról!

Amit ma már valójában a pénzügyi abuzálás kategóriába sorolunk, az a legtöbb fiatal felnőtt gyerekkori alapélménye a családi kassza működését illetően. 

A pontos meghatározás szerint az számít gazdasági erőszaknak, ha egy párkapcsolatban az egyik fél anyagi függésben tartja a másikat.

Ez nemcsak azt jelenti, hogy elveszi a pénzét, vagy nem ad neki pénzt, ha bármilyen okból nincs a másiknak jövedelme (vagy elegendő jövedelme), hanem ugyanúgy bántalmazásnak számít a fillérre pontos elszámoltatás, a teljes pénzügyi szabadság megvonása – természetesen úgy, hogy ez egyáltalán nem kölcsönös. Tegye fel a kezét, aki gyerekként azt látta otthon, hogy valamelyik szülője „kezeli” a pénzügyeket, és egyedül hozza a pénzügyi döntéseket? Szerintem elég sok kéz emelkedett most a magasba. És persze van/volt olyan család, ahol az a „kasszás”, aki a nagyobb (egyetlen) jövedelmet hozza, és olyan is, ahol az, aki jobban be tudja osztani a pénzt. Csakhogy ez, ha nem alapszik kölcsönösségen, akkor nem igazságos, hiszen a közös élet működtetése nem csupán pénzügyi hátteret igényel, ráadásul sokszor az teszi bele a több munkát, aki kevesebb pénzt keres. Ám ez nem jogosítja fel a másik felet, hogy gazdasági értelemben gyerekstátuszban tartsa a párját! Mégis sokszor megesik, és nem is feltétlenül szándékosan.

Az egyik ok, ami miatt valaki mindenféle tudatosság nélkül lehet bántalmazó, épp az, hogy sokan ebben nőttek, nőttünk fel, és ezt tekintjük normálisnak. A másik elsősorban a kisgyerekes családokat és főleg a nőket érinti: egy babával otthon lenni anyagi szempontból a legtöbb esetben már önmagában is függő helyzetet teremt. Akkor is, ha ez senkinek nem áll szándékában. Tudom, hogy más országokban más a gond a családi élet menedzselésében, és nem is szeretném a rendszerre fogni a helyzetet, mert ez mindenhol kihívás. A legnagyobb nehézség talán abból adódik, hogy nem merünk beszélni róla, nehezünkre esik kimondani, és olykor eszünkbe sem jut pénzügyi tervet készíteni. 

A legtöbben történelmileg és családilag is azt a csomagot hordozzuk, hogy a pénzről, a juttatásokról beszélni tabu.

Nem is tudom, mi kell ahhoz, hogy társadalmi szinten ezt a tabut felszámoljuk, de egyéni szinten egy (vagy több) trauma elég motiváció lehet ahhoz, hogy máshogyan csináljuk. 

De miért növelheti az egyenlőtlenséget a gyed extra?

Bár az elmúlt években több olyan rendelkezés született, amely azt szolgálja, hogy a kisgyerekes családokhoz több pénz jusson, mégis a nyolcórás munkaviszony mellett igénybe vehető gyednek van egy szerintem problémás része: az, hogy ha azt az apa veszi igénybe (anyagi okokból például), akkor az anya számlájára nem érkezik jövedelem. (Persze, igényelheti ő a családi pótlékot, de azt azért nem lehet jövedelemnek nevezni.) Ez egy ideális pénzügyi tudatossággal bíró társadalomban és egy ideális párkapcsolatban valószínűleg nem okozna fennakadást, de sajnos ebből az egyik szinte biztosan nincs meg, a másik meg mindenkinek a magánügye. 

Éppen ezért igenis komoly problémát okozhat, hogy a gyermekgondozásért mint munkáért kapott díjat (ennek a rövidítése ugyanis a gyed) nem az a szülő kapja, aki ezt a munkát az idő nagyobb részében végzi.

És mivel mind pontosan tudjuk, hogy mennyien dolgoznak feketén, félig feketén, vagy minimálbérre bejelentve, esetleg nem folyamatos hivatalos munkaviszonyban, sok családban komoly összegek múlnak azon, hogy az apa veszi igénybe a gyedet. Még akkor is, ha nem arról van szó, hogy mindketten dolgoznak ezalatt a másfél év alatt, hanem közben az anya konkrétan otthon van mindenféle bevétel nélkül, nagyon kiszolgáltatott helyzetben.  

Kiszolgáltatottnak akkor sem jó lenni, ha senki nem használja ki

Ez a cikk egyáltalán nem az apák ellen szól, sőt, azt gondolom, nekik is extra nehéz a dolguk. Hiszen a mi apáink azzal, hogy eltartották a családot, és hétvégén részt vettek valami közös programban, gyakorlatilag kipipálták a jóapaságról alkotott akkori fogalmainkat. Ma viszont egy jó apa részt vesz mindenben, de közben a családfenntartói teher a legtöbb esetben továbbra is az ő vállát nyomja. Ezek óriási elvárások, és nekünk, nőknek talán annyi előnyünk van, hogy mi már az anyáinktól is a sokfrontos küzdelmet és az állandó lelkiismeret-furdalást „tanultuk”, míg a férfiak most rázódnak bele ebbe a helyzetbe. (Azok az apák, akiket én ismerek, általában szépen fel is zárkóztak lelkiismeret-furdalás terén, sajnos.) Éppen ezért sokszor ők maguk sem tudják, hogy egy anyagi szempontból praktikus döntés milyen párkapcsolati-, anyai önértékelési-, és egyáltalán, pénzügyi kommunikációs nehézségeket teremthet. 

Hiszen az apák nagyobbik része sosem volt olyan helyzetben, hogy egy családban úgy legyenek egyenrangú felnőttek, hogy gyakorlatilag nincs jövedelmük. 

Éppen ezért nem is láthatják át, ez milyen visszás helyzet – még akkor is, ha a pénz nem okoz konfliktust. Mert önmagában felnőtt emberként pénzt kérni valakitől nagy dolog. Nagy ügy. Nem egy semmi kis apróság. Főleg rendszeresen. Akkor is, ha amúgy simán ad. Hát még, ha nem.

Mert ha nem ad simán, hanem viták forrása az, hogy a pár két tagja mást gondol prioritásnak a pénzügyi döntésekben, még ezerszer nehezebb. Ha pedig az utaláshoz még számonkérés is tartozik, esetleg visszatartás, „inkább fizetem én”, játszmázás a pénzügyek körül, az az egész kapcsolatot megterheli. És látjátok, máris belecsúsztunk a gazdasági abuzálás első lépéseibe.

Mindezt azért mondom el, mert az az érzésem, hogy a legtöbb családban, ahol egyenlőtlen a jövedelem, ilyesmi elő-előfordul. Ha nem tudatos és rendszeres pénzügyi bántalmazásról van szó, akkor valószínűleg a nyílt párbeszéd a témáról megoldhatja ezt a problémát. A gyerekvállalás előtti pénzügyi megbeszélés pedig akár meg is előzheti az egészet.

Mert pénzről beszélni, sőt, pénzről vitatkozni, oké. Egy családban nem egyedüli felnőttként egyedül hozni pénzügyi döntéseket viszont nem oké.

Tényleg nem szeretnék senkinek az életébe beleszólni vagy a zsebében turkálni, de 

meggyőződésem, hogy a gyed teljes összege minden esetben azt a szülőt illeti, aki otthon van a gyerekkel (hiszen ezért jár az a pénz). Akkor is, ha névleg nem ő vette fel. Tehát akkor át kell neki utalni. Akkor is, ha ez 213 forintba és öt percbe kerül.

Mert, higgye el mindenki, aki még nem volt anyagilag kiszolgáltatott helyzetben, ez igenis számít. Nagyon, nagyon sokat számít. És ez nem a rendszeren múlik, hanem azon az emberen (akármilyen nemű is), aki látja a számlájára megérkezni azt a pénzt, amiért nem ő dolgozott meg. Ugyanez igaz abban a helyzetben is, amikor az egyik szülő csak részmunkaidőben tud dolgozni, mert oda kell érni a bölcsődébe, mert a másik szülőnek az teszi lehetővé a teljes munkaidős állását, hogy ő ellátja közben a közös gyereküket. És ezek olyan dolgok, amiket nemcsak ki lehet, de ki is kell mondani.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Peter Muller