Hirtelen szerelembe estél? – Ezért nem kell rögtön elhagyni miatta a partneredet

–

Csöbörből vödörbe?

Egy hosszú távú párkapcsolatban mindig vannak lemondások, idegesítő dolgok, kompromisszumok. Van benne reggeli szájszag, széthagyott cuccok, és folyamatos egyezkedés a házimunkáról vagy az egymásnak ellentmondó szükségletekről. A fellángolások tárgyai ellenben csodálatos, fantáziából összegyúrt lények, akiket hajlamosak vagyunk idealizálni. Ráadásul sokunkban él a hiedelem, hogy a szerelemtől vagy egy új szerelemtől majd ismét boldogok, egészek leszünk, a gondjaink egycsapásra megoldódnak. 

Erre a nézetre cáfolt rá egy 2019-es német kutatás, amelyben 554 résztvevő párkapcsolatainak alakulását követték nyomon nyolc éven keresztül. A vizsgálat olyan személyekre fókuszált, akiknek ezen időszak alatt két, egy évnél hosszabb kapcsolata volt. Azt találták a kutatók, hogy az emberek a szakítást követően negatívabbnak látták a kapcsolatukat, az új kapcsolatuk kezdeti szakaszában pedig kifejezetten lelkesek voltak – ebben idáig semmi meglepő nincs. Ami igazán érdekes, az az, hogy mi történt az új kapcsolatban a mézeshetek, -hónapok lezárultával: ekkor a résztvevők nagyjából ugyanolyan párkapcsolati minőségről számoltak be, mint ami a korábbi kapcsolatuk közbülső szakaszát jellemezte.

Nem volt különbség a régi és az új szerelem között a szexuális elégedettségben, a kapcsolat észlelt stabilitásában, a konfliktusok számában vagy az intimitásban.    

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy soha nem érdemes váltani. Csak azt: nem valószínű, hogy önmagában egy új szerelem fogja gyökeresen és tartósan megváltoztatni az életedet. Ha hiszed, ha nem, ezt a hatást még az sem tudná elérni, ha megnyernéd a lottóötöst (a témában készült kutatásokat ITT foglaltam össze). 

Sokat számítanak a rejtett hiedelmeink

Ahogyan azt a BBC is tárgyalja, a pszichológusok sokszor két skálát különböztetnek meg, amelyek befolyásolják, hogyan kezdünk el és tartunk fenn romantikus kapcsolatokat. Leegyszerűsítve: míg a nyugati kultúrák inkább a tárgyválasztásra, a megfelelő partnerre, a nagy Ő-re helyezik a hangsúlyt, addig a keleti kultúrák inkább a folyamatra, a kapcsolat fejleszthetőségére összpontosítanak. Persze egyénenként változhat, hogy mennyire sajátítjuk el ezeket a nézeteket, és az is igaz, hogy sok emberre ma már a két alaphiedelem egyfajta kombinációja jellemző: fontosnak tartják az összeillést, de a kapcsolaton való munkát is, pláne az idő előrehaladtával. Ugyanakkor azt is érdemes látni, hogy a filmekből és a popslágerek jelentős részéből még mindig a szerelem mítoszai ömlenek ránk, amelyek nem a valóságot tükrözik.

Torzítanak, vagy annak sugalmazásával, hogy a lelki társ megtalálásával boldogan élünk, míg meg nem halunk; vagy pedig úgy, hogy romantizálnak kifejezetten destruktív kapcsolatokat, hiszen a cselekménybe „kell” a fordulat, az intenzitás, az érzelmi hullámvasút, hogy a néző jól szórakozzon. 

Érdemes kritikusan kezelni ezeket a reprezentációkat, és annak is utánajárni, mik a saját hiedelmeink a szerelemmel kapcsolatban. Ha például azt gondoljuk, létezik egy számunkra elrendelt, tökéletes társ, akkor lehet, hogy az első problémák felszínre bukkanásakor hamarabb hagyunk el egy olyan személyt, aki potenciálisan jó partnerünk lehetne. Mert van bennünk egy ilyen – legtöbbször tudattalan – elvárás, hogy az igazival mindennek flottul kéne mennie (a szexnek, az együttélésnek, a munkamegosztásnak, sőt, még a gondolatainkat is tudnia kéne olvasni). Az is lehet, hogy elkezdünk szőnyeg alá söpörni kisebb problémákat, csak hogy fenntartsuk a tökéletes kapcsolat illúzióját, mígnem addig súlyosbodnak a gondjaink, hogy már nehéz kezelni őket. Amikor meg elválnak útjaink, azt gondoljuk, mégsem ő volt az igazi, és folytatjuk a keresést.  

A varázslat logikája 

A pszichológia kognitív irányzatai arra figyelmeztetnek: sosem egy-egy helyzetre reagálunk önmagában, hanem arra, amit az adott helyzetről gondolunk. Nem mindegy tehát, hogyan értelmezzük egy olyan személy iránti vonzalmunkat, aki nem a partnerünk. Természetesnek vesszük, önmegtartóztatunk, és megvárjuk, hogy elmúljon? Vagy rögtön megijedünk, hogy akkor biztosan nagy gond van a kapcsolatunkban? Elkezdjük éberen monitorozni a bajokat, találunk is valamit, és elbizonytalanodunk? Netán arra használjuk a fellángolásunkat, hogy levonjunk önismereti tanulságokat, utánajárjunk, miért most történt ez, és fejlesszük a meglévő kapcsolatunkat? 

Bár sokszor rejtélyesnek tűnik, miért talál el minket Ámor nyila, a szociálpszichológiában évtizedek óta leírták, mely tényezők alakítják a vonzalmainkat.

Benne lehet például az énfelnagyítás motivációja, hiszen sokszor azokat kedveljük, akik mellett jó embernek érezzük magunkat, akik felnéznek ránk

(a hatalmilag egyenlőtlen kapcsolatokról ITT írtam). Jelentős komponens a hasonlóság is, legyen szó közös érdeklődésről, a személyiség vagy a családi háttér, a társadalmi osztály, az iskolázottság egyezéséről. Ezek közül is kiemelkedik az attitűdök, vélemények, értékek hasonlósága: már Donn Byrne 1971-es klasszikus vizsgálatából kiderült, hogy emberek szimpatikusabbnak tartanak egy idegent, akivel még sosem találkoztak, ha előzetesen megtudják róla, hogy egy kérdőíven olyasmi válaszokat jelölt meg, mint ők. 

A vonzalmat növelő tényezők közé tartozik a kölcsönösség is, különösen, ha valakiről azt érezzük eleinte, hogy nem kedvel minket, később viszont változik a velünk kapcsolatos észlelt hozzáállása. Kutatások szerint igaznak tűnik egyébként, hogy a rokonszenv rokonszenvet szül: ha valakihez mint vonzó egyénhez viszonyulunk, előfordulhat, hogy önbeteljesítő jóslatként ő is magabiztosabban fog viselkedni, amitől még ellenállhatatlanabb lesz a szemünkben. 

Ismerős és ismerősen bántalmazó?

Különösen fájdalmas, amikor valakit egy közeli baráttal vagy egy rokonnal csal meg a párja. Ilyenkor még sokáig visszhangzik a kérdés: „mégis hogy tehetett ilyet?”. Azzal együtt, hogy a hűtlenség ezen formája kifejezetten nagy károkat okoz, abból a szempontból érhető, hogy az emberek vonzalmai sokszor elérhetőségi alapon formálódnak: minél elszigeteltebb vagy, annál nagyobb a valószínűsége, hogy egy olyan személyben keresel kapaszkodót, aki a közvetlen környezetedben van, akit a partnered is ismer. Másrészt azt is régóta tudjuk, hogy mind a téri közelség, mind az ismerősség fokozhatja a vonzalmat. 

Előbbire jó példa Leon Festinger, Stanley Schachter és Kurt Back 1950-ben szervezett kísérlete. A később világhírűvé vált kutatók olyan vietnámi veteránokat vizsgáltak, akik az MIT-n tanultak tovább, és a házas hallgatók számára fenntartott szállásokon éltek.

Kiderült, hogy a véletlenszerűen kijelölt lakásaik elhelyezkedése meghatározónak bizonyult abban, kik lettek a barátaik: többnyire a közeli szomszédaik. 

Az ismerősség hatását is számos kutatás igazolta, már arcképek villámgyors, küszöb alatti észlelése is elég ahhoz, hogy növelje az irántuk érzett tetszést. A témában készült kedvenc kutatásomat pedig még 1992-ben publikálta Richard Moreland és Scott Beach. Ők azt variálták, hogy női hallgatók hányszor vesznek részt egy 130 fős kurzuson; nulla, öt, tíz vagy húsz alkalommal. Ehhez olyan nőket választottak ki, akik nagyon hasonlítottak egymásra. Amikor a diáktársakat megkérdezték a szemeszter végén, össze is keverték a nőket a róluk készült fotók alapján, viszont azoknak a képeit kedvelték a legjobban, akiket a legtöbbször láttak! 

Az ismerősség hatása azonban nemcsak a látványban vagy a külsőségekben merül ki, hanem abban is, milyen belső dinamikánk alakul ki valakivel. Egy elhanyagoló, határátlépő vagy bántalmazó személy jelenléte is lehet otthonos, mert előhívja belőlünk a korábban elsajátított maladaptív mintázatokat.

A hirtelen fellobbanó nagy szikra tulajdonképpen jel lehet arra vonatkozóan, hogy a párválasztást újra a bennünk élő sebzett gyerek dominálja

(a sémakémia jelenségéről Takács Dalma kollégám készített nagyszerű interjút Gazdóf Réka sémakonzultáns-jelölttel ITT). Ehhez hasonlóan, egy egyenlőségre törekvő kapcsolat néha nehezen tud versenyre kelni azzal a felfokozott intenzitással, amit egy „se veled, se nélküled”, vagy egy destruktív kapcsolat jelent, amelyben elképesztő mélységek és magasságok váltogatják egymást. Az is lehet, hogy bántalmazó kapcsolatról van szó, amelyben az erőszakos cselekedeteket jóvátételi periódusok követik. Ilyenkor az áldozatnál kialakulhat az úgynevezett traumakötés (erről D. Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi készített adást a Beszélnünk kell! podcastban ITT).  

Három alrendszer, három hormonkészlet

Ahogyan azt a Harvard Egyetem portálja is hangsúlyozza, „a szerelem tudománya egyszerűbb és összetettebb is, mint elsőre gondolnánk”. Ott kezdődik a dolog, hogy a szerelem eleve három különböző kategóriára bontható a Helen Fisher biológiai antropológus által vezetett Rutgers-i kutatócsapat szerint: vágyra, vonzalomra és kötődésre. Bár van némi átfedés köztük, összességében elkülönült rendszereket alkotnak, és mindegyikre sajátos hormonkészlet jellemző. 

Ha belegondolsz, ennek evolúciós szempontból is jelentősége van: míg az lényeges, hogy a családtagjaink, gyerekeink iránt kötődést érezzünk, a másik két érzelemnek nincs helye ezekben a típusú kapcsolatokban. A kötődésért felelős hormon elsősorban a vazopresszin és az ösztrogén – utóbbiból szülés, szoptatás, szex vagy ölelkezés közben is nagy mennyiségben szabadul fel. Túl nagy mennyiségben viszont növelheti az etnocentrizmus veszélyét. Ez az a jelenség, amikor azt hisszük, a világon minden a saját csoportunk és annak érdekei körül forog.  

A vágy kialakulásában nagy szerepet játszik a hipotalamusz nevű agyi struktúra, amely serkenti a tesztoszteron és az ösztrogén termelését a herékben, illetve a petefészkekben. Bár korábban ezeket kizárólag férfi, illetve női hormonnak tartották, lényeges hangsúlyozni, hogy ha eltérő arányban is, de mindkettőből található mindegyik nemben. Kiderült például, hogy a tesztoszteron minden embernél fokozza a libidót.

Az ösztrogén esetén nem ennyire egyértelműek a kutatások, de sok nő arról számol be, hogy ovuláció idején, amikor az ösztrogénszint a legmagasabb, jobban kívánja a szexet. 

A beteljesülés átmeneti élvezete

A vonzalom ezzel szemben a jutalmazással összefüggő agyi pályákat érinti, és ez megmagyarázza, miért tud egy kapcsolat első időszaka annyira elsöprő lenni. A vonzalom során elsősorban dopamin és noradrenalin szabadul fel a szervezetben, amelyek energikussá, eufórikussá, nyughatatlanná tesznek minket. A noradrenalin az a hormon, amelynek szintje a stresszválasz során is emelkedik, és éberebbek leszünk tőle. A dopamin (amelyről külön cikket írtam Anna Lembke könyve kapcsán ITT) a jutalom megszerzésére irányuló motivációnk során még annál is jobban jelen van, mint amikor végre megkapjuk azt a bizonyos jutalmat. Ez azt jelenti, hogy néha jobban akarunk dolgokat, személyeket, mint amennyire aztán élvezzük a társaságukat.  

A dopamin a függőségek szakirodalmából is ismerős lehet. Dopaminlöketeket tapasztalunk, amikor megkapjuk az adagunkat egy tevékenységből vagy egy szerből, és akkor is, amikor egy inger – egy illat, egy kép, egy dal – a szenvedélyünkre emlékeztet minket. Ha pedig bizonytalan, hogy miénk lehet-e az, amire vágyunk, az még inkább fokozza a dopamintermelést. Ebben az értelemben a vonzalom kifejezetten hasonlít a függőséghez: ugyanazok az agyi régiók – a ventrális tegmentális terület és a nucleus caudatus – kezdenek el tüzelni, amikor a szerelmünk fotóját látjuk, mint amikor valamilyen tárgyi dologtól függünk. Ha pedig nem lehetünk a másik közelében, ugyanúgy elvonási tüneteink lehetnek, mint amikor egy szerről jövünk le. 

Úgy tűnik, a vonzalom a szerotoninszint csökkenéséhez is vezet. Ez az a hormon, amely az étvágyunk, a hangulatunk szabályozásáért is felelős. Alacsony szintjét gyakran olyan embereknél mérik, akik kényszerzavarral küzdenek.

Ez megmagyarázhatja, hogyan fordulhat elő, hogy némely esetekben alig eszünk, amikor szerelmesek vagyunk, az új választottunk pedig szinte a rögeszménkké válik: állandóan róla beszélünk, rá gondolunk.

Ezen kívül azt is megerősítik a kutatási adatok, hogy a szexuális izgalom gátolhatja a prefrontális kérgünk egyes részeit, ezáltal a kritikai gondolkodást, valamint az észszerű viselkedést támogató régiókat.  

Ne játssz a tűzzel! 

A fellángolásokkal kapcsolatban sokan ott követik el a hibát, hogy megpróbálnak egyszerre kint és bent is egeret fogni: megőrizni a párkapcsolatukat, miközben megtapasztalni valamit egy másik személlyel való összekapcsolódásból. Csakhogy ez nagyon ingoványos talaj egy monogám kapcsolatban. Könnyen beindulhat a hormonok olyan kombinációja, amelynek hatására egyre intenzívebb élmények fognak jutalomérzetet okozni, miközben az izgalom hátráltatja az önkontroll-funkciók érvényesülését. 

De ha értjük, mi történik ilyenkor, és egyáltalán: miért kelt vonzalmat bennünk a másik, akkor nem feltétlenül a sorsszerűséget fogjuk látni a fellobbanó érzelmeinkben, hanem azokat a biológiai-pszichológiai jelenségeket, amelyek megmagyarázzák a reakciónkat. Ez segíthet, hogy hátrébb lépjünk párat, és tudatosabb döntést hozzunk, vagy kivárjuk, hogy a vonzalmunk csökkenjen. Sok testmozgással, pihenéssel, figyelemeltereléssel erre pár hét, hónap alatt mindannyian képesek lehetünk.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Fabrice LEROUGE

Milanovich Domi