Kémiáról szó sem volt

Ha nekem valaki tizenéves koromban azt mondja, a „kémia” lesz a leggyakrabban elhangzó szó romantikus filmek minősít(get)ése kapcsán, vígan hideg vizes borogatásért rohanok – nem saját magam számára. A kémiát hiányolja boldog-boldogtalan a szereplők kapcsolatából, egymásra nézéséből, vagy épp ellenkezőleg, ezt hangsúlyozzuk, méghozzá azzal a végtelenül éteri, meghitt kifejezéssel, miszerint „működik a kémia”.

Nekem aztán fogalmam sincs, mikor működik – vagy nem – a kémia, a biológia, vagy a szimpla matek, érzéseim viszont vannak: néhány filmes jelenetnél például olyan, mintha gyomron vágtak volna.

Máskor meg ugyan nincs ez az erős fizikai hatás, de úgy állok fel a székből a film végén, hogy azt érzem: amit láttam, igazi volt. Megtörtént ez már drámánál, romantikus filmnél, horrornál (hát, bocsi, ez van) és animációs filmnél egyaránt. Jöjjön az én mélyen szubjektív „szerelmesfilm- vagy épp „szerelmespillanatok-listám” (legalábbis annak egy része) – lehet véleményezni, kritizálni, dicsérni, kiegészíteni, szűkíteni!

#1 Közellenségek (Public Enemies, 2009)

Nem tudom, aktuálisan épp utálni vagy szeretni kell-e Johnny Deppet, (ITT azért érdemes elolvasni, mit gondolt erről nemrégiben Szentesi Éva a színész születésnapjára készült cikkében – a szerk.), de egy biztos: képes volt egyetlen másodperc alatt elhitetni velem a vágyat, a szerelmet, amit az általa megszemélyesített John Dillinger érez Billie Frechette (Marion Cotillard) iránt. A pasas egy bankrabló, aki pénzzel és pénzen vett javakkal tudja kifejezi az érzéseit is. De Billie, ő tényleg tetszik neki. És egy drága bundával ajándékozza meg szerelmét.

John és Billie szerelme (Universal Pictures, 2009)

Akkor, ott: amikor a nő kiemeli a bundát a dobozból, a férfi figyeli, reménykedve, izgatottan, de félve is. Vajon tetszik neki? Vajon elég ez? Vajon kifejezi-e az ajándék, amit érez, AZT fejezi-e ki, vagy valami mást? Mert mi van, ha a nő azt hiszi, csak megvenni akarja a drága ajándékkal? Ami, valljuk be, a köztük lévő gazdasági és hatalmi különbségek miatt egyáltalán nem is alaptalan gondolat. 

Nagyon szerettem ezért a félő-reménykedő pillantásért a figurát, s azért a boldogságért, ami felfénylik az arcán, amikor látja, hogy a nő örül az ajándéknak. Nem önelégültség (lám, ELÉG drága ajándékot vettem!) látszik rajta, csupán a vegytiszta öröm, hogy sikerült meglepnie a másikat.

És aztán később, a visszacsatolás direktebb és kegyetlenebb: a nőt egy rendőr pofozza, hogy megtudja tőle Dilinger rejtekhelyét, még vécére sem engedi ki. Nagyon kifejező Marion arca, amikor a brutális bántalmazás hatására maga alá vizel, de még ekkor sem mond semmit. Erkölcsi értelemben a rendőr fölé emelkedik, nem árulja el szerelmét.  

 

#2 Aranyhaj és a nagy gubanc (Tangled, 2010)

Nagyon szeretem ezt a mesét. Szeretem benne, hogy Flynn/Eugen soha, egyetlen pillanatig sem közeledik Aranyhaj felé a külseje, a szépsége miatt. Ami van köztük: érdekkapcsolat, majd haverság-barátság, egymásrautaltság. És szép fokozatosan: őszinte érdeklődés a másik iránt.

Beszélgetés arról, ami érdekli őket, ami fontos nekik, sőt mi több: ami fontos a másiknak. Beszélnek arról, ami fáj. Az erősségeikről, de a gyengeségeikről is, a vágyaikról, a gátlásaikról. És közben támogatják, erősítik egymást egyre jobban. Építik a bizalmat.

Aranyhaj és Flynn (Walt Disney Pictures, 2010)

Hihetően épül fel alig pár nap alatt ez a rendkívül erős kapcsolat, az, amelyben tökéletesen hitelessé válik mindkettejük másikat mentő döntése: Aranyhaj, aki egész addigi életében rab volt, a nehezen megszerzett szabadságát ajánlja fel a legjobb, legigazabb barátjáért, szerelméért, és Eugen, aki mindennél pontosabban tudja, mekkora is az áldozat, amit a lány meg akar hozni érte – épp ezért képes az életét adni azért, hogy Aranyhaj ne legyen, ne lehessen többé rab.

Az meg már külön ajándék minden bőgőmasinának (persze én nem vagyok az), hogy pontosan ez az áldozat biztosítja a szabadságot, az életet is mindkettejük számára – és trallala, a gonosz anélkül pusztul, hogy bárki kezet emelne rá. 

#3 A légy (The Fly, 1986)

Ez egy kicsit kilóg a sorból. Megvan a pillanat, amit nagyon szerettem benne, mégis…

Forrás: Getty Images/Sunset Boulevard

Alig bírtam végignézni a filmet, amikor tizenéves koromban adták a tévében. Az a valami, amivé Jeff Goldblum karaktere (Seth Brundle) transzformálódik a történet végére, számomra semmiféle emberit nem hordozott már. Nemhogy vonzónak nem láttam, de férfinak, embernek sem. Nem láttam benne a lelket, a jóságot, azt a valakit, aki olyan vonzó és jópofa volt az elején. De Veronica (Geena Davis) látta. Akkor, amikor már sem külsőleg, de már viselkedésben sem volt benne semmi, amit ne találtam volna taszítónak, ő még akkor sem undorodott tőle.

És olyan erővel tudta átadni, belém sugározni a férfi iránti szeretetét, hogy teljesen ambivalens érzés fogott el: nem szerettem, nem vonzott a férfi szereplő, de az a hit és bizalom, amit a nő mutatott felém, elhitette velem, hogy igenis szerethető.  

 

A befejezés viszont elkeserített és felháborított – arra számítottam, hogy valamiképp Seth, a (jó) ember győzedelmeskedik a légy fölött, ehelyett azonban a létező legrettenetesebb (horrorfilmben persze tökéletesen érthető) végkifejletbe fordult a történet. Ma már, érzékelve a narratívát („Ugyan, nem rossz ő, csak rossz dolgokat csinál, az kell, hogy egy jó asszony szeresse, kitartson mellette, és akkor képes lesz megváltozni!”) nagyon is helyeslem a befejezést.

Az ugyanis a maga legvéresebb valóságában mutatja meg, hogyan pusztítja, emészti el a másikat a szörnyeteg. És ettől semmiféle szerelem, hűség, kitartás nem tudja megmenteni. 

Nincs happy end, nem is lenne hiteles. Megjegyzem, a végkifejletre már a főszereplő neve is utal: az egyiptomi mitológiában Seth/Széth a háború és a pusztítás istene.  

#4 Túl a barátságon (Brokeback Mountain, 2005)

Amivel annak idején „felkészítettek” erre a mozira, azt a tabudöntögetést, „furcsa” (értsd, „nem normális”) kapcsolatot már 2005-ben sem láttam. Amit igen: egy rettenetesen nehéz kapcsolatot, két embert, akik eltérő módon, de nagyon ragaszkodnak egymáshoz, akik küzdenek az előítéletekkel, a saját vágyaikkal, a tabukkal, a belsővé tett szégyennel. És akik elbuknak.

Megtalálták a szerelmet, élvezték és szenvedtek is érte, de soha nem adatott meg nekik, hogy meg- és átéljék úgy istenigazából. És milyen kevés, milyen kicsi az az idő, amikor ők maguk felvállalhatják önmaguk és egymás előtt legalább! A pillanat, amikor hosszú idő után találkoznak és egymás nyakába borulnak! Jake Gyllenhaal elfacsarodó arca, amikor hiába utazik Ennishez (Heath Ledger).  

Az a bizonyos ing... (Paramount Pictures, 2005)

És az elfojtásban, szótlanságban, önmegtagadásban oly erős (vagy: az önmaga felvállalásában oly gyenge) Ennis, amikor a kezébe kerül az az ing… Ott, akkor egy kicsit megszakadt a szívem. Tudtam, éreztem, amit érez, azt a végleges, azt a már soha el nem mondhatót. Amit a másik is csak két ing közé simítva tudott megvallani (bár mondta volna ő másként, szavakkal és tettekkel is). 

#5 Isteni műszak (2013)

Néha pedig nem kellenek szavak. Igen, el tudja mondani ing, levágott hajtincs, egy tekintet… És el tudja mondani a lélegzet. Lehet háború, lehet béke. Lehet távolság, lehet közelség. Lehet telefon, lehet üzenet. Lehet veszekedés, lehet kibékülés. De ebben az abszurd humorú, remekbe szabott forgatókönyvvel és rendezéssel megalkotott, tökéletes színészi játékkal megkoronázott filmben: csak a lehelet. Aki látta, tudja miről beszélek. Aki nem, nézze meg. És érezze azt a megfogalmazhatatlant, amit én éreztem, amikor már csak a lélegzet marad, és az üzeni: Vagyok. Szeretlek. Megyek. Bármi úton és bármi áron.

Milán karakterét Ötvös András formálja meg (Sparks Unio Film, 2013)

Azért meg különösen magas polcra került nálam ez a film és az alkotói, mert nem féltek belemerülni a cinizmus, az abszurd, fekete humor legmélyébe úgy, hogy közben végig a kezükben őrizgették a romantikát, a bizalmat, a szerelmet. Átvitték a túlsó partra. Ezért a bátorságért, tehetségért, erőért külön le a kalappal.

#6 Körhinta (1956)

Vannak feledhetetlen jelenetek Fábri Zoltán filmjében. A Körhinta forgását említeni sem kell, az erre rímelő lakodalmas pörgetést sem, Máté és Mari egymásba kapcsolódó, boldog, majd egyik részről eltökélt, másikról kétségbeesett tekintetét sem. 

Mari és Máté egymásba fonódó tekintete (Mokép, 1956)

Mégis, sokáig csak Soós Imre játékában éreztem valami olyan erőt, ami túl van a hétköznapi vágyódáson. Aztán eljön a pillanat, amikor Törőcsik Mari arca nem boldog vagy gyötrődő, nem szomorú vagy pillanatokra fellelkesülő, hanem a végletekig elszánt, s akkor, ott megmutatkozik Mátéval egyenrangú, vagy inkább azt is túlszárnyaló ereje, bátorsága. Ott, amikor a szemébe néz az apjának, és csöndes határozottsággal azt mondja: „Akkor fogjuk a petróleumot, oszt neki az eresznek, édesapám”. 

Három színész tökéletes játéka kellett ahhoz, hogy ez a jelenet feledhetetlen legyen, Kiss Manyi szívbe markoló rémülete-aggódása, Barsi Béla, az apa hideglelős, hitetlen szava-elakadása és felhorgadó, pusztító haragja.

Mégis, ahogy élete első filmjében, színészként is, talán még szerelmes lányként is tapasztalatlan Törőcsik megszólal, puha hangja megállítja a filmtekercs forgását. Nekem biztosan. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

#7 Szerelem (1971)

S aztán, örök szerelmem, Makk Károly filmje. Itt nemhogy szó, ölelés, hang, lélegzet nem kell az érzelmek ábrázolásához, de még csak a két egymást szerető ember egyidejű jelenléte sem. A film első részében János nincs sehol. Luca (Törőcsik Mari, immár nem fiatal lányként, hanem keserű és okos, szeretni, gyűlölni, megvetni, élni tudó asszonyként) nagyon sokáig nem találkozik vele, nem beszél hozzá, egyetlen kósza pillantása sem jut el hozzá – az iránta való érzései, a vele való kapcsolata abban jelenik meg, ahogy éli az életét a mindennapok abszurditásában. Mondanám, és sokan mondják is, hogy az anyósával való kapcsolatában jelenik meg a férje iránti szeretete, és ez igaz is lehet, mégis, úgy érzem, ez csak egy része Lucának. 

Mert nemcsak azt látjuk, hogyan beszél Jánosról, hogyan mesélteti el a becsületességét bizonyító történetet sokadszorra a férfi anyjával, hanem azt is, micsoda irónia, humor, önkritika, éleslátás, bátorság van benne. Lehet látni a nőt, aki szeret, kitart, vár, küzd – de lehet látni a nőben azt, akire annyira lehet várni a börtönben, vagy lehetne akár Amerikában!

Akihez bárhonnan, bárhogyan vissza KELL térni. Miközben Luca férje iránti szeretetét látjuk-érezzük a film felében, a Luca iránti tisztelet-szeretet is kialakul, érthetővé, szinte kézzel tapinthatóvá válik.

Darvas Lili és Törőcsik Mari fantasztikus játéka a Szerelemben (Mafilm, 1971)

Ebben a filmben nagyon sok torokszorító pillanat van. Amikor például az anya a fia hazajöveteléért könyörög, s Lucából kitör élete talán legkétségbeesettebb blöffje: „hazahívom, most, azonnal…” De az összes többi, amikor így vagy úgy, János körül forog a két nő gondolata, említve vagy kerülve épp. Nekem az egyik legmaradandóbb mégis János útja hazafelé. Az elején még csak figyeltem, vártam, pár perc múlva (sokadik megnézéskor is) már görcsösen szorongattam a fotel karfáját, kétségbeesetten siettetve, érjen már haza, találkozzanak már.

Olyan fájdalmas volt nézni Darvas Iván barázdált arcát, és együtt kínlódni azon, mikor látja meg már Lucát, azt a Lucát, akit már én is megismertem, megszerettem, s akit annyira szerettem volna már látni abban a nagyon megérdemelt ölelésben…

Ezek azok a pillanatok, amelyek nekem meghatározták a filmet, a viszonyulásomat a történethez vagy a szereplőkhöz. Nagyon eltérő műfajú, színvonalú alkotások – ha arra törekedtem volna, hogy a filmtörténet legjobb, vagy leghitelesebb szerelmes történéseit sorakoztassam fel, nem ez a lista születik. Valószínűleg akkor nem is születik semmilyen lista – annak megalkotására nem is volnék képes. De remélem, meg tudtam mutatni valamit abból, mi hatott rám, és miért. Nagyon érdekel, ti milyen filmes jelenet hatására éreztétek, hogy „Igen, ez az!”.  

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Milos Dimic