Ha a partner sosem kérdez vissza, a beszélgetés egyirányú utca

–

Nem tartozom azok közé, akik magabiztosan besétálnak egy új társaság közepébe, és pillanatok alatt beolvadnak. Egy ideig nagyon irigyeltem ezeket az embereket. Kamaszként sokszor én voltam az a srác, aki egy társaságban csak némán végigvigyorogta az estét vagy a gondolataiba temetkezve vegetált az asztalnál. Gyakran éreztem úgy, hogy az én véleményem nem érdekes, vagy nem tudom elég érdekesen előadni a történeteimet. A hallgatás lett az alapállapotom, ebben növesztettem magamnak komfortzónát és harmincegy évesen is leginkább ebben érzem jól magam, csak ma már másként. 

Az évek során rájöttem, hogy a hallgatás nagyon is értékes lehet – főleg, ha valódi figyelem és őszinte érdeklődés társul hozzá. Felismertem, hogy új környezetben akár négyszemközt, akár nagyobb társaságban sokkal jobban tudok funkcionálni, ha kérdezek és hagyok másokat kibontakozni. Rájöttem, hogy a kérdések mennyire sokoldalúak lehetnek. Egy jó kérdés biztonságot adhat és segíthet kialakítani a bizalmat. Elindíthat egy gondolatot, amit a másik talán még sosem fogalmazott meg önmagának. Kapcsolódási pontokat teremthet, ritmust adhat a beszélgetésnek, terelhet, megállíthat vagy épp továbbvihet – attól függően, éppen mire van szükség.

Szókratész például kérdésekkel tanított. Nem válaszokat adott, hanem olyan kérdéseket tett fel, amelyekkel önálló felismerésekre vezette a beszélgetőpartnereit. A kérdés nála a gondolatébresztés eszköze volt. Más helyzetekben viszont ugyanaz a kérdés lehet manipuláció, provokáció vagy akár számonkérés is – minden a körülményektől és a kérdező céljától függ. 

Egy 2017-es harvardi kutatás azt vizsgálta, hogyan hat a kérdések száma és minősége a beszélgetőtársak közötti szimpátiára. A kutatás során a rapid randikat és az online ismerkedést is vizsgáltak. Az online beszélgetések során azok a résztvevők, akik több kérdést tettek fel, jelentősen szimpatikusabbnak tűntek partnerük szemében és nagyobb arányban akarták velük folytatni a beszélgetést. Egy másik, rapid randikra épülő kísérletben 360 beszélgetést elemeztek, és azt találták, hogy akik úgynevezett follow-up kérdéseket tettek fel – vagyis ténylegesen reagáltak a másik mondandójára –, 19%-kal nagyobb eséllyel kaptak pozitív visszajelzést, mint azok, akik keveset kérdeztek vagy témaváltó kérdésekkel operáltak. 

Felismerni a „nemkérdezőket”

Az elmúlt néhány évben több olyan időszakom volt, amikor aktívan ismerkedtem. Amikor belevetettem magam az online társkeresők bugyraiba, eleinte lelkiismeretesen próbáltam megfelelni a társadalmi konvencióknak, miszerint a férfi kezdeményez, érdeklődik, udvarol, dolgozik a nő figyelméért. Soha annyi felesleges időt és energiát nem égettem el, mint akkoriban: konokul ragaszkodtam az egyoldalú beszélgetésekhez is, gondolva, idővel biztosan kölcsönös lesz az érdeklődés és megváltozik a dinamika.

Nem változott, sőt gyakran azt tapasztaltam, hogy sokan csak unalomból ismerkednek. Ekkor húztam meg a határokat, megtanultam már az elején hagyni leépülni azokat a beszélgetéseket, ahol nem volt kölcsönös az érdeklődés.

Ez lett a szűrőm, csak olyanokkal kezdeményeztem személyes találkozót, akikel kialakultak a kapcsolódási pontok és a kölcsönös érdeklődés egymás iránt. Azonban még így is belefutottam olyan randikba, ahol egy kezemen meg tudtam számolni, hány kérdést kaptam. És meg is számoltam. 

Találkoztam egy lánnyal, aki ipari módon darálta a szavakat, csak magáról beszélt, én pedig türelmesen érdeklődtem, hozzáfűztem, follow-up kérdésekkel próbáltam építeni a beszélgetést. Aztán nagyjából fél óra után már kezdtem elég kellemetlenül érezni magam, hogy állítólag ismerkedünk egymással, de ő teljesen leural minden pillanatot. Elhatároztam, hogy attól a ponttól kezdve kísérletként tekintek a találkozóra és megszámolom a kérdéseit. Igyekeztem segíteni neki, megteremteni a teret és lehetőséget arra, hogy kérdezzen. Lassítottam a beszélgetés ritmusát, néha magamra tereltem a szót és vártam, visszaveszi-e, vagy hagyja, hogy rólam is beszélgessünk. Nem hagyta.

Két és fél óra alatt végighallgattam a kamaszkori bulizós történeteit, problémáit és kiselőadást tartott a telefonos játékokból, miután kiderült, hogy telefonos gamer (már akkor is boomer voltam, nem gondoltam, hogy ilyen létezik). Aztán megmutogatta a játékhoz tartozó chat szobákat a Discordon, sőt néhány hangüzenetet is, amit a külföldi játékostársai küldtek. Mindemellett négy kérdést tett fel összesen – abból az egyik az volt, hogy játszom-e valamivel –, és ha magamra tereltem a szót, mindig rögtön vissza is ragadta, mintha alanyi jogon az övé lenne. Rettenetesen kínosan éreztem magam, amikor este fél tízkor közölte, hogy lekéste a buszt és csak egy óra múlva jön a másik, de nem bánja, mert jól érzi magát velem. Ekkor fogyott el a türelmem, elsétáltunk az autómhoz, elvittem a buszállomásra, udvariasan elköszöntem és hazamentem. 

Csak nemrég jöttem rá, hogy ő egy tipikus „nemkérdező” volt. Nem rosszindulatból, nem felsőbbrendűségi komplexusból és még csak nem is érdektelenségből – valószínűleg csak nem alakult ki benne az a belső automatizmus, hogy a beszélgetések nemcsak vegytiszta monológokból, de kérdésekből is állnak. Nem tudom, miért. Talán úgy nőtt fel, hogy senki nem kérdezte őt sem. 

Férfiak vagy nők inkább a „nemkérdezők”?

A The Guardian és a Mel Magazine cikkei is arról számoltak be, hogy a „nemkérdező” jelenség tendenciává vált. A beszámolók többségében nők mesélték el, hogyan ültek végig egyoldalú találkozókat, ahol a férfi randipartnerük órákon át saját életéről, hobbijairól vagy épp filozófiai nézeteiről beszélt, anélkül, hogy akár egyetlen kérdést feltett volna. Egy nő például azt mesélte, hogy a partnere két órát töltött egy forgatókönyv részletezésével, egy másik pedig napokig várt az első kérdésre – ami végül így hangzott: „Szoktál pickleballozni?” Amikor nemet mondott, a férfi többet nem jelentkezett.

Néhányan már játékot is kreáltak belőle: hány perc, hány zeneszám telik el, mire a partnerük végre feltesz egy kérdést. Ironikus, hogy a beszámolók alapján ezek a férfiak sokszor úgy értékelték: a randi remekül sikerült. Ugyanezt a jelenséget tapasztaltam, csak éppen a másik oldalról. 

A helyzet tehát nem ennyire fekete-fehér. Nem arról van szó, hogy a férfiak nem kérdeznek, a nők meg igen. A kutatások alapján sokkal inkább az látszik, hogy a férfiak és a nők különböző helyzetekben különbözőképpen viszonyulnak a kommunikációhoz és a kérdezéshez. 

Alecia Carter 2018-as kutatása 250 egyetemi szeminárium kérdezési szokásait vizsgálta tíz országban, és azt találta, hogy a férfiak több mint kétszer olyan gyakran tesznek fel kérdést, mint a nők – még akkor is, ha az arányuk a közönségben hasonló. A férfiak főleg akkor szólaltak meg, ha valamilyen hibát fedeztek fel – a kérdés náluk státuszerősítő eszköz volt. A nők viszont belső gátakat említettek: tartottak attól, hogy butának tűnnek, hogy nem elég releváns a kérdésük, vagy hogy másoktól vennék el a lehetőséget.

Egy 2019-es amerikai konferencián végzett vizsgálat ugyanezt az aránytalanságot találta: a közönség által feltett kérdések 77%-át férfiak tették fel, annak ellenére, hogy a résztvevők közt közel egyenlő arányban voltak nők és férfiak.

A kutatók szerint a nők sokszor nemcsak önbizalomhiány, hanem reputációvédelmi szorongás miatt maradnak csendben – attól tartanak, hogy a kérdésük túlságosan banális vagy túl személyes, és negatívan ítélik meg őket érte.

Ezek tökéletesen egybevágnak Deborah Tannen Miért értjük félre egymást? című könyvének következtetései is. Tannen szerint a férfiak és a nők eltérően gondolkodnak arról, mi is a beszélgetés célja. A férfiak gyakran eszközként használják: a társadalmi státusz építéséhez, céljuk pedig, hogy a tudásukat vagy képességeiket demonstrálják. A nők ezzel szemben a beszélgetést kapcsolat- és bizalomépítéshez használják, biztonságot, közös pontokat és feszültségoldást keresnek. Nem véletlen, hogy egy randin vagy baráti beszélgetésben gyakran a nő kezdi a kérdezősködést, míg szakmai körökben, munkahelyen általában a férfiak aktívabbak.

Ugyanakkor az én történetem is arra emlékeztet, hogy nem húzhatunk éles határvonalakat férfiak és nők közé ezen a téren sem. A kutatások és személyes beszámolók ugyan mutatnak bizonyos nemi mintázatokat, de ezek nem egyetemes igazságok – kognitív torzítás lenne minden emberre érvényesnek tekinteni.

A kérdezés nem velünk született képesség, hanem tanulható, alakítható cselekvés, amit formál a családi háttér, a szocializáció, az önismeret, a társas élmények – és nem utolsósorban a szándék, hogy valóban akarunk-e kapcsolódni a másikhoz.

Bánhegyesi-Tóth Balázs