–

Mindig kedveltem a ruhákat, a divatot

Gyerekként nagyon szerettem a Barbie babáimat öltöztetni; minden történetelemhez különböző, ahhoz passzoló ruhát választottam nekik, amit persze előre elterveztem. Valószínűleg valahol ezzel kompenzáltam azt, hogy a valódi életben én nem igazán engedhettem meg magamnak ezt a fajta luxust. Amíg a babáim ruhái könnyen cserélgethetők voltak egymás között és mindegy volt, hogy a kedvenc fekete-zöld csíkos miniszoknya a görkoris vagy az állatorvos babával jött-e egy dobozban, addig a valóság ennél lehangolóbban alakult.

Mint kövér gyerek, nehéz volt rám ruhát találni. Olyat, ami a koromhoz, az ízlésemhez vagy az aktuális divathoz illett, még nehezebb.

A mai napig emlékszem arra a lila Winx-klubos pulcsira, ami másodikos koromban kezdett el vírusként terjedni. Hetekig könyörögtem anyámnak, hogy most már tényleg mindenkinek van ilyen és nekem is kell, ő pedig kitartóan járta az üzleteket, mindhiába – gyerekruhából nem gyártanak plus size méreteket. Így nem volt más lehetőség, kiegyeztünk egy Winx-klubos tolltartóban.

Hamar elkezdtem a felnőttosztályról öltözködni, hiszen ott voltak olyan ruhák, amik jók voltak rám

Vagyis, mondjuk inkább úgy, hogy rám jöttek. Éveken keresztül varrta fel a nagymamám a farmerjaim szárát – miután legalább tíz centit levágott belőlük – mert a ruhaipar még mindig nem jött rá: attól, hogy valaki széltében nagyobb az átlagnál, még nem biztos, hogy magasabb is.

Azonban a divat szeretetétől ez sem tántorított el. A mai napig egészen sokat pörgetem a Vouge aktuális trendekről szóló oldalát és könnyen lázba jövök a konceptuális, szinte már iparművészetszerű show-tól. Sőt, nagy elégedettséggel tölt el, ha meg is tudom tippelni, mi lesz az a visszatérő trend, amiért mindenki odalesz (legalább két hónapig) a következő időszakban. Általában meglepően jó vagyok ebben – emlékszem, amikor pár éve amiatt siránkoztam a barátnőimnek: érzem, hogy a csípőnadrágok visszamásznak a pokolból, és mit ad isten, a divatházak 2023-as tavaszi-nyári kollekcióit bemutató milánói divathét kifutóin máris láthattuk a hatást.

De akármennyire is szeretem a divatot, és akármennyire is szeretném azt az önkifejezésre használni, elég korlátozottak a lehetőségeim.

Azonban, ha a plus size öltözködésről beszélünk, akkor azt piacot vagy inkább ezt a szegmensét a piacnak egészen jól ismerem. Főleg azt, ami itthon elérhető és valamelyest megfizethető. De akármennyivel is jobb a helyzet most, mint akár csak öt-hat éve volt, így is bőven van mit kifogásolni rajta.

Könyörgök, nem vagyok anyuka!

Nem szeretnék senkit megsérteni és nem is gondolom, hogy létezne kifejezetten „anyukaszett”, viszont az biztos, hogy a divatipar a plus size darabokat illetően főleg a középkorú, irodai dolgozó, gyerekes nőkre lő. Valahol érthető, hiszen általában ezek a nők teszik ki a plus size részlegen a megfelelő mozdítható tőkével rendelkező vásárlók nagy részét. Azonban az itt megtalálható ruhák vagy teljesen egyszerű alapdarabok, vagy a klasszikus „irodai viselet” (business casual) kiemelkedő példái: blézerek, ingek, blúzok, egyenes szabású farmernadrágok minden mennyiségben.

Ezek a ruhák általában egyszínűek, vagy valamiért mindig pirosak, esetleg királykékek – ne kérdezzétek, miért, én sem értem. De nem csak a színek, a fazonok is limitáltak. Tíz éve folyamatosan, havonta nézegetem a plus size méreteket árusító oldalak és üzletek kínálatát, és azóta szinte minden szezonban ugyanazokkal a típusú ruhákkal és megoldásokkal találkozom. Ezek pedig nem szerepelnek a toplistán, ha az ember a húszas évei elején van.

Lassan már szinte csukott szemmel le tudnám írni az árukészlet jelentős részét

Amióta az eszemet tudom, de azóta mindenképp, hogy egyedül vásárlok, a plus size divat képtelen lerázni magáról a vállnál kivágott felsőket, annak ellenére, hogy nagyjából 2016 óta nem látok ilyeneket a konfekcióméretezett kínálatban. A pulcsi- és pólóruhák, a mell alatt vágott és onnan szélesedő ruhák, a háromnegyedes caprinadrágok, az alaktalan, térdig érő kardigánok dominálják a terepet.

Valamiért szinte kirobbanthatatlanul beette magát a nagyméretű ruhák kínálatába a virágminta – minden színben, formában, alakban és variációban –, a motivációs idézetek, az állandóan, szinte kísértetként visszatérő tigris- és leopárdminta, valamint a számomra leginkább idegtépő Disney-karakterek.

Ezek alól pedig olyan, inkább a fiatalokat célzó vállaltok sem kivételek, mint a nagy fast fashion-márkák, amelyek plus size- részlege is többnyire az alapdarabokra, valamint a teljesen neutrális színekre korlátozódik – azokból is kötelezően a túlméretezett vagy „lenge” fazonokra. Senki ne értsen félre, szükség van ilyen termékekre, szükség van alapdarabokra és nem testhez tapadó ruhákra, viszont sokszor nem tudom eldönteni, vajon az adott ruhadarabot pizsamának vagy nappali viseletnek szánták, ami azt hiszem, önmagában is sokat elárul.

Így ha az ember olyan darabokra vágyik, amik különlegesebbek, érdekesebbek érdemes külföldi oldalakon nézelődnie. Ezeken már valamelyest jobb a helyzet, ám itt természetesen felmerül az ár kérdése, ami a jelenlegi valutaárfolyamokkal és azok mozgásával mind fájdalmasabbá válik.

Ám ha sikerül átverekednünk magunkat a virágminták és a Disney-figurák tengerén, a kivitelezés miatt még mindig aggódhatunk

Az az általános benyomásom és tapasztalatom, hogy a legtöbb plus size-opciókat is kínáló márka elfelejti, hogy a testek, amikre a ruhákat húzzák majd a kedves vásárlók, nem ugyanolyanok, mint a konfekcióméret.

Sokszor csak az alapkollekcióban már megtalálható termékek felnagyítása történik, ezt pedig valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor valaki a számítógépén (jó esetben) az élek találkozásánál megfogva felnagyít egy képet. A ruhák hosszában és széltében is megnőnek, azonban ezzel egy nagyobb, más alakú testen egészen aránytalanul kezdenek állni. A kivágások sokszor nem esnek ugyanoda, ahova a konfekcióméretek esetén, de olyan nyalánkságokról is beszélhetünk, hogy egy-egy nyomottmintás póló esetében csak a póló nő, a minta nem. Így eredményként egy nem középre pozicionált képet kapunk, ami a póló méretéhez képest irreálisan kicsi, és egészen sután van elhelyezve.

Van itt más is, ami igazán felcsesz

Mert az a helyzet, hogy a nagyobb kollekciókért, olyanokért, amikbe láthatóan kevesebb kreativitás, ötlet, gondolat vagy törődés ment bele, többet fizet az ember. A legtöbb itthon is jelenlévő márkánál is észrevehető ez a probléma, de sajnos többször találkozom ezzel nemzetközi rendelések esetén is.

Átlagosan olyan 10–15 százalékkal drágábban a plus size ruhák. Ez az árkülönbség akkor is megjelenik, ha ugyanazon márka, ugyanolyan termékéről beszélünk, annyi különbséggel, hogy a leírásba bekerülnek a „plus” vagy az „inclusive size” szavak.

Azonban mielőtt valaki heves gépelésbe kezd az árkülönbséget védve, hiszen mégis több anyagot használnak egy-egy nagyobb méretű ruha elkészítéséhez, feltennék pár költői kérdést. Ha tényleg szignifikánsan drágább előállítani egy nagyobb méretű terméket, vajon az S és az M méret között miért nincsen átkülönbség? Miért nem fizetünk kevesebbet egy crop topért, mint egy hagyományos pólóért? Miért kerül ugyanannyiba sokszor egy rövidnadrág, mint egy hosszúszárú?

Sajnos arra, hogy miért drágább a plus size, nem tudok válaszolni, én sem értem. Viszont az biztos, hogy azok, akikre a konfekcióméret nem megy rá, hajlandóbbak akár többet is fizetni egy olyan ruhadarabért, ami legalább kényelmes, sőt esetleg még jól is néz ki.

Van azonban az inkluzív ruházkodásnak egy olyan szegmense, amit tényleg mindenki elfelejt, nekem pedig kicsit mindig megszakad miatta a szívem. Ahogy gyerekként a Winxes pulcsi, kamaszként és felnőttként a zenekaros pólók és más merch- darabok hiányoznak a legjobban. Sajnos a legtöbb zenekar, médium, civil szervezet vagy más csoportosulás általában nem gondol arra, hogy XXL-nél nagyobb merchtermékeket gyártson. Így akármennyire is szeretnék kiskamasz korom óta egy Nirvanás pólót vagy egy TASZ Szabad-pulóvert, ezek sajnos nem rám vagy a hozzám hasonlókra lettek tervezve.

Elérhetetlen fenntarthatóság

Mostanra azt hiszem, egészen széles körben ismert információ, hogy a textil- és ruhaipar az egyik legszennyezőbb iparág (az erről készült Mindent bele! podcastadásunkat ITT hallgathatjátok meg). A fast fashion eszméletlenül gyorsan cserélődő kollekciói és az olyan, olcsón, nagy mennyiségben előállító óriások, mint a Shein, hatalmas terhet jelentenek a bolygónak. A fenntartható öltözködés pedig fénykorát éli, a turizás elsöprő népszerűségétől egészen a zöld (vagy zöldre mosott) márkák megjelenéséig.

Ezek azonban plus size testtel szinte elérhetetlennek tűnnek: a fenntartható márkák önmagukban drágábbak és nehezebben beszerezhetők, ezt csak tetézi, ha az embernek nem a hagyományos méretekre van szüksége.

A turikból pedig szinte teljesen hiányzik a plus size. Egyrészt, mert az esetleg megjelenő, minimális plus size használtruha-kínálatot is felvásárolják sokszor olyan, hagyományos méreteket viselők által, akik túlméretezett hatásra vágynak. Másrészt, egy valamelyest keserédes igazság érvényesül ilyenkor: a plus size méreteket hordók általában addig viselik ezeket a darabokat, amíg le nem szakad róluk. Én – és a nagyobb méretet viselő ismerőseim – mindenképpen. Mert pont a ruhák megtalálásának nehézsége miatt nehezen válik meg az ember a kínkeservesen felkutatott és megszerzett daraboktól.

Mindezektől függetlenül azt hiszem, az átlagosnál jobban látom a változást, amit az elmúlt pár év hozott, de azt is látom, hogy hosszú még az út. Persze én ebben az esetben is extremitásnak számítok, hiszen a spektrum egyik végét képviselem, ám ezekkel a problémákkal gyakran találkoznak nálam kisebb méreteket viselők is, de valószínűleg hasonló cipőben járnak az alacsony és magas emberek is.  Azokhoz pedig, akik pedig már bepötyögték a „ha ennyire zavar, miért nem fogysz le?” kommentet, csak egy kérdésem lenne: oké, de addig mit hordjak?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Carlina Teteris 

Polner Laura