Meglepetés a fogadóórán: hirtelen egy „problémás gyerek” szüleiként ültünk ott

–

Hülye helyzetben éreztem magam

Az eddigi szerepemben komfortosan mozogtam: én voltam az anyatigris, aki megvédi a gyerekét. Akit inkább azért hívtak be az oviba, suliba, hogy a gyerek lelkéről beszélgessünk: arról, hogy milyen szorongó kisfiú, vagy miért mindig olyanokkal barátkozik, akik genyóznak vele. Más dolgom se volt, mint együttérezni, vigyázni rá, kiállni érte.

Vigasztaltam már síró anyukát, akinek a fia ütötte az enyémet. Mérges kisfiú volt, az apja egyik napról a másikra hagyta el őket, az enyémet mindennap az apja vitte az oviba, hát persze hogy rajta csattant az ostor. Sajnáltam ezt a családot, de a toleranciám addig tartott, amíg a fiam egy nap púppal a fején jött haza. De ez még tényleg nem okozott akkora fejfájást, ösztönből tudtam, mi a dolgom, tiszta volt a képlet. Ám

a minap aggódva hívott az osztályfőnök, és nyomatékosan megkért, hogy menjünk be fogadóórára, mondván, hogy „van egy kis gondunk”.

Már hallottam róla, magától a kisfiamtól, hogy feszültségek vannak az osztályban, mert pár fiú állandóan rendetlenkedik, bohóckodik, a fiam meg lelkes és aktív, kacarászó közönség. Ez gyakran bajba sodorja, mert míg pofákat vágni lehet csendesen, vihogni kevésbé. Na és ki húzza a rövidebbet? Persze, az én vérem. Mi legalábbis így tudtuk, tőle. És miért is ne hinnénk neki?

Azt is hallottam, hogy a rendetlenkedő fiúk okozta feszültségben több gyerek már elsírta magát, hogy ilyen hangulatban nem tudnak, és rossz is tanulni, mindig azt kell hallgatni, hogy a tanár azt a pár gyereket fegyelmezi, akik nem bírnak magukkal. Sokat beszélgettünk erről a gyerekkel, a suliból hazafele menet: hogy milyen órákon van a legnagyobb zsivaj, és már megint kiültették, mert hangosan nevetett a fiúk bohóckodásán. Egyre gyanúsabb volt az ügy, de hát hiszek a gyereknek, mi okom lenne az ellenkezőjére?

Eljött a fogadóóra

Fura volt ez a pozíció, mert eddig tényleg csak lélekápolgatás volt, meg dicsérgetés, hogy milyen okos, milyen ügyes, kedves, jólelkű, oké, picit izgága, picit szétszórt, de nincs semmi vész. Most viszont

tudtam, hogy fordult a kocka, most épp egy „problémás gyerek” szüleiként ültünk a kis székeken.

A tanító néni végtelenül szelíd és kedves, túlzás nélkül. Először is megosztotta velünk, hogy ez a nyolc-kilenc-tíz éves korszak a gyerekeknek nagy nehézségeket szokott okozni, mert már kilépnek a kicsi korból, de még nem kamaszok. Még igénylik a szülői törődést, közelséget, a jelenlétet, de már megkérdőjelezik a kompetenciájukat, amitől egy furcsa, frusztráló elszigetelődést élhetnek meg. Purgatóriumi állapot a kisgyerekkor és a kamaszkor között.

Megbűvölten hallgattam, milyen empátiával tálalja a tanárnő azt, hogy a gyerekünk fejtörést okoz az iskolában. Az én időmben ez nem így volt, volt egy általános elvárás, és aki annak nem felelt meg, az beírást kapott, vagy megalázó fejmosást. Szóval megtudtuk, hogy ebben a korban bizony természetes, hogy az addig angyali osztályból akár vademberek gyülekezete is válhat, hogy nő a feszültség a fiúk és a lányok között, hogy egy olyan vibrálás indul meg, amiben nehezebben megy a koncentráció. DE – és ez a DE olyan hangsúlyosan volt megnyomva, hogy tudtam, épp készülünk a lényegre térni – van egy pont, amikor már nem lehet mindent életkori sajátosságokra fogni, amikor már kezelhetetlenné kezd válni a helyzet, és úgy érzi, közelítünk hozzá.

Ekkor azért megijedtem, és megsürgettem, bökje már ki, mit csinált a gyerek. Mindenféle anomáliára számítottam, olyasmikre, amiktől éghet a képemen a bőr, amik miatt bocsánatot kell kérnem a szülőktől, tanároktól. Ehhez képest még jobban jártunk, bár így is koppantam.

A sunyító főkolompos

Mint megtudtam, a kisfiam nemcsak lelkes közönsége a rendetlenkedő fiúcsapatnak, hanem oszlopos tagja is, sőt ő az egyik főkolompos. Óvatosan tálalta a tanárnő a sztorit, láttam rajta, hogy felkészült az anyatigrisre. Sokszor megégethette magát,

lábujjhegyen lépkedett az aknamezőn, ahol a gyerek szent és sérthetetlen, ha egyszer a szülő azt mondja.

Ismerős a jelenség, mert a másik oldalról, amikor mi éltünk panasszal bármelyik gyerekkel kapcsolatban valamelyik szülőnél, mindig zsákutcába futottunk. Minden egyes alkalommal a csillag is le lett tagadva az égboltról, mintha fel se merülhetne, hogy a gyereke rossz fát tett a tűzre. 

Egyfelől értem, az ember szeretné abba az illúzióba ringatni magát, hogy az ő gyerekével nincs gond (csak házon belül), de mégis kinek az érdekét szolgálja, ha homokba dugjuk a fejünket? Hol jó az a gyereknek, ha nem veszünk tudomást arról, hogy tilosban jár? Arról nem is beszélve, hogy nem tudnék nyugodtan aludni, ha tudnám, hogy a gyerekem miatt esetleg a másé rossz szívvel megy suliba, vagy hogy van olyan tanár, aki miatta megy gyomorgörccsel tanítani.

Szerencsére ilyesmiről nincs szó nálunk, mint megtudtam, az órai rendetlenkedés tényleg kimerül a vihogásban és annak provokálásában. Nincs zaklatás, csúfolódás, erőszak, semmi ilyesmi, legalábbis a fiunk esetében. De a hülyéskedés valóban zavaró, aki szeretne figyelni, az se tud, a tanárokat meg kifárasztja az állandó fegyelmezés.

Harc helyett párbeszéd

Érdekes volt, milyen félve beszélt nekünk erről a tanárnő, és hogy milyen váratlanul érte, hogy megkérdeztük, mit szeretne, mit tegyünk. Harcra számított, helyette párbeszédet kapott. Neki ennyi is elég volt, a tudat, hogy egy oldalon állunk, közös a célunk. Ragyogó szemmel köszönt el tőlünk, és igazából mi is megnyugodtunk.

Örültünk, hogy nincs tragédia, nem történt súlyos kihágás. Abszolút el tudtuk képzelni, hogy ami a fiunkról elhangzott, az igaz. Hogy vihog, hogy bohóckodik és hogy pontosan tudja, hogyan kenje kenyérre a tanárokat, nagy manipulátor itthon is. Nem véletlen, hogy minket is megvezetett az iskolai helyzettel kapcsolatban.

Végül otthon megtörtént a szembesítés, elmondtuk neki, hogy a suliban jártunk és nem jókat hallottunk róla.

Leszegte a fejét, aggódó félmosollyal nézett ránk, mint aki tudta, hogy lebukott, de azt is tudja, nem kenyéren és vízen tartjuk majd innentől egy sötét kamrában, kukoricán térdepelve.

Tudja, hogy szeretjük, tudja, hogy minden oké, de azt is, hogy most bizony fejmosás következik.

Elmondtuk neki, hogy tetszik, vagy sem, suliba nem mókázni járunk. Vannak, akik vele ellentétben tényleg tanulni szeretnének, és nincs joga ezt nem hagyni nekik. Mindegy, mit csinálnak a többiek, ő magáért felel és az sem jófejség, hogy az egészet az úgynevezett barátaira kente, holott ő is vastagon benne van a ramazúrikban. Beszéltünk azokról a gyerekekről, akik sírtak, mert nem bírják a feszültséget, amit a rakoncátlanok gerjesztenek, hogy nem lehet ilyen hangulatot teremteni.

Megígértük, hogy szervezünk a gyerekeknek iskolaidőn kívüli bandázást, hogy a szabad levegőn fussák le a bennük ragadt kilométereket, hogy kiéljék a hülyülési vágyaikat, de ehhez feltételeket szabtunk.

Hülyegyereknek lenni nem menő

A suliban ezt be kell fejezni, hozzák rendbe a dolgokat, legyen ez becsületbeli ügy, hogy ne a hülyegyerekek legyenek ők, hanem az okos, rendes, vagány, menő srácok. Mert

igenis az a menő, ha valaki figyel, tanul, és aki a baromfi szónál minden alkalommal pofákat vág és röhögőgörcsöt kap, az tényleg nem több egy hülyegyereknél, lássuk be.

Ez az érvelés betalálhatott, mert másnap büszkén szaladt elém a gyerek a suliban, hogy most stratégiát váltottak, dicséreteket gyűjtenek. Most biztos van, aki cinikusan kuncog, mondván, hogy minden csoda három napig tart, és tudom én is, hogy a nyugalom napjai meg vannak számlálva. De ez ennek a korszaknak a szépsége: még működnek az érzékeny gyerekszenzorok, még lehet hatni rájuk, van egy rés, amelyen még a felnőtt, uncsi szülők is be tudnak férkőzni. Lehet hatni az empátiára, nem ciki igyekezni és megdolgozni a dicséretért. Ebben a lélegzetvételnyi időben még tudunk nekik tanítani ezt-azt, amit kamaszkorban már jóval nehezebb lesz, gyanítom.

Sok mindent nem csinálunk ideálisan, de úgy érzem, abban bízom, hogy ezt a helyzetet most jól kezeltük. Nem vagyunk elfogultak, simán elhisszük, hogy a gyerekünk lehet ludas problémás helyzetekben, de meghallgatjuk őt is, és nem éreztetjük vele, hogy neki kevésbé hiszünk, még akkor sem, ha a bohóckodással kapcsolatban szemérmetlenül sunnyogott nekünk.

Átestünk a tűzkeresztségen

A kamaszkorra előretekintve jobb, ha a bizalmas viszonyt alapozzuk meg, ezért sokat beszélgettünk vele arról, hogy előbb-utóbb lebukik, ha lapít, ha kamuzik, szóval nem árt megspórolni, hogy még a hazugság miatt is mérgesek legyünk. Jó, hogy az is leesett neki, hogy az iskola falain belül történő dolgok eljuthatnak hozzánk is, nem árulás ez, hanem a dolgok rendje. És ugyanígy a tanárnővel is fontosnak tartottuk, hogy jól vettük közösen ezt az első élesebb kanyart, mert úgy sejtem, lesz még pár, pláne, amint beindulnak ezeknek a haramiáknak a hormonjai. 

Jólesik a tudat, hogy nem dől össze a világ attól, hogy a gyerek nem tökéletes, hiszen ezt eddig is tudtuk. Nagy franc, nem vitás, így szeretjük.

Talán ezen az oldalon lenni jobb is.

Ha mi vagyunk a sértettek, abban mindig van egy kiszolgáltatottság, soha nincs rá garancia, hogy a helyzet megoldódik, úgy istenigazán. De ha a mi oldalunkon van a probléma, ha nálunk van a kutya elásva, azt legalább a kezünkbe tudjuk venni.

Persze lehet, hogy ha pár hét múlva megint behívnak, aztán megint és megint, akkor már máshogy fogom látni a helyzetet. Mindenesetre hálás vagyok, hogy ilyen kíméletesen estünk át a tűzkeresztségen, amikor behívtak a gyerek miatt.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Noel Hendrickson

WMN szerkesztőség