Egyértelmű, hogy a nemzeti és kulturális hagyományok megismerésének helye van az óvodákban

A gyerekekkel megismertetett mondókák, versek, dalok, mesék jó része a népi hagyományokból táplálkozik. Mindenféle erőlködés és külön előírás nélkül eddig is gyönyörűen közvetítették kulturális örökségünket az óvodák.

Sőt, az óvodapedagógusok többsége törekedett arra, hogy a hagyományok mellett a modernitás is megjelenjen: kortárs írások, zenék, versek formájában.

Hiszen a jelen irodalma lesz majd a jövő hagyománya.

Egyszer Petőfi Sándor is kortárs volt, most meg már az Apám kakasa című kortárs versgyűjtemény is a nemzeti hagyomány része. 

A modernitás és a hagyomány, a nemzeti értékek őrzése csak egyetlen szelete annak az elképesztően összetett és fontos munkának, amit az óvodákban végeznek a kollégák. S hogy őszinték legyünk, nem ez a legnagyobb kihívás. 

Az elmúlt másfél évben közel 50 óvodai szakembernek tartottunk képzést, tanácsadást, és egyikük sem említette problémaként, hogy a gyerekek ne szeretnék a hazájukat, ne imádnák Benedek Elek meséit vagy gondjuk lenne azzal, ha a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot kell énekelni. 

Viszont nagyon sokat kérdeztek arról, hogyan hat a digitális világ és az internetképes eszközök használata a gyerekekre, hogyan ismerhetik fel a gyerekbántalmazást, mit kell tenniük, ha azt látják, hogy a szülők nem megfelelően reagálnak a gyerekük szükségleteire, vagy mit kezdjenek azzal, ha például az elvált szülők az óvoda kapujában tépik meg egymást egy-egy kapcsolattartási alkalom idején...


Az efféle kihívásokra az alapprogram még csak nem is reflektál

Azt hiszem, nem azzal van alapvetően baj, hogy a nemzeti nevelés bekerült az alapprogramba, hanem azzal, hogy fontos és alapvető kérdések még mindig nem. 

Ráadásul az óvodák „elnehezítése” még több pedagógiai elvárással, jól láthatóan tévút.

Hosszú ideje tudjuk már, hogy az óvoda elsődleges feladata nem az iskolára való felkészítés kellene, hogy legyen, és nem is annak biztosítása, hogy a gyerek felügyelet alatt álljon, amíg a szülő dolgozik.

Az óvodák és az óvónők a gyermekkor őrzői.

Akkor látják el jól a dolgukat, ha azt biztosítják, hogy a gyerekek gyerekek maradhassanak, és megkapjanak mindent, ami ehhez szükséges: figyelmet, odafordulást, gondoskodást, támogatást.

Ehhez sokszor azt is az óvodákban kell megadni, amit otthon nem kap meg a gyerek, és ilyenkor legalább annyira foglalkozik a szülővel az óvoda, mint magával a gyerekkel. Jó esetben ugyanolyan érzékenységgel, finoman és elfogadóan. 

Ha elvonatkoztatunk a nemzeti nevelés kérdésétől, az óvodai nevelés alapprogramja igyekszik ezt a szemléletet tükrözni. A „gyermekkép” című fejezet például azt írja: „Az óvodai nevelés gyermekközpontú, befogadó, ennek megfelelően a gyermeki személyiség kibontakozásának elősegítésére törekszik, biztosítva minden gyermek számára, hogy egyformán magas színvonalú és szeretetteljes nevelésben részesüljön, s meglévő hátrányai csökkenjenek. Nem ad helyet semmiféle előítélet kibontakozásának.”

Tehát nem a gyereknek kell alkalmazkodnia az óvodához (és a jogszabályhoz), hanem az óvodapedagógusoknak és az óvodai programnak a gyerekhez

Ahhoz, hogy ez érvényesüljön, nem jogszabályba foglalt, kötelezően előírt nemzeti nevelésre van szükség, hanem elegendő számú, és megfelelő módon megfizetett óvodapedagógusra, jól felszerelt óvodákra és kiszámítható anyagi háttérre.

Képzésekre, felkészítésekre és segítő szakemberekre a speciális nevelési igényű, sajátos szükségletű gyerekek befogadására és nevelésére. Valódi integrációra, valamint a szülők és az óvodák közötti partneri együttműködésre. Ha majd ezekkel a kérdésekkel is foglalkozunk, akkor kezdhetjük el a mai óvodapedagógia valódi problémáit feszegetni.

Addig viszont csak árnyékbokszolunk.

Dr. Gyurkó Szilvia