Márpedig az óvodában aludni kell! Mindenkinek?

–

Magam is aludni utáló óvodás voltam. Máig kellemes emlékem, hogy nagycsoportban a drága Viola néni megengedte, hogy alvás helyett olvassak az ágyban. Akkor még nem tudtam, hogy ez a megengedő szemlélet egyáltalán nem magától értetődő, még ma sem lenne mindenhol az.

Mi a szülők problémája?

Rengeteg anyukával beszélgettem. Probléma akkor van, ha adott egy aludni már nem akaró/nem tudó gyerek és egy merev óvodai rendszer, miszerint márpedig aludni „kell”.

Az „alvásba kényszerített” gyerekek aztán este akár 10-ig, 11-ig is pörögnek, reggel alig lehet lelket verni beléjük, emiatt fáradtak, ezért aztán előbb-utóbb valóban el fognak aludni ebéd után, este pedig megint jön az éjszakába nyúló pörgés, és így tovább.

Nem egy kétségbeesett anya panaszkodott arra, hogy mire vége az esti tortúrának, gyakorlatilag már ő sem bír fent maradni, ugrott az esti munka, kikapcsolódás, párkapcsolati töltődés. „Volt már olyan, hogy este hétkor ittam egy kávét, hogy később még értelmesen tudjak időt tölteni a férjemmel” – mondta egy ismerősöm.

Hallottam olyan esetről, amikor annyira feszültté vált a helyzet, hogy a gyerek már utált oviba menni, illetve ha az alvást nagyon szigorúan vevő óvónő volt a délutános, akkor aznap már reggel is csak bőgés közepette lehetett bevonszolni az intézménybe. Mondjuk, oviváltás is lett a vége – idáig tud vezetni egy elsőre olyan aprónak tűnő részletkérdés, mint az ebéd utáni alvás.

És persze vannak gyerekek, akik szeretnének és tudnak is aludni. És olyanok is, akik bár már nem igénylik kifejezetten az alvást, nem is berzenkednek a csendes pihenő ellen, elvannak, halkan játszanak a plüssükkel, verset mondanak magukban. És olyanok is, akik a határon billegnek, többnyire nem alszanak, de néha mégis, és olyankor úgy vannak vele, mint az én kislányom: „Behunytam a szemem, és véletlenül elaludtam.” 

Mi az óvónők álláspontja? 

Természetesen nem ismerem az összes óvónő véleményét, de az általam megkérdezett pedagógusok inkább alváspártiak, mint nem. És bár mint Zsófia, az egyik óvónő ismerősöm azt mondja, erre nincs törvényi szabályozás, azért a legtöbb hazai óvoda házirendje vagy pedagógiai programja tartalmazza azt a követelményt, hogy az óvodának gondoskodnia kell a gyerekek pihenéséről.

Zsófia egyébként úgy látja, hogy

a gyerekek mintegy 90 százalékának igenis igénye az ebéd utáni alvás: annak is, aki, mondjuk, otthoni körülmények között már nem alszik.

A szakember szerint a gyerekek másképp viselkednek az óvodában, más hatások érik őket, másképp kell alkalmazkodniuk, és másképp is fáradnak el.

„Többször tapasztaltam már, hogy annak a szülőnek a gyereke, aki kéri, hogy ne altassuk a kicsit, egy órakor úgy dől ki, mint egy krumpliszsák. Dolgoztam magánóvodában is, ahol muszáj volt tágabb teret engedni a szülői kéréseknek, de egy ilyen esetben még ott is eljött az a pont, amikor beszélnünk kellett az anyukával: ne haragudjon, de egyszerűen nem tudjuk ébren tartani a gyerekét. Szülőként tökéletesen látom az érem másik oldalát is. Néha mi is küzdünk, amikor elhúzódik az esti altatás, de olyankor mindig arra gondolok, hogy oka volt annak, hogy a kisfiam délben kidőlt az oviban.”

Mi a gyerek igénye? 

Muszáj visszakérdezni: melyik gyereké? A három- vagy a hat-hét évesé? Nyilvánvalóan nem ugyanannyi alvásra van szükségük, ám egy vegyes csoportban nehéz ehhez alkalmazkodni.

Oláhné Szakács Mariann alvásszakértő szerint hároméves kortól a fő alvásmennyiséghez ideális esetben éjszaka jut hozzá a gyerek, és ez nem kevesebb mint 11-12 óra. Ebben az életkorban ehhez még hozzájöhet egy körülbelül másfél órás ebéd utáni alvás az oviban. Véleménye szerint azonban négy-öt éves kor után a nappali alvás már az éjszakai alvás rovására mehet: az a gyerek, aki az oviban is alszik, nem fog tudni annyit aludni éjszaka. Ha választani kell, a szakértő az éjszakai alvást tartja fontosabbnak – mert a nappali alvás minősége meg sem közelíti az éjszakaiét –, de csak akkor, ha megvan a 11-12 óra.

Ha nem erőltetné is az ebéd utáni alvást, Mariann jónak tartja a csendes pihenő intézményét:

ilyenkor kisimul az idegrendszer, megnyugszik a test és a lélek, töltődik a szervezet. Power nap, szieszta – széles körben elterjedt szokás ez felnőtteknél is, kár, hogy mifelénk egy átlagos hétköznapba nemigen fér bele. 

Hogyan csinálják máshol?

Sok külföldön élő anyuka megosztotta velem a tapasztalatait. Csak ámultam és bámultam. Külön alvószoba (Németország, Olaszország), sarokba tett szivacsok, ahová a fáradtkák a nap bármely szakában bekuckózhatnak (Észak-Írország, Florida), ebéd után a fejüket ülve az asztalra hajtva pihenő nagyobbak (Belgium). Amikor pedig arról a németországi oviról olvastam, amelyben a 120 óvodásnak kábé 15, különböző funkciót ellátó szoba áll rendelkezésére – tornaszoba, olvasószoba, építőkockás szoba, zeneszoba, alkotóműhely tükörfallal, beöltözős szoba jelmezekkel, homokozós szoba –, majdnem elsírtam magam. A gyönyörűségtől? Az irigységtől? 

Na persze külföldön sem minden fenékig tejfel. Ausztriában élő ismerősöm például arról panaszkodott, hogy túl könnyen, a gyerek első tiltakozására elengedik az alvást, pedig még szüksége lenne rá a kicsinek (és lehet, hogy a gyerek azért mondana le róla, mert a barátja is inkább játszik alvás helyett). Észtországban élő anyukatársamat pedig azzal lehet az őrületbe kergetni, hogy kötelező az oviban az alvás, mégpedig ugyanolyan hosszan a háromévesnek, mint a hétévesnek.

Felmérésem nem volt teljes körű, de az a benyomásom, hogy tőlünk nyugatabbra jóval lazábban veszik az óvodák az ebéd utáni alvást. A nálunk megszokottnál korábbi életkorban hagyják, hogy leszokjanak róla a gyerekek; jobban odafigyelnek a gyerekek egyéni igényeire; aki már nem akar/nem tud aludni, azt nem erőltetik; figyelembe veszik a szülői kéréseket; a nem alvó gyerekekkel van lehetőségük és szándékuk külön foglalkozni.

Mi lehet a megoldás?

Amikor az elején arra figyelmeztettek, hogy ez a cikk csak arra lesz jó, hogy mindenkit felcukkoljon, elhatároztam, hogy megpróbálok nemcsak pufogni, hanem a megoldáson is gondolkodni – bár ezt a legjobb lenne közösen megtenni: együtt a szülőtársakkal és az óvodai dolgozókkal, „közös kincsünk: a gyermek” jeligére. 

Úgy látom, alapvetően három tényezőn múlik az alvás rugalmas kezelése, és a legtöbb magyar állami óvodában sajnos az első kettőn elbukik a dolog: 1. a dolgozói létszámon; 2. a tárgyi feltételeken; 3. a rugalmas hozzáálláson, a párbeszédre való nyitottságon.

Dolgozói létszám 

Hüledezem, amikor az Angliában dolgozó óvónő, Bellér Ilija Gabriella elmeséli, hogy a gyerekek korosztályához igazodó szabályok meghatározzák, hogy egy szakemberre mennyi gyerek juthat, és az ovis korosztályban ez a szám háromtól nyolcig terjedhet. Egyedül pedig soha, semmilyen körülmények között nem maradhat a felnőtt a gyerekekkel.

Ehhez képest itthon nem ritka, hogy 25 gyerek alkot egy csoportot, és alvásidőben, a váltásnál sok helyen keletkezik egy olyan időintervallum is, amikor az óvónő egyedül van a csoportban. Olyan oviról is hallottam, ahol alvásidőben tartják az értekezleteket, amelyeken az óvónőknek részt kell venniük, olyankor dadus vagy pedagógiai asszisztens van a gyerekekkel: de ők is kevesen vannak.

Most mit mondjunk?

Hiába lenne optimális, ha a nem alvó gyerekekkel külön pedagógus foglalkozhatna, ha még az is kérdés, van-e egyáltalán elég dolgozója az intézménynek.

(Ha nincs, miért nincs? Ha nincs elég óvónő, miért nincs? Ha nem mennek elegen óvónőképzőbe, miért nem? Messzire vezető kérdések.)

Nincs elegendő tér

Aztán itt van az eszközpark kérdése, amit akár le is szűkíthetünk az óvodaépületek adottságaira: nincs elég hely. Amikor az asztalokat is egymásra kell pakolni ahhoz, hogy 25 ágyat egyáltalán szét lehessen rakni, akkor hogyan is beszélhetnénk arról, hogy a fele csoport majd a szoba másik felében szépen kifestőzik? Erre a célra szánt külön helyiségről ne is ábrándozzunk. Ez az átlagos magyar valóság.

Ne legyen annyi gyerek az oviban? Az az igazság, hogy olyankor viszont nagyon boldogok vagyunk, amikor felveszik a gyerekünket a kiszemelt oviba – mert már ezen is izgulni kell a túljelentkezés miatt. És akkor is örülünk, amikor egy stresszes eljárás végén megkapjuk a lehetőséget, hogy a gyerek duplán járja a nagycsoportot és ne kelljen hatévesen iskolába mennie.

Akarni kell

Akkor hát minden reményünk a harmadik pontban sűrűsödik. Végtére is, mint olyan sok más dolog az életben, talán ez is elsősorban ezen múlik. Vannak óvónők, akiknél kötelező becsukni a szemet és megmoccanni sem lehet. És vannak, akik megadják a lehetőséget az elalvásra, de ha nem megy, akkor megelégszenek a csendes pihenéssel. És ha egy idő után már az sem megy, akkor náluk szabad az ágyban könyvet nézegetni, babázni, ha pedig van hely, akkor asztal mellé ülve feladatlapot megoldani, vagy valamilyen csendes, kreatív tevékenységgel foglalkozni.

„Mindent lehet, csak akarni kell” – ezt is egy óvónő mondta, és kívánom, hogy sokan gondolják így.

Éljen Viola néni, aki szabadságot adott nekem hatéves koromban, én pedig megtanultam halkan lapozni.

Nagyon halkan.

Dudics Emese

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/skynesher