-

Magyarország elég érdekes hely, mert itt nagyon sok ember ért nagyon sok mindenhez. Egy biztos: a focihoz és a politikához mindenki. És ahogy tapasztalom, a pedagógiához is. Minek az a diploma... meg az rengeteg tanulás? Hisz majd én megmondom, a gyerekemmel mit és hogyan kell csinálni. Mert én tudom. Mondjuk, én meg szakmailag tudom. A kettő pedig néha ütközik egymással.

Mindig is igyekeztem a szülőkkel jó kapcsolatot ápolni, mert ezt nagyon fontos dolognak tartom, hisz közös célunk az, hogy a gyereket neveljük, fejlesszük és kihozzuk belőle a maximumot. Azonban nem minden szülő ért egyet a pedagógussal, és sokszor ennek hangot is ad. Ami alapvetően nem baj, hisz ha van kommunikáció, akkor viszonylag könnyű az ember helyzete. Viszonylag... és néha pedig nem. Most idéznék néhány „kedvenc” mondatot, amivel nem mindig tudok mit kezdeni. De akkor itt és most megragadnám az alkalmat, hogy reagáljak rá.

„Miért kell az én gyerekemnek megtanulni ezt a tananyagot? Nehogy már ennyit kellejen tanulnia!”

Hát, sajnos a tanmenet és a követelményrendszer adott, így ezzel nem nagyon tudok mit tenni. Ez van benne a NAT-ban, ezt tanítom. Persze van mozgásterem, de azt gondolom, hogy csak olyat tanítok és kérek számon, ami hasznos, érdekes és fontos.

„Mi az, hogy az idei évben a tavalyi tankönyvnél járnak? Ez felháborító, a könyvnek a végére kell érni és kész!”

Erre viszonylag egyszerű a válaszom: én gyereket tanítok, nem tankönyvet. Sajnos a szülők még a saját gyerekkorukra emlékeznek, amikor mindent szóról szóra be kellett magolni, aztán meg visszaböfögni. Mindegy volt, csak gondolkodni ne kelljen. A történelem tananyaga irreálisan sok, az átstrukturálás pedig egy még kaotikusabb helyzetet idézett elő, ami tarthatatlan. Én gyereket még nem láttam belehalni abba, ha nem jutott idő a tankönyv minden betűjére…

„Mi az, hogy az órán játszanak meg dobálóznak, rajzolgatnak?! A gyerek azért van ott, hogy tanuljon és passz! Ez meg játék! Jocó bácsi dolgozzon inkább a hülyéskedés helyett!”

Ilyenkor kell a legnagyobbat nyelnem, hogy ne az jöjjön ki, ami először megfogalmazódik bennem. Ha az ember új, változatos módszerekkel dolgozik, az nem biztos, hogy rossz. Persze néhány szülő ezzel sem ért egyet. De ami kívülről mókának és játéknak tűnik, mégsem az, mert rengeteg tartalom van mögötte: észrevétlen tanulás, gondolkodásfejlesztés, kompetenciafejlesztés. Hisz az állatvilágban is játszva tanítják meg a kisállatot a túlélésre. Akkor mi miért ne tehetnénk ezt? Miért baj az, hogy a gyerek jól érzi magát az órán? Persze, az a büdös kölyök ne azért jöjjön be, hogy nevessen... meg jól érezze magát, elvégre ez egy iskola, nem? De.

Sokáig sorolhatnám még ezeket a mondatokat, véleményeket. Továbbra is azt tartom, ha a szülő valamivel nem ért egyet, nyugodtan menjen be a pedagógushoz. De ne kioktatva tegye mindezt, hanem hallgassa meg a pedagógus szakmai érveit. Akkor talán tisztább és árnyaltabb lesz a kép. Hiszen a cél közös!

Egyet viszont kérek minden kedves szülőtől: bízzon a pedagógusban! Bízzon a szakértelmében, a tudásában, és abban, hogy jót akar.

Ha ez nem megy, akkor váltson iskolát, keressen olyanokat, akikben megbízik! Lehet, hogy naivan, de én hiszek abban, hogy minden pedagógus a gyerekért van, és mindent az ő érdekében tesz. Aki nem ilyen, az csak tanár, aki végzi a munkáját. De ez már egy másik cikk témája.

Próbaképpen szívesen végeznék egy kísérletet: a következő egy hétben azt csinálnám, amit néhány szülő velem. Bemennék egy pékségbe, kioktatnám a péket, hogyan is kell kenyeret sütni. A virágkötőnek elmagyaráznám, miért van rosszul összeállítva a rózsacsokor. Bemennék egy boltba, és elkezdeném átrendezni a polcot, mert nekem nem tetszik. Persze nem tennék ilyet, de azért felteszem a költői kérdést: mit szólnának hozzá?

Balatoni József

Kép: Holt költők társasága (Dead Poets Society, Touchstone Pictures, 1989)

Ha tetszett a cikk, Jocó bácsi korábbi írásait is olvassátok el: ITT és ITT

És egy interjú, melyet DTK készített vele