Így lettem fanatikus sportmami

–

Úszó voltam 

Négyévesen vittek le az uszodába, és ki sem jöttem onnan 13 éves koromig.

Nem is értem, hogy nem untam magam halálra, hiszen sosem bírtam a monotonitást. Mégis volt valami, ami a sportolói létet megszerettette velem. Felnőtt fejjel pedig már kiszúrom, hogy ki volt anno sportoló. Látszik a viselkedésén, a feladatokhoz való hozzáállásán, az attitűdjén.

A sportolókban megvan az a tudat, hogy mindenért meg kell küzdeni, hogy semmit nem adnak ingyen. Tudják, milyen egy versenyhelyzet, hogyan kell kezelni a megpróbáltatásokat, a kudarcokat, és azt is, hogy vannak náluk jobbak, tehetségesebbek vagy szorgalmasabbak. Ezt megtanulják tisztelni is.

Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy egyszer sportmami leszek – az egy másik állatfaj. Olyasvalaki, aki őszintén szólva – tanulva a szülői értekezletekből, és a túlbuzgó SZMK-sokból – sosem szerettem volna lenni. Nem tetszett az sem, amikor azt láttam, hogy egy szülő a saját álmait szeretné a gyerekén keresztül megvalósítani, ezért olykor beáldozza annak gyerekkorát is.

Szóval, ez volt az elképzelés

Aztán a sport végül az én gyerekeim életének is része lett, hiszen tudtam, hogy megadja azt az értékrendet, amiben hiszek, és persze az egészséges test és az ezzel járó egészséges mentális állapot sem volt elhanyagolható szempont.

Misi vízilabdázni kezdett. A kötelező úszásoktatás után – hiszen számomra az úszástudás sokkal inkább túlélési „must have”, semmint szórakozásból végzendő hobbi, egyenes út vezetett a vízilabdához: csapatsport, taktikai labdajáték, és hát ki ne szeretné a fiúgyerekét gyönyörű testű férfiként látni x év múlva? Magyarországon pedig ez az egyike azon eredményes látványsportágaknak, ahol követelmény a jó tanulmányi eredmény, és van nemzetközi kitörési lehetőség is. És nem foci.

De három évvel ezelőtt még nem szaladtunk ennyire előre. Ezek a mondatok már inkább önigazolásai annak, hogy megmagyarázzam magamnak, miért töltöm minden szombatomat egy uszoda lelátóján, hogy miért áldozunk be a nyarunkból öt, olykor hét hetet az edzőtáborokra, és miért tölt napi három órát a gyerek a medencében, ezzel igen kemény megpróbáltatásokat okozva a tanulmányi munkában – és a családi életben egyaránt.

De amikor Misi előállt azzal, hogy a heti három edzés helyett (ami az edzők szerint csak időtöltésre elég) ő mindennap szeretne menni, és amikor láttam, hogy egész ügyes, és kiderült, hogy ez az egyetlen dolog, amivel zsarolni tudom – igen, kövezzenek meg –, akkor rájöttem, hogy nem menekülhetek. Végérvényesen sportmami lettem.

A legviccesebb az egészben, hogy szeretem

Engem már nem biztos, hogy mások is annyira, hiszen én nem a „csendben tövig rágom a körmöm” típusú anyu vagyok, sokkal inkább a magát rekedtre üvöltős… holott nyilvánvaló, hogy semmi értelme, hiszen a gyerek úgysem hall belőle egy árva szót sem. De ezt sosem fogom bevallani magamnak: minden meccsen hiszem, hogy értem a szabályokat, és hogy a bíró folyton ellenünk fúj.

Szóval profi segédedző vagyok. És pszichológus meg coach. Sportmasszőr és magántanár. Emellett logisztikai zseni is vagyok (igaz, minden anyuka az, szóval az nem nagy érdem). 

Közben azért csendben rettegek, hogy jól csinálom-e, van-e értelme ennyi időt ölni valamibe, aminek teljesen bizonytalan a kimenetele. Hiszen legkorábban tizennégy-tizenöt éves korban dől el, hogy alkalmas-e a gyerek arra, hogy valódi sportkarrier elé nézhessen; hogy a testi és lelki adottságai megfelelők-e ahhoz, hogy eredményes sportoló válhasson belőle. Simán benne van az is, hogy a kis szófogadó gyerek kamaszként egyszerre köszöni szépen, és edzés helyett inkább a haverokkal lógna, no meg csajozna. Vagy folytatja, de megsérül. És ha minden jól megy, akkor is csak keveseknek adatik meg, hogy tényleg a legjobbak közé kerüljenek. 

Ilyeneken aggódom 

Pedig csak örülnöm kellene, hogy a gyerek élvezi, amit csinál. Mindennap hálásnak lenni, hogy egészséges, és fontosak neki a barátai, a csapata. Hogy felnőttként majd neki is fontos lesz, hogy a gyereke mozogjon és tartozzon valahová. Hogy az életének más aspektusaiban is visszaköszön majd, hogy tudja, mi az az áldozat és az örömmel végzett kemény munka.

Talán ennél többet nem is kellene kívánnom.

Csakhogy túlbuzgó, fanatikus sportmami lettem.

Így tovább üvöltök, mint a sakál. Szombatonként.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Purdue9394

WMN szerkesztőség