Ez a baj azzal, ha a közbeszédet durva, erőszakos szavak uralják

–

A szó nem száll el

Egy nagyon kedves barátnőm mesélte a napokban, hogy kamasz gyerekei Sirivel kiabálva, csúnyán beszéltek, amikor az Apple mesterségesintelligencia-alapú személyi asszisztense félreértette a kérésüket. Mire ő határozottan leállította a gyerekeket, és megkérte őket, hogy beszéljenek szépen. Persze rögtön elindult a viccelődés, hogy azért kell vigyázni az AI lelkére, hogy szerezzünk egy jó pontot arra az esetre, ha majd átveszik a hatalmat. De igazából mind éreztük, hogy nem erről van szó. Aztán pár nappal később, egy podcastban egy matematikus is arról beszélt, hogy a cset-GPT-vel igenis szépen kellene beszélni. Nem azért, mert a robotra kellene vigyáznunk, hanem azért, hogy ne szokjuk meg a durva kommunikációt. Mert ha nem figyelünk oda, akkor egy ponton túl már nemcsak a csetrobotokkal meg mesterséges intelligenciával, hanem egymással is csúnyán fogunk beszélni. 

Mennyire fontos gondolat!

Magunk teremtjük a világot, amit azután belakunk, és felelősek vagyunk azért, hogy mi történik ott. Minden tettünk számít, és számítanak a szavaink is, mert azoknak is teremtő erejük van.

Könnyebb lenne az élet, ha azt szoknánk meg, hogy nem bántunk senkit, függetlenül attól, hogy ember-e, vagy sem. Ne szokjuk meg, hogy ha szólnak hozzánk, arra durván is reagálhatunk, és nem lesz semmi következménye. 

Persze most már nem Siriről vagy a csetbotokról beszélek, hanem magunkról. A világ tényleges urairól, akiknek elképesztő hatalmuk van. Igazi varázslat, hogy simogathatunk, ölelhetünk, szerethetünk a szavainkkal, de akár gyilkolni is képesek vagyunk velük. 

Az az igazság, hogy a szó nem száll el. Főleg a gyerekeknél. Azt mutatják a kutatások, hogy évtizedekkel később, felnőttként is pontosan emlékszünk azokra a pozitív, megerősítő szavakra, amelyek sokat jelentettek, és sajnos ugyanígy megmaradnak a mérgező mondatok is.

Ugyanaz az agyterület aktivizálódik, ha megütnek, mint amikor szavakkal vernek. És mint minden erőszak esetében, itt is úgy van, hogy meg tudjuk szokni a durvaságot, és rászoktatjuk magunkat arra, hogy ne fájjon.

Egy idő után pedig elhisszük, hogy „meg sem halljuk”, „fel sem vesszük”, ami történik, sőt, hogy igazából ezzel nincs semmi baj, ez így természetes. Mert a világ ilyen. 

Több durva szó a közbeszédben – több gyermekbántalmazás

Sosem fogom elfelejteni azt az élményt, ami a pályám legelején történt. Egy iskolai diákcsoporttal dolgoztunk. Olyan gyerekekkel, akiknek az osztályában korábban egy durva bántalmazásos eset történt. Körben ültek a gyerekek (ahogy szoktuk), mindenki kapott egy papírt és tollat, hogy felírja a nevét (ahogy szoktuk), azt kiragasztottuk a ruhánkra, és mentünk egy kört, hogy mindenki bemutatkozzon szóban is (ahogy szoktuk). Aztán odaért a kör az egyik kisfiúhoz, aki nagy, őszinte mosollyal az arcán mondta, hogy az ő neve Köcsög, mindenki így szólítja, és azt szeretné, ha mi is így szólítanánk. És nem viccelt. Senki nem röhögött fel, hogy milyen jó poén volt, alattam viszont megnyílt a föld. A mai napig nem tudom, hogyan oldódott meg az a helyzet. Egy pszichológus kollégával vettem részt a foglalkozáson, aki reagált, oldott a helyzeten, felkerült a papírra a gyerek valódi neve, és mentünk tovább, nekem viszont örökre beleégett az agyamba, lelkembe az, amit utána még sokszor megtapasztaltam: a gyerekek elhiszik a felnőttek szavait, hisznek egymás szavainak, és utána ez mágiává alakul, a szavak pedig beivódnak a bőr alá, észrevétlenül a részünkké válnak, és képesek arra, hogy meghatározzanak minket. 

Néha maguk a szavak válnak stigmává. Máskor a szavak által keltett érzések.  

Jól tudjuk, hogy a verbális erőszak, és a szavak erejével keltett érzelmi bántalmazás képes egyéni életeket megmérgezni, elnehezíteni (a kamaszkori öngyilkossági kísérleteknek legalább a felében tetten érhető ez), de azzal ritkán nézünk szembe, hogy ez az erőszak társadalmi, közösségi szinten is hat.

A WHO nagy jelentése a gyerekekkel szembeni erőszakról egyenesen úgy fogalmaz, hogy azokban a társadalmakban, ahol az erőszak szintje általánosan magasabb, ott a gyermekbántalmazások száma is megnő.

Ha tehát egy országban polgárháború van (vagy háborús hangulatkeltés), ha a közbeszédben elfogadottak a durva, minősítő, erőszakos megnyilvánulások, ha a közszereplők kommunikációjában az egymás iránt mutatott tisztelet nem jelenik meg, vagy a nyíltan erőszakos szembenállás az uralkodó, akkor ez nemcsak „közállapot”, hanem olyan rendszer, amelybe kódolva van az erőszak a közösség és az egyének szintjén is. Ideértve a gyerekeket is.  

Merthogy a verbális erőszakot (is) meg lehet szokni, sőt, a túlélés, a folyamatos sérülés elkerülése érdekében muszáj „nem meghallani”, megtanulni együtt élni vele, alkalmazkodni. Ha a szüleid úgy szólítanak, hogy Köcsög, és ezt hallva az osztálytársaid is így szólítanak, és te velük nevetsz, mert akkor kevésbé fáj, akkor egy vadidegen érkezésekor te már így mutatkozol be. Hiszen mi mást is tehetnél? El nem menekülhetsz (gyerek vagy, kiszolgáltatott). El nem némulhatsz (mert félő, hogy akkor csak még jobban, még többet bántanak). Vissza nem vághatsz (mert akkor biztos, hogy még több erőszak ér – talán másokat, akik gyengébbek, bánthatsz). Marad az adaptálódás. 

Megszoksz, megszöksz vagy kompenzálsz

Mind így csináljuk. Egyéni, közösségi, társadalmi szinten is. Próbálgatjuk a lehetőségeket.

Mi történik, ha visszavágunk? Mi lesz, ha átvesszük azt a nyelvet, amit velünk szemben használtak? Vagy akkor tudunk jól élni (és nem csak túlélni), ha elnémulunk? Keressük a kapcsolódást másokhoz, akik szintén úgy éreznek, mint mi? Ez fog erőt adni, és ez biztosítja majd, hogy ne fájjon, amikor minket vagy másokat bántanak? 

Tudatosan, vagy ösztönösen, ezek a kérdések pörögnek mindenkiben. Keressük a saját válaszunkat arra a stresszhelyzetre, amit a kimondott, az érzések szintjén megtapasztalt erőszak és a bántalmazás jelent.  

A gyerekek védelme tehát ott kezdődik, hogy mi, felnőttek, hogyan beszélünk egymással, milyen tónusban nyilatkozunk a problémákról, hogyan vitatkozunk, hogyan rendezzük a konfliktusainkat.

Ennek egyik része a mintaadás (mit látnak a gyerekek), a másik része pedig az, hogy milyen hangulatú világot teremtünk a gyerekek köré (elfogadó és megerősítőt vagy minősítő és bántalmazót). Ez utóbbit nem lenne szabad lebecsülni.

Nagyon nem mindegy, milyen hangulatban van egy társadalom, és nagyon nem mindegy, mennyi energiát kell a szülőknek, felnőtteknek arra fordítani, hogy a gyerekeknek megteremtsék a szabadság kis köreit, amiben mentesek a társadalomban uralkodó durvaságtól, és ahol jó lenni. 

Nekem hivatali kötelességem azt hirdetni, hogy sosem vagyunk teljesen eszköztelenek. Akkor sem, ha tudjuk, hogy valószínűleg sosem érjük el azt a szintet, amikor nem lesz erőszak, bántalmazás. Ilyenek vagyunk. Néha emberségesek, máskor csak emberek. 

Más emberek helyett nem tudunk jó döntéseket hozni, de attól még mi magunk lehetünk elég jó szülők és felelős felnőttek. Figyelhetünk arra, hogyan szólunk a másikhoz, és tudatosíthatjuk magunkban, hogy számítanak a szavaink.  

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/rbkomar

Gyurkó Szilvia