Manipuláció és szülői lustaság

„Velem is ezt csinálták 12 éves koromig. Képesek voltak a szemembe hazudni, hogy »á, nem lesz gomba«, és gomba lett. Utáltam. Sírtam, hogy ha már le kell vágni, valami más legyen, ne gomba, de mindig az lett a vége.

Mai napig emlékszem, milyen volt hetekig húzni az időt, egyezkedni anyámmal, hogy ne vágjuk le, remélni, hogy megértette végre, ahogy ígér mindent, hogy nem olyan lesz, aztán ülni a fodrász székében és pofára esni…

Ami a legmegdöbbentőbb volt nekem, hogy 17 éves koromban derült ki: fantasztikusan fon többféleképpen is, szuper kontyokat tud csinálni, tehát nem is lett volna probléma, ha hosszú és kezdeni kell valamit vele. Egy szem gyerek voltam, fel nem fogom…” (Nikoletta)

„Szép hosszú hajunk volt, copfot hordtunk masnival (60-as évek, alsóban). A nővéremnek gyönyörű vastag szálú haja volt, nekem nyeszlett vékony szálú.

Egy szombat reggel anyám úgy döntött, levágja, elege lett a hajfonásból. Én zokogtam, könyörögtem, hogy ne tegye. De egy nyissz, és vége volt. Eltettem, ma is megvan. De ezt sosem bocsátom meg.” (Mária)

„Sose látott minket fodrász, anya vágta le a hajunkat. Nekem is mindig rövidet, gondolom, így könnyebb volt kezelnie. Kicsiként nem is gondolkoztam azon, hogy szeretnék hosszabbat, hanem mikor ilyen 9-10 éves lehettem, már tudatosan növesztettem. Már-már vállig ért (soha addig nem volt olyan hosszú), mikor elkaptam a tetűt az egyik osztálytársamtól. Hiába a szer, másodjára is tetves lettem rövid időn belül. Anya elvitt egy öreg nénihez, aki levágta 5 centisre a hajam. Emlékszem, nagyon sírtam a tükör előtt, nagyon csúnyán lett levágva. Semmi fazon, összevissza az egész. Másnap a suliba kendőben mentem (divat volt akkoriban a lányok fején), az órán szólt a tanár, hogy vegyem le. Mindenki ledöbbenve nézett rám, én meg újra elsírtam magam. Utána hosszú évekig senki nem nyúlhatott a hajamhoz…” (Ildikó) 

Érthetetlen hatalomgyakorlás

Amikor mondvacsinált indokkal – vagy épp bármiféle indok nélkül – az van, amit a szülő akar… Sokan évtizedek óta hordozzák magukban a traumát, ami akár hosszú távon is befolyásolta a viselkedésüket, önbecsülésüket, önképüket.

„Hú, nekem göndör hajam volt, és ha összekócolódott, akkor nem volt egyszerű a 70-es évek eszközeivel kezelni, de azért kis vállig érővel ellavíroztam első-másodikban. A fiúk is szívesen beszélgettek velem. Aztán harmadikban anyu gondolt egyet, és kitört belőle a fodrászszellem.

Kb. a bilit körbevágta a fejemen. Sokkolt. Nem akartam suliba menni. De menni kellett. Sapkát húztam májusban, és a teremben sem akartam levenni, de a tanítónő levetette. Mindenki kiröhögött, és kb. úgy kezeltek, mint egy leprást.

Szörnyű volt. Ott egy kicsit be is zárkóztam, aztán tizenhat évesen nyitottam újra, amikor szintén egy hajvágással a csaj a veszprémi modellház fodrászatában C. C. Catchet csinált a szürke énemből. Örök hála neki így utólag is 35 év távlatából.” (Katalin)

„Az én anyám is többször megfogta a szabóollót általános iskolás koromban tanév végén, és levágta a hosszú szőke hajamat, hiába sírtam-zokogtam, hogy hagyjon békén! Neki nem volt olyan, az enyémet is le kellett vágni. Mikor már erősebb voltam, nem tudta. Ezek megmaradnak az emberben.” (Mónika)

„Negyedikes voltam általános iskolában, amikor nyári táborba küldtek anyámék. Seggig érő rengeteg hajam volt, mindig szorosan két copfba fonva. Anyám úgy döntött, hogy a táborban úgysem lesz senki, aki fonogatná a hajam, ezért levágatja.

Még a saját kolléganői is könyörögtek neki (velem együtt), hogy ne tegye. A hajam volt a szépségem. Naná, hogy levágatta! Soha többé nem lett olyan hosszú.

Mindig az volt még utána is évtizedekig, mikor megnőtt, de már nem ugyanolyan. Még négy évtized után is trauma.” (Dia)

„Minden egyes lánynak hosszú – legalább vállig érő – haja volt az osztályban, csak nekem volt mindig olyan rövidre és fazonúra vágatva a hajam mint a nagymamámnak, egészen tizennégy éves koromig.

Indoklás: szépek a füleim, és anyám füle meg csúnya, ezért irigyli, és olyan nincs, hogy nem látszik ki a fülem.

Ja meg hogy a vágatástól dúsabb lesz (a családban mindenkinek gyárilag annyi haja van, hogy a fodrász felárat kér a vágásért, szóval nem értem, mitől féltek). Emlékszem, mozdulatlanul kellett a vágás közben ülni, egy pisszenés nélkül, és annyit se játszhattam gyerekként az unalom ellen, hogy a fodrászpalástra hulló hajtincseket a földre pöcköljem.

Anyám szerint miattam volt rendetlenség a fodrásznál, miután végzett a fejemmel. Teljesen beteg dolgok ezek így, visszatekintve, de ha ebben nősz fel, olyan normálisnak tűnnek…

Ha az időt nem tudja is az ember visszapörgetni, az olyan felszabadító, amikor kimondom a lányomnak: olyan hajad lesz, amilyet szeretnél! Max. a frizura előnyére-hátrányára hívom fel a figyelmet, de tényleg ő dönt nálunk.” (Mariann)

A fodrásznál is jobban tudják…

Emese fodrászként szólt hozzá a témához, elég elgondolkodtató a kommentje – és rögtön akad is mellé egy másik, amelyik alátámasztja:

„Egy ideje nem vágok gyerekhajat, mert sokszor nem a gyerekkel volt a probléma, hanem a szülővel… nem szeretnék egy hülye szülő miatt traumatizálni egy gyereket sem!”

„Picit növesztettem a hajam… anyám észrevette, elvitt a fodrászhoz levágatni.

Sírtam, a fodrásszal együtt könyörögtünk, hadd maradjon. Anyám megunta, felkapta az ollót, lenyisszantotta az egyik copfom azzal a felkiáltással, hogy a másikkal már azt csinálunk, amit akarunk!” (Klára)

Amikor épp a hajvágás tilos

Arra is számos példa akadt, hogy a szülők, rokonok épp azt nem engedik, hogy a gyereknek rövidebb haja legyen, mint ami szerintük ildomos volna. A különbség csupán a hossz, a kényszerítés ugyanolyan traumatizáló itt is.

„Én vagyok a másik véglet. Kb. kétéves koromtól tizenegy éves koromig nem volt levágva a hajam. A térdemig ért. Minden reggel fél óra fésülés, és mindig be volt fonva.

Hetente egy hajmosás, utána egy óra szárítás. Az összes nyugdíjas fölöttem sóhajtozott, milyen szép hajam van. Mai napig kiráz a hideg, ha rágondolok. Azóta se volt hátközépnél hosszabb hajam. Konkrétan idegbeteg leszek, ha egy bizonyos hosszt elér.” (Erzsébet)

„Valahogy nálam sosem a hajvágással volt a probléma, hanem annak hiányával. Tizennégy éves koromig anyám miatt (mert a lányoknak hosszú hajuk van, különben kopaszok!) kötelezően olyan hosszú hajam volt, amilyen csak lehetett, úgyhogy derékig, később fenékig érő hajam volt, extra sűrű, extra erős, gyorsan növő, vastag szálú. 

Szigorúan heti egyszer volt csak szabad mosni, kisebb koromban gyűlöltem a fésülést, sokszor inkább kócos voltam. A hajbalzsamok csak később jöttek, ami pedig sokat segíthetett volna a dolgon, és az én kedvemen is. Sokszor felhoztam a témát, hogy hadd vágassam rövidebbre, legmerészebb álmom volt a vállig érő haj. Persze nem lehetett, évente egy-két alkalommal a végéből vágtak otthon max. négy-öt centit, hogy frissítsék a végeket.

Végül is koleszos lettem, és ott borzasztó körülményes volt, nem volt mindennapos segítségem ekkora hajzatot egyedül gondozni. Nagy nehezen kibumliztam egy nyomorult időpontot a fodrásznál épp karácsony előtt. Így lett vállig érő hajam elsőre. Megszabadultam egy csomó tehertől fizikailag is, mivel iszonyatos súlya volt a hajamnak. Én örültem, anyám dohogott.

Alig egy évvel később már azon törtem a fejem, hogy szeretnék hátul erősen felnyírt pixie stílusú frizurát. Mondanom sem kell, hogy otthon ez milyen fogadtatásra talált, de eltelt még egy év, és olyanra vágattam. Otthon kiborulás. Később visszanövesztettem vállig, különböző fazonokban. […] 

De szerintem nekem sosem lesz már klasszikusan hosszú hajam, idegbajt kapok, ha egy bizonyos hosszt elér.

Most is géppel alá- és felnyírt rövid hajam van, amit imádok, és igen, heti kétszer hajat mosok, vagy amikor jólesik. Pont.” (Orsika) 

Elképesztő elméletek

Tényleg döbbenetes, milyen tévhitek alapján erőltettek mindenféle előnytelen frizurákat: „attól erősödik, ha vágják”, „elromlik a szemünk, ha belelóg”. Ezek között is van extrém, íme:

„Kb. kilenc-tíz éves voltam, amikor a beinduló hormonoknak köszönhetően a semmilyen, vékony szálú, full egyenes hajamból varázsütésre iszonyúan göndör hajkorona lett. Mamám meg anyum szerint »ki kell vágni belőle a göndörséget«, levágatták, persze göndör maradt, de úgy néztem ki, mint a saját nagyapám.” (Renáta)

„A mai napig hallom anyám mézes-mázos hangját, hogy milyen szépek a rövid frizurák, »naaa, hugiii, vágassuk már le«. Ő akart mindig is rövid, belőtt egyenes hajat. Egyszer még hajminőség-vizsgálatra is elvitt, hogy bebizonyítsa, mennyire el van töredezve, FELTÉTLENÜL le kell vágni. A nő, aki csinálta, nem is értette a dolgot, miért lenne egy tizenéves kislánynak töredezett haja. Ha ki volt engedve a hajunk, mindig azt kaptuk, hogy olyan boszorkányos, kössük össze rendesen, vagy vágassuk le. A nővéremnek egyszer levágta anyám a derékig érő haját gombára, mikor tíz körül lehetett, mert »nem akart fésülködni«.

A mai napig hallom a fejemben a hangját, ahogy büszkén meséli, hogy ő jól megmutatta a gyereknek, hogy ez lesz, ha nem viselkedik…” (Ágnes)

Amikor valami egész más van a frizura mögött…

Roppant szomorú történetek sorjáztak arról is, milyen, amikor valaki más téveszméi vagy hihetetlen elvárásai miatt kell kinézned úgy, ahogy nem szeretnél. És sajnos egy olyan történetet is megosztottak velünk, amikor a hajvágás már csak a következménye volt valami egészen sötét dolognak.

„Az anyám fiúgyermeket szeretett volna. Nem jött össze. Ettől függetlenül Petinek hívott évekig, és nagyon rövid fiús frizurám volt még hatévesen is. Gyűlöltem. Aztán még sok évig. Az anyámat.” (Beatrix)

„Még az iskola is beleszólt, hogy milyen hajad lehet, nálunk például hosszú hajú lány nem mehetett kibontott hajjal, csak összekötve copfba. Nekem göndör hajam volt, anyámat behívatták, hogy hogy engedheti, hogy daueroljak általános iskolában, nem hitték el, hogy magától olyan, azt mondták, vagy levágatom, vagy csak összekötött hajjal mehetek…” (Judit)

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

„Három-négy nyáron volt levágva a hajunk, mert nagyanyám nem vállalt másként nyaranta arra a pár hétre, csak rövid hajjal, ugyanis nem akart kínlódni a hosszú hajunkkal. Szerettem a rövid hajat, nem volt ezzel gond, azaz nem ezzel volt a gond. Pár év után elérkeztünk oda, hogy a megvilágosodni nem akaró szülőmnek is leesett: ez abúzus, és nem ez az egyetlen, amiben részünk van nyaranta, ráadásul a hajvágáshoz ők is asszisztáltak. Többet soha nem nyaraltunk ott. Nem volt gond, a nagyszüleink nem adták jelét annak, hogy valaha hiányoztunk volna nekik.” (Zsuzsanna)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Catherine Falls Commercial

Csepelyi Adrienn