Kivégezték Szűcs Sándor futballistát, mert a szerelmével külföldre akartak szökni

–

Az 1921. november 23-án, Szolnokon született Szűcs Sándor – aki géplakatosnak tanult – még tizenhét éves sem volt, amikor először pályára lépett szülővárosa NB I.-ben, a magyar első osztályú labdarúgó-bajnokságban szereplő csapatában. Másfél múlva már a válogatottban is debütált a rendkívül tehetségesnek tartott fiatal hátvéd – összesen pedig tizenkilencszer ölthette magára a címeres mezt. Gallowich Tibor, a magyar nemzeti csapat 1945–1948-ig regnáló szövetségi kapitánya a következő szavakkal méltatta a posztján nemzetközi szinten is a legjobbak közé sorolt labdarúgót:

„Szűcs Sanyi a kullancsok eszményképe. Ha formában van, nincs center, aki meg tud tőle szabadulni. Ragyogóan fejel, remek a rúgótechnikája.”

De nem csak rajongói, kritikusai is voltak, akik „favágó típusú hátvédnek” titulálták, mondván, játéka lehetne technikásabb és kifinomultabb, mert szinte csak a fizikai erejére épül. Ő maga a következőképp reagált ezekre a véleményekre: „Csupaizom testemről a gyengébb játékosok úgyszólván lepattannak. Természetes, hogy ilyen testalkattal nem lehet kisasszony-futballt játszani.”

Felfelé ívelő karrierje 1946-ban – amikor már az Újpest játékosa volt – megtorpant: súlyos bokasérülést szenvedett, a kényszerpihenő ideje alatt pedig felszedett némi súlyfelesleget, amin a sajtó is élcelődött. Ráadásul a civil életben is voltak ekkor nehézségei: a frissen nyitott vendéglője nem jövedelmezett úgy, ahogy szerette volna. A rá jellemző hatalmas akaraterővel azonban hamar felállt a padlóról: egy év múlva már újra a régi formájában játszott.

A nagy találkozás

A következő nyáron csapatával Hévízen edzőtáborozott, ami fülébe jutott a futballrajongó zongoristának, Boros Lászlónak, aki akkor éppen egy balatoni turnéra utazott a feleségével – a húszéves, feltörekvő énekesnővel, Kovács Erzsivel.

Boros a hír hallatán gyorsan leszervezett egy találkozót az újpesti labdarúgókkal. Ott pillantotta meg egymást először Szűcs – aki akkor már házas, kétgyerekes édesapa volt – és a férjével jelen lévő Kovács Erzsi. Miután összeismerkedtek, izzott körülöttük a levegő, és a találkozás után sem tudták elfelejteni egymást.

„Miután hazaértünk Hévízről, egyszer csak megszólalt a telefonom. Ő volt. Szeretett volna velem találkozni, és én elfogadtam a meghívását” – emlékezett vissza az énekesnő, aki pár nap múlva el is költözött a férjétől. (Már a Szűccsel való találkozás előtt sem volt boldog a házassága.)

A futballista szinte mindennap meglátogatta szerelmét, a családját viszont nem akarta elhagyni miatta. A pár megpróbálta titkolni a kapcsolatot, de egy idő után kitudódott a viszonyuk – és nagy felháborodást váltott ki a politikai és a sportélet egyes vezetőinél.

Csáki Sándor, az Újpesti TE (1950-től Budapesti Dózsa) akkori elnöke meg is parancsolta Szűcsnek, hogy szakítson az énekesnővel, mert egy családos élsportolónak nem lehet házasságon kívüli kapcsolata.

A szerelmesek eleinte nem tulajdonítottak nagy jelentőséget ezeknek a figyelmeztetéseknek. Viszont amikor már azzal fenyegették a labdarúgót, hogy amennyiben a „szocialista erkölcsbe ütköző magatartásán nem változtat”, az énekesnőt internálják, őt pedig „egy olyan táborba dugják, ahonnét a lábát ki nem teheti többé”, elkezdtek aggódni.

Mivel nem akarták elhagyni egymást, elhatározták, hogy disszidálnak. Döntésük meghozatalában az is szerepet játszott, hogy Szűcs kapott egy – anyagilag is igen kedvező – ajánlatot az olasz bajnokesélyes AC Milan csapatától.

Baljós jelek

A pár beavatta terveibe az egyik budapesti kávéházban játszó zenészt, aki felajánlotta, hogy bemutatja őket egy ismerősének, Kovács Józsefnek, akinek az „osztrák határ közelében, Nagytilajban van birtoka”, és állítólag már sok embernek segített elhagyni az országot.

Kovács végül elvállalta Szűcsék megbízását fél kiló aranyért – az akció sikeressége esetén pedig még további 5000 dollárra is igényt tartott. Amikor a pár egyeztetett vele, Kovács Erzsinek rossz előérzete támadt, mert a férfinak „nem volt tiszta a tekintete”. Az is furcsa volt, hogy miután közölte velük, elromlott a kocsija, Kovács az énekesnőt küldte el az egyik „barátjához” egy kölcsönautóért, mondván, egy „fiatal, csinos nő mégis könnyebben zöld ágra vergődik egy férfival”. Az állítólagos barát pedig a Gellért Szállóban történt találkozáskor feltűnően sokat kérdezősködött az utazás felől.

Azt sem értették, miért kérte Kovács zavartan, összevissza halandzsázva az indulás előtt a futballistát, hogy hozza magával a szolgálati pisztolyát is – amelyet egyébként ő maga korábban soha nem használt. (Szűcs csapata a Belügyminisztériumhoz tartozott, ezért az abban játszó labdarúgók rendőri állományban voltak, így fegyvert is kaptak.)

Amikor pedig már úton voltak – érdekes módon nem a kölcsönkért járművel, hanem Kovács autójával –, az énekesnő érezte, „valami tényleg nagyon nem stimmel”. Ahogy közeledtek Szombathely felé, fekete autók kezdték követni őket, Kovács pedig időnként minden ok nélkül a kocsija fényszóróit villogtatta – amikor pedig emiatt kérdőre vonták, azt válaszolta, időnként ellenőrizni kell az égőket. Ahogy teltek a percek, az énekesnőn egyre inkább kezdett úrrá lenni a félelem, de Szűcs nem látott semmi okot az aggodalomra. A következő szavakkal nyugtatta a párját:

„Én focista vagyok, engem mindenki szeret, nem lesz semmi baj.”

Aztán egyszer csak megállították az autót, éles fények villantak fel, mindenkit kiszállítottak, és fegyveres katonák ugrottak elő az útszéli árkokból. Majd motozás következett, amely során a futballista fegyverét is megtalálták. Kovács Erzsit és Szűcsöt letartóztatták, majd elhurcolták. Az ÁVH karmai közé kerülő pár számára ekkor már összeálltak a mozaikkockák: kiderült, hogy az embercsempésznek hitt Kovács valójában a titkosrendőrség ügynöke, ők pedig egy előre kitervelt átverés áldozatai voltak. (Azt is csak később tudták meg, hogy Nagytilaj valójában nem határ menti település, hanem egy Zalaegerszeghez közel eső falu. Annyira bíztak Kovácsban, hogy még a térképet sem nézték meg, mielőtt útnak indultak.)

Gyerekei fényképével ment a halálba

Az énekesnő végül négy év börtönbüntetést kapott, Szűcsöt pedig – egy soha ki nem hirdetett, szigorúan titkosnak minősített törvény alapján – „felfegyverkezve elkövetett tiltott határátlépés kísérlete miatt” kötél általi halálra ítélték. Az egyik egykori csapattársa, Várhidi Pál állítása szerint az pecsételte meg a sorsát, hogy „a főtárgyaláson dühében a bírókra borította az asztalt”. 

Szűcs szinte az utolsó pillanatig biztos volt abban, hogy nem végzik ki, de miután másodfokon is jóváhagyták az ítéletet, rájött: az, hogy ismert futballista, nem fogja megmenteni az életét.

Kegyelmet viszont nem kért. „Ha azért, amit én tettem, fel lehet akasztani valakit, akkor akasszanak fel” – mondta. Az ítélethirdetés után Kovács Erzsi kétségbeesve, „hisztérikusan üvöltve” kérte a bíróságot, hogy beszélhessen a szerelmével. A testület – meglepő módon – lehetőséget adott erre: a párt kivezették a folyosóra.

„Nem tudtunk megszólalni, csak álltunk egymással szemben és sírtunk. Végül nagy nehezen erőt vettem magamon, és könyörögni kezdtem neki, hogy kérjen kegyelmet.

»Ezek ki akarnak nyírni – válaszolta –, és ki is fognak. Ha nem lehetek veled, akkor nekem úgysem ér az élet semmit«” – emlékezett vissza az énekesnő, aki még nem sejtette, hogy ekkor látta utoljára Szűcsöt.

Az egyre inkább reményvesztett futballista – feltehetően az egyik fegyőr segítségével – eljuttatott egy másik csapattársához, Szusza Ferenchez egy cédulát, amelyen a következő felirat szerepelt:

„Halálra vagyok ítélve, mentsetek meg! Szűcs Sanyi.”

Ez volt az utolsó szalmaszál, amibe megpróbált belekapaszkodni. Később még a Budapesti Honvédban játszó Puskás Ferenc és Bozsik József is megpróbált közbenjárni az érdekében a politikai vezetésnél, de elkéstek: Szűcsön addigra már végrehajtották az ítéletet.

  

A kivégzésen jelen lévő hadbíró, dr. Sárközy Endre a következőképp emlékezett vissza Szűcs utolsó perceire:

„A kezeiben – amelyek nem voltak lekötözve – egy fényképet szorongatott. Miközben egyeztettem a személyi adatait, megszólalt: »Uram, könyörgöm, nézze meg ezt a képet, a gyerekeim vannak rajta. Könyörüljön rajtam!« Borzalmas volt hallgatni, de nem tehettem semmit, az adategyeztetés után át kellett adnom, hogy végrehajtsák rajta az ítéletet. Még a bitófa alatt is a családját emlegette.”

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT; valamint Szilágyi János: Amíg a sírba nem tesznek, nem felejtem el. Mai Nap, 1990. március 11.

Kiemelt kép: Mai Nap, 1990. március (2. évfolyam, 51–74. szám), 250. oldal / Arcanum Digitális Tudománytár

Nádudvari Péter