Minden szál, amit felfejtek magamból, egy áramütéssel ér fel

Egészen profi voltam abban, hogy kifogásokat keressek

Nem megyek én terápiába, pénzem sincs rá, időm sincs, anyukám úgyis pszichológus, ki vagyok kupálva a témában, megoldom házon belül, nincs nekem akkora bajom, arccal előre, nem kell mindig mindent analizálni, elég a lelkizésből. Teltek-múltak az évek.

Depressziós hullámok jöttek-mentek, hol ritkábban, hol sűrűbben. Aztán egyre gyakoribbak lettek. Eleinte csak pár évente voltak pánikrohamaim, aztán pár havonta, majd havonta egy-két alkalommal, de amikor már pár naponta, vagy napi többször is rám tört a nehézlégzés, a szapora szívverés, elborított a hideg veríték és a mellkasom úgy szorított, mintha hirtelen a bordáim is összementek volna, akkor tudtam, hogy lejárt az idő, nincs tovább.

Nem oké, ha az ember nem akar kikelni az ágyból, ha zavarja a fény.

Nem oké, ha mindenben a saját kudarcával, gyengeségeivel néz farkasszemet, ha pozitív külső megerősítés nélkül nem képes megélni a sikert. Nem oké, ha álmában is úgy ráncolja a szemöldökét, hogy reggelre görcsösen fájó, lüktető homlokkal ébred, és az sem, ha ökölbe szorított kézzel alszik és reggel úgy kell szétfeszegetni az ujjait.

Írtam már nagy vonalakban ezekről. Aztán olvastam a vallomások kapcsán pár pletykaoldalon is, hogy nahát, ez a nő mindig rinyál, jó szar lehet vele élni, ennek semmi se jó, szegény gyerekei, szegény férje, mindig csak a panaszkodás, vergődés. Az a helyzet, hogy bár nagy volt az igyekezet, mégsem tudott soha senki olyan durván írni rólam, hogy képes legyen túlszárnyalni azt, ahogy én bántam magammal. Egy kommentszekcióban sem tudtak soha olyan szar anyának (és feleségnek) kikiáltani, mint amilyennek egy rossz nap után saját magamat neveztem.

Az tény, mondjuk ki, hogy mentális problémával küszködő emberrel együtt élni kibaszott nehéz. Tisztában vagyok vele, és erőmön felül igyekszem a lehető legkisebb teher lenni a környezetem számára. Ám ez is vékony jég. Nekem az életem részévé vált, hogy bizonyos időnként a hajamnál fogva kellett kirángatnom magam a gödörből, kiválóan tudtam mosolyogni és szórakoztató lenni, amikor a helyzet úgy kívánta. Aztán

minél nagyobb lett a szakadék a valódi lelkiállapot és a kifelé mutatott között, annál mélyebbre zuhantam.

És persze csodálkoztam, hogy egyik napról, vagy pillanatról a másikra miért omlottam össze. Úgyhogy egy idő után úgy döntöttem, itt az idő. Nem beszélhetek mellé a végtelenségig, még a minden érzelemre kihegyezett munkatársaimnak is évekig tudtam vetíteni, mintha csak simán egy érzékeny, bizonytalan lélek lennék.

Itthon végül is kimondtam, hogy ezzel már nem bírok el egyedül, és rájuk sem akarom tovább terhelni ezt a kínlódást, segítséget kérek, a családomtól pedig csak még egy pici türelmet. Hogy volt-e emiatt bűntudatom? Persze. Segít-e bármin a bűntudat? Tudjuk, hogy nem. 

Egy komplett élet el tud így telni, önutálatban, a depresszióval, a semmiből előugró pánikrohamokkal versenyt futva. De elegem lett.

Én igenis szeretnék ebben az életben tiszta szívből mosolyogni, boldognak lenni, görcsök nélkül létezni, kisimult homlokkal, laza, szétterített ujjakkal aludni.

És a jelenben szeretnék élni, hátam mögött hagyva mindazt a múltbeli fájdalmat, amely rákapaszkodik a belső szerveimre, összeszorítja a torkom, beszűkíti a gyomrom és zsinóron rángatja a könnycsatornáimat. Szeretnék olyan anya, olyan partner, olyan barát, olyan nő, olyan ember lenni, aki tudom, hogy ott van bennem, aki valójában én vagyok, akiről néha álmodom. Úgyhogy léptem. 

Közel húszévnyi tipródás után felkerestem egy szakembert

Eleinte minden olyan reményteli és pörgős volt, egyik téma jött a másik után, jaj de jó, kiadtam magamból mindazt, ami akkor, ősszel épp foglalkoztatott, kiterítettem a lapjaimat, és alig vártam, hogy jöjjön a következő alkalom. Sztorizgattam, elmeséltem az első szülésem, a traumát, a posztpartum depressziót, meséltem arról, hogy értek kis és nagyobb koromban is szexuális zaklatások, abúzusok, traumák. Bár szokatlan volt írás helyett most élőszóban kimondani egyes mondatokat, mégis alapvetően pozitív és reményteljes voltam. 

Aztán egyre több idő telt el, és azt vettem észre, hogy sokkal nehezebb kijönni a rendelőből, visszarázódni az életbe, megírni a cikket a magányosan élő, mégis teherbe eső gibbonról, menni a gyerekért, megfőzni a másnapi ebédet. A feltépett sebek szerte a testemen, a mellkasomon tátongó lyukak olyan fájdalmasak voltak, hogy alig bírtam létezni tőlük.

Dühös lettem. De hiszen én jobban akartam lenni! És most úgy érzem, sokkal, de sokkal rosszabb!

Miért kell nekem szembenézni olyan dolgokkal, amelyeket sikeresen elnyomtam évtizedekig? Miért kell a felszínre hozni olyan emlékeket, amelyek azt a kislányt idézik meg, akire máig haragszom azért, mert nem volt képes megvédeni magát? Miért kell bevallanom, hogy valójában sosem szűntem meg vádolni magam?

Miért boncolgassam, hogy önmagam legdurvább trollja vagyok, aki a leggyengébb pillanatokban odakommenteli, hogy minek mentem oda?!

Miért nem tettem valamit? Miért nem kértem segítséget? Miért nem voltam őszinte? Miért akartam mindent egyedül megoldani? Miért hitettem el magammal és mindenkivel, hogy egyéjszakás kaland volt az erőszak? Miért kell minden kérdést feltenni, és mindenre válaszolni? Miért kell megfogalmaznom, mit hoz elő bennem egy veszekedés a gyerekekkel, és miért kell átgondolnom, hogy mióta nem vagyok képes jutalmazni magam? Miért nem hiszem el, hogy jár nekem a jó?

Nem akarom, könyörgök, ne kelljen már kimondanom, hogy mikor éreztem először azt a szorítást a torkomban, mikor öntötte el a hátamat először a hideg veríték, és mikor érzem így magam a jelenben. Miért kell gondolkodnom azon, hogy milyen helyzetekben jönnek az emlékbetöréseim? Kimerültem, kiürültem, csak egy kicsit ne kelljen önmagamra reflektálnom és azzal szembesülnöm, hogy túl régóta bántalmazom a lényem minden aspektusát, mint a legrosszabb predátorok. Gyakran érzem, hogy nem bírok egy perccel sem több időt tölteni sem a múltban, sem a jelenben, valaki rángasson innen ki, el messzire, ahol a folyami rákok énekelnek, hetedhét országon is túl, a Tejúton és a kurtafarkú malacon is túl, messzire, ahol nincsenek érzések, nincsenek gondolatok, csak egyenletes légzés és lebegés. 

Elmondtam a pszichológusomnak is, hogy nem bírom, elegem van

Nem bírok ennyi időt önmagamban tölteni, beszippantott, és az önutálat átcsapott öntúladagolásba.

Akinek megbicsaklott a kapcsolata saját magával, annak minden szál, amit felfejt önmaga szövetéből olyan, mint egy áramütés.

Eljön az a pont, hogy elég. Ennyi lennék? Nem, ez a roncs nem lehetek én! 

Közben meg persze nem csak ennyi történik. A szemem előtt kezd összeállni apró részletekből egy kirakós, aminek az eddig összerakott darabkái nem mind rémesek. Találtunk olyan összefüggéseket, amelyek izgalmasak, érdekesek, amelyekre rá tudok csodálkozni. Sikerült meglátnom magamban már pár olyan árnyalatot, amelyet képes vagyok – ha szeretni nem is, de – legalább becsülni. 

A terápia hatására kezdtem újra rendszeresen jógázni, ami kikényszeríti belőlem, hogy figyeljek magamra, de mégis feszegethessen a határaimat. A jógában vannak sikerélményeim, a kudarcok viszont nem fájdalmasak, hiszen tudom, hogy türelemmel és kitartással mindent szépen megtanulok majd. Ami a hétköznapi életben nem megy, arra tanít most a jóga. És onnan csak egy lépés, hogy akkor se törjek össze, ha pépes és ehetetlen lett a házi gnocchi, amellyel meg akartam lepni a gyerekeimet, vagy ha a cikk, amelyet leadtam, nem lett életem fő műve.

A jógán túl, szintén a terápia hatására, bizonyos dolgok miatt már nem kapok pánikrohamot. Ha valamit nem tudok megoldani az adott pillanatban, és ezt tudatosítom is magamban, akkor már képes vagyok nyugodt maradni.

Viszont ami most állandósulni látszik, az a kimerültség.

Annyi mindent rejtettem el magamban sokáig, annyi érzést nem neveztem nevén, olyan sok minden áll most össze, hogy ez a rengeteg belső munka és szembenézés egyszerűen mintha minden erőmet kifacsarná, és alig marad másra.

Azt mondják a tapasztalt terápiába járók, hogy ez jó jel, azt jelenti, intenzív a munka, és higgyem el, nem fogom megbánni, csak tartsak ki. Erre a minap, amikor elővettem a tarot-paklimat, a Nap kártyát húztam. Nem vagyok szakértő, és csak kevés alapismereteim vannak, de a Nap olyan jelentést és szimbolikát is hordoz, hogy kiér(t)ünk a fényre, megdolgoztunk érte. Ez nem feltétlenül drámai változást, vagy életmódváltást jelent, csak azt, hogy képesek vagyunk már fürdőzni a fényben. Jelenti a belső gyermek gyógyulását is, felszabadulását, optimizmust, életerőt, örömöt, megújulást, kezdetet, felébredést, feltámadást (és még megannyi mindent) is.

Azt is üzeni a kártya, hogy ehhez a pozitív változáshoz viszont el kell hinnem, hogy jobb lesz. El kell fogadnom, hogy most még sötét van, de azt előbb-utóbb igenis a fény követi majd, és akkor majd sütkérezhetek, mint gyík a napsütötte kövön.

Közben azt sem felejtem el, hogy nem mindenkinek adatik meg a támogató, szerető közeg. Nem mindenkinek nyúlnak a keze után és tudom, hogy magunkkal foglalkozni ma nagyobb luxus, mint valaha. Tévedés ne essék, a szívem tele hálával, a gyerekeimért, a férjemért, a családomért, a munkatársaimért, mindenért. Miattuk is szeretnék jobb(an) lenni. De most pont azt kell megtanulnom, hogy én is elég motiváció legyek a magam számára. 

Szóval most itt tartok. 

Elfogadom, hogy most nehéz

Engedem, hadd menjen, aminek mennie kell. A szemébe nézek annak, aminek eddig kerültem a tekintetét, és közben, ahogy hámozom a kérges rétegeket magamról, elővillan valaki, akiről már teljesen megfeledkeztem, akit hónapokig tartó önmunka árán voltam képes előásni.

Nem a kislányt, akit bántottak. Egy másikat, még azelőttről. Az a lány imádott táncolni, gyönyörűen énekelt, naphosszat rajzolt, tele volt hittel és vággyal.

A táncot aztán abbahagyta, a hangja elment, a ceruza nem engedelmeskedett, és nem tudta többé, merre van az előre, mit akar, mire vágyik. Élve eltemettem azt a lányt, de már hallom, ha csak a távolból is, ahogy énekel, látom, ahogy táncol, és tudom, hogy még mindig képes hinni magában. Fogalmam sincs, mikor találkozunk újra, de bármikor is, tudom, hogy akkor kisüt majd a nap. És alig várom, hogy végre őt is bemutathassam. Csak előbb nekem kell újra megismerkednem vele. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Rivka Bauman

Szabó Anna Eszter