Bevallom, Thomas Balmès francia rendező 2010-es dokumentumfilmjét nem először láttam. Nagy hatással volt rám már akkor, amikor megjelent, azóta azonban magam is anya lettem, és egész más volt így újranézni. Nagy örömmel fedeztem fel a Netflixen, és némi gondolkodás után úgy döntöttem, megmutatom a gyerekeimnek is. 

Bár a korhatár-besorolás szerint hétévesnél idősebbeknek ajánlott, bátran mondhatom, nyugodtan meg lehet nézni nagycsoportos óvodás gyerekekkel.

Rengeteg jó témát és értékes kérdést felvet – kezdve a kisbaba világra jöttétől, az ember és természet viszonyáig –, amelyeket igazán konkrét képek kapcsán lehet megfogalmazni, ezáltal megfoghatóvá és érthetővé válnak. Nálunk tényleg nem szokás semmiféle ijesztő, véres, koruknak nem megfelelő filmet nézni, és akad a családban extraérzékeny is, de még ő is szájtátva bámulta a valóban dokumentumfilmes, valóság adta képeket arról, hogyan cseperednek Etiópia, Mongólia, Japán és az Egyesült Államok bizonyos pontjain a csecsemők. 

A szabadság árnyalatai

A rendező nem titkolt szándéka a fejlődő és a fejlett országokat bemutatva feltenni a kérdést: vajon melyik a megfelelőbb út a gyerekneveléshez?

Hogyan lehet jobb felnőni: a végtelen pusztában, meztelenül, ahol állat és ember teljes életközösségben létezik? Vagy a civilizáció ölelésében, ahol a társasági életet az első évben a baba-mama jógán éled, tele van minden színes játékokkal, és a macskának is puhább a fekhelye, mint az afrikai kispajtásnak? 

Képmutató lenne egyértelműen az első verzióra voksolni, amelyben nyilvánvalóan varázslatos és irigylésre méltó módon teret kapnak az ösztönök, mind a gyerekek, mind az édesanyák oldaláról, miközben nem fogok hazudni – nem biztos, hogy számomra komfortos lett volna a homokban szoptatni a folyamatosan keringő legyek között, és mindenki gyerekét megetetni, aki épp arra jár, és éhes. A szembesülés persze olykor gyomorba vágó: hol vagyunk a természettel való együttrezgésben a mongol és etióp társainkhoz képest? Nyilvánvalóan teljesen eltávolodtunk ettől a fajta szabad léttől, miközben másért sem küzdünk elvi szinten évtizedek, évszázadok óta, mint a nagybetűs szabadságért.

A legnagyobb kincs: az idő

Vidéken élünk, egy kisváros külső részén, ahol sokan tartanak állatokat. Szerencsére a gyerekkor meghatározó része a földön, homokban, sárban, pocsolyában fetrengés, illetve az állatokkal – nemcsak kiskedvencekkel, hanem tehenekkel, malacokkal, tyúkokkal, kacsákkal – való kontaktus, szóval nem kell a természetért és a többi élőlényért kilométereket utaznunk. Mégis egyszerre volt ámulatba ejtő és furcsa a gyerekeim (és az én anyai szemem) számára, ahogy Ponijao, az afrikai kisfiú társaság nélkül ide-oda totyog a tehenek között, néhány hetes korától fekszik a porban, és kavicsokkal játszik, vagy épp

pár hónaposan rágja a fa- és kődarabokat, de senki nem rohan oda ijedten, hogy „jaj, meg ne fulladjon”.

Ponijaónak van ideje megismerni a környezetét, hiszen körülötte senki nem siet sehova: minden egy helyben van, minden állandó, a megtapasztalás lehetősége mégis végtelen. Órák hosszat tanulmányozza a víz folyását, a bogarak tevékenységét, a saját testét.

„Az afrikai kisfiú hogyhogy sohasem sír?” – teszik fel a kérdést a gyerekeim.

És valóban, a film végéig „várnunk kell” egy kis pityergésre, hiszen egyszerűen nincs ok az aggodalomra: Ponijao körül mindig van valaki. Anya legtöbbször a közelben, de ha mégsem, akkor egy testvér, egy pajtás, egy másik felnőtt. Ponijao legnagyobb kincse talán nem is a csodálatos környezet, amely mindig tárt karokkal várja. Hanem az idő. Amiből mindig jut neki, és soha nem kell érte harcolnia.

Körforgás, és kakas az ágyban

Érdekes átmenet a nyugati világ és az afrikai szabadság között a mongol kisgyereket, Bayart körülvevő környezet. Itt szintén nagy az összhang a természettel, a családok sátrakban élnek a pusztán, de már motorral mennek a városba, és a szülést kórházi körülmények között élik meg. Mongóliában az etióp anyatársakhoz hasonlóan

nem izgulnak a szobatisztaságon: minden folyik, amikor folyik, a gyerek pedig szépen lassan megtanulja majd kontrollálni az izmait.

A szabály viszont több, a mongol mama szigorúbb, ha valakit rosszalkodáson kap. A kakas azért itt is berepül az ágyba, és vigyázza a szemlélődő babát, akit már jóval többféle inger vesz körbe: például nemcsak a lábujjai, meg a kavicsok szórakoztatják, de a sátorban kitett építőkocka is, amellyel a nagytesó játszik. 

Az állatokkal való együttélés Bayar és társai számára is természetes, mint ahogy az a tény is, hogy miképpen lesz a hús: a mongol gyerekek teljes természetességgel járnak-kelnek a kutyahús feldolgozása közepette, hiszen a természettel való kapcsolat része számukra az is, hogy az ember egy táplálkozási lánc tagja, amelybe belead, és aztán elvesz tőle. Nincs kérdés, nincs félelem. Egyszerűen így működik a körforgás.

Minden más, minden ugyanaz

Sejtjük, hogy Amerika és Japán majd arról a tulajdonképpeni luxusról szól, amelyben élünk. A sokféle impulzusról (és hol voltak még az okostelefonok!), a mindenféle elektromos eszközről, amely a segítségünkre lehet, a szervezett baba-mama programokról. A rendező mégsem akar egyértelmű választ adni a kérdésre – szerencsére –, hogy mi a jobb, vagy mi a rosszabb (van ilyen egyáltalán?). Akadnak dolgok, amelyek kapcsán átestünk a ló túloldalára, és lehetnénk kicsit visszafogottabbak, de közben meg egyik természeti népnél sem jelenik meg a ringató, dédelgető édesapa, ahogy az a modern társadalmunkban kezd egyre nagyobb hangsúlyt kapni. Vagy nincs teletömött könyvespolc, hogy a kicsik már születéstől magukba szívják az irodalom és a művészet lélekmentő erejét. Akadnak dolgok tehát, amelyek igenis értéket képviselnek.

Thomas Balmès nem ítélkezik, és minket sem kényszerít erre. Élesen látjuk a világunk különbségeit, mint ahogy a legvégére azt is: a lényeg mindenütt ugyanaz.

De mégis mi? Nos, maga az ember.

Mert végsősoron a Babák – Az első év című film nemcsak arra mutat rá, hogy mennyit változott az emberi élet a civilizáció hatására. Arról is mesél, hogy a sok feleslegesnek tűnő dolog ellenére ugyanazok maradtunk. Az anya és a csecsemő szimbiózisa, a család, a szeretteid elsőbbsége, a női sorsközösség megélése, a mélyről jövő, mindent elsöprő ösztön, amely előrébb és előrébb lépteti a fejlődés útján az embergyereket, hogy az megismerje a világot – mind felülírhatatlan.

Valahol mindegy, hogy egy jó minőségű pihe-puha szőnyegen, vagy a mongol puszta közepén ér a sikerélmény, amikor megtetted az első lépéseid. Ha szerető a közeged, úgyis valódi lendülettel indulsz, hogy a saját lehetőségeidhez mérten meghódítsd a világot.

Képek: Netflix

Széles-Horváth Anna