–

Hogy rögtön a legelején kihúzzam a téma méregfogát: nem, ez a cikk nem arról szól, hogy ne legyenek céljaink. Nem is arról, hogy ne fogalmazzuk meg őket, csak várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, és ha nem így történik, akkor szidjuk a főnököt, a kormányt, az időjárást és a gazdasági helyzetet. Mármint felőlem szidjon csak bárki azt, akit akar – csak szerettem volna leszögezni: nem azt akarom hirdetni, hogy a célkitűzések nem fontosak.

Nagyon is azok.

Célfüzettől a szkepticizmusig

Jó néhány diákom tudna mesélni arról, hogy amikor egyes évfolyamoknál azzal szembesültem, hogy a tudásuk, tehetségük, lelkesedésük megvan, csak épp azt nem tudják, pontosan mihez is, akkor egy különórán beszélgettünk a célokról, aztán célfüzetet is írattam velük.

Elmagyaráztam, hogy miért fontos rövid-, közép- és hosszú távú célokra bontani azt, amire vágyunk, mi a különbség az álom, a vágy és a cél között. Ahogyan azt is, hogy célokat jelen időben, kijelentő módban, viszonylag pontos határidővel ellátva írunk le. 

Nekem is van célfüzetem, idejét sem tudom, mióta. Szóval nem vagyok azzal vádolható, hogy ne érezném a jelentőségét a témának, vagy hogy ne alkalmaznám a gyakorlatban.

Hogy akkor mégis mire akarok kilyukadni?

Arra, hogy az utóbbi időben ez a téma mintha kicsit kifordult volna önmagából. Minden év elején egyre több az arról szóló cikk, poszt, műsor, hogy mi mindenbe fognak bele az emberek januárban. (Nálunk Kazimir Ágnes pszichológus ÍRT erről épp a napokban – a szerk.) Záporoznak a tippek, praktikák: hogyan hozd ki a maximumot az évedből? Miként állíts célokat? Hogyan oszd be az éved, tűzz ki dátumokat és pörgesd már az első napoktól maximális fokozaton az újesztendőt. 

Korlátlan fizetett szabadság: működő rendszer vagy jól hangzó lufi?

WMN Life – 2023. január 17. – DD

 

Amikor az Instán a kérdezz-felelek első óráiban szinte minden második kérdés arra vonatkozott, mik az idei céljaim (volt, aki egyenesen azt kérdezte, mi az, amit muszáj elérnem idén), bevallom, elszörnyedtem. 

Ez lesz az az év, amikor…

Lefogyok, megszerzem, megveszem, eladom, megírom, kidobom, szakítok, elveszem, kiadom… Vagy nem. Mi van, ha nem? Szarabb ember leszek-e december 31-én, ha mégsem ez lesz az az év? És akkor, ha eleve neki sem akarok kezdeni, mert még a közelmúltat próbálom feldolgozni?

Ezek jutottak eszembe, amikor az idei céljaimról faggatózó emberekkel néztem virtuális farkasszemet a minap. Természetesen nem az érdeklődés maga feszélyezett, hanem az, hogy ennyire egyértelműen csak erre kíváncsiak ilyen sokan. Ki is írtam válasz gyanánt, hogy nekem ez így kicsit ijesztő és nyomasztó.

Én ugyanis jelenleg nem ott tartok, ahol a naptáram. És ezzel (a visszajelzések tükrében ezt bátran állítom) nagyon nem vagyok egyedül. Ebben a fogadkozásokkal teli időszakban piszkosul szar szembesülni azzal, hogy már az elején hendikeppel indulunk ezek szerint.

És itt most álljuk meg egy pillanatra: ez a két szó, az ezek szerint (és az ezek nem a többi emberre, hanem a helyzetre vonatkozik) nagyon fontos. Mert ez a két szó az, ami megóv attól, hogy végérvényesen elkámpicsorodjak január első napjaiban. Megmondom, miért: mert ez a hendikep nem valós, csak a jelenleg hatályos trendek, kihívások, fogadalmak és célkitűzési hübrisz közepette tűnik annak.

Mert mi van, ha én még most vettem csak egy nagy levegőt a múlt év után?

Mi van, ha fogalmam sincs, merre vagyok arccal, és kell egy kis idő, míg kitalálom?

Mi van akkor, ha épp várom, hogy valami lezáruljon, el kell még gyászolnom, esetleg benne vagyok a sűrűjében valami olyasminek, ami nem enged szabad folyást még a dolgoknak?

És ha egyébként csak túl sok volt az utóbbi idők hullámvasútja, és szeretnék pihenni? Érvényes cél lehet ez? Vagy csak az számít, ami mérhető, megfogható, beárazható?

Mi van, ha épp azt tanultam meg az utóbbi pár évben, hogy ember tervez, aztán a Jóisten, a gazdaság, a járvány, a hazug másik ember meg végez?  

„A nyelvtudásom örökre megváltoztatta a személyiségemet, az élethez való hozzáállásomat”

WMN Life – 2023. január 17. – WMN

 

Mi van, ha épp amiatt félek célokat állítani, mert legutóbb befürödtem velük, és mérhetetlenül nyomaszt, hogy mi van, ha most sem?

Ezer meg ezer oka lehet annak, hogy valaki egyszerűen feszeng, ha január első napjait kötelező jelleggel célkitűzések lázas hevületében kell töltenie. Meggyőződésem, hogy a legtöbb, ilyenkorra feladott újévi fogadalom is ennek a nyomásnak köszönhető. Tudod, hogy kell, illik célt kitűzni, de nem mered azt mondani, a tied idén sokkal kisebb, mint amit menőnek szokás nevezni, induri-pinduri csak, nincs benne semmi Himalája meg zarándoklat, sem előléptetés, sem pedig házasság és hármasikrek. Te csak úgy lenni szeretnél, megpihenni, lerakni kicsit, amit eddig hoztál, és összeszedni magad a következő nagy etapra.

Naptárhoz kötve 

Igen, tudom, sokaknak segít, ha a naptár első oldalával valami új is elkezdődik, könnyebb így tartaniuk magukat a fogadalmukhoz. Rendben.

De miért ragaszkodunk ennyire görcsösen ahhoz, hogy egy brutálisan megterhelő év végi hajrá után, az ünnepi családi feszkóktól még mindig zsongó fejjel csináljunk úgy, mintha képesek lennénk tisztán gondolkodni?

Ami engem illet, nekem két hónap vált be eddig az évben az úgynevezett újratervezésre: a március és a szeptember. Úgy tűnik, nekem a január-február kell ahhoz, hogy lezárjam az előző fejezetet, és elvarrjam a szálakat – a szeptember előtti nyaralás után meg egészen világosan látom, mit akarok és mit nem. Ilyen egyszerű.

Miért ne lehetne július tizenhetedikén vagy október negyedikén újrakezdeni? Miért akarjuk még ezzel is beszabályozni magunkat?

  

Mondd el hát mindenkinek…

A másik, amin megütköztem a kérdezz-felelek alkalmával, hogy milyen nyíltan faggattak olyanok a céljaimról, akiknek nagy részével még soha nem is találkoztam.

Ne értsetek félre, imádom a közösségi médiát, rengeteg hasznát látom és szívesen is használom. (Most mit álszenteskedjek? Így van, nem fogok papolni arról, hogy milyen káros – használjuk okosan, és nem lesz az.) 

Az viszont nagyon nem kényelmes, hogy a legbensőbb vágyaimról, szakmai vagy magánéleti céljaimról bárkinek megnyíljak. És ide a rozsdás bökőt, hogy ezzel sem vagyok egyedül.

Persze, megbeszélem a főnökömmel, a szeretteimmel, ha szükséges, hogy tudjanak róla, segítséget is kérek hozzájuk, ha úgy látom szükségesnek, de ezt leszámítva ugyan miért kellene nagy dobra vernünk, mit terveztünk el? Hogy aztán ha nem jön össze, lehessen rajtunk nevetgélni? Vagy hogy ha már látjuk, hogy nem pont az és nem pont úgy válik valóra, még jobban kifeszüljünk?

Tudjátok, mit? Én ebből nem kérek. Én ugyan nem fogok egész évben teher alatt növő pálmásat játszani. Kösz, nem.

Úgyhogy 

én, Csepelyi Adrienn fogadom, hogy 2023-ban csak azt tűzöm ki célul magam elé, ami engem szolgál, amire szívből, igazán vágyom, ami örömet szerez, és amitől úgy leszek jobb, hogy nem roppanok össze benne akkor sem, ha nem könnyű.

Fogadom továbbá, hogy mindebbe legfeljebb azt avatom be, aki velem együtt tud majd örülni, ha elérem – és akkor is ugyanúgy szeret és tisztel majd, ha egyelőre még nem érem el.

Fogadom még azt is, hogy csak akkor fogadok meg bármit, ha épp erre érzek késztetést, erőt és kedvet.

Kelt 2023-án, január 17-én, azon a napon, amelyen a legtöbben már feladják. 

Pedig lehet, hogy csak most kellene kezdeniük.

Vagy holnap. Két hónap múlva.

Esetleg idén egyáltalán nem.

Szerintem valójában csak egyvalamit fogadjunk: magunkat. El.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Francesco Carta fotografo

Csepelyi Adrienn