Kudarcba fulladt újévi fogadalmak
Miért nem tudjuk tartani őket?
Az új esztendő mindig a fogadalmak szezonja. Mindenki ilyenkor vág bele nagyratörő tervekbe, életmódváltásba, aztán február végére a legtöbben már ott állnak, mint John Travolta a ponyvaregényes mémben: felteszik a két kezüket, és nem értik, hová lett a nagy elhatározás, pláne a vágyott cél. Miért van sok fogadalom eleve kudarcra ítélve? Miért van szükségünk apropóhoz, ha egyszer tisztában vagyunk azzal, hogy bizonyos dolgokon tényleg változtatnunk kellene az életünkben? Mi a kulcsa annak, hogy amit megfogadunk, azt végig is vigyük? Ezeken gondolkodott el pszichológus szerzőnk, Kazimir Ágnes.
–
„Újévtől majd…”
Néhány kérdés felmerült bennem az új esztendő apropóján, amikor is szokás nagy elhatározásokat tenni. Néha én magam is megfogadtam ezt-azt, vagy ha nem, ámulattal néztem azt, aki igen.
Mostanság beszélgetünk kliensekkel, ismerősökkel, sokakkal, hogy kiből milyen érzéseket vált ki, ha ilyeneket hallanak, mint hogy „lefogyok”, „tornázom”, „életmódtáborba jelentkezem”, „nem iszom”, „nem cigizek”, „edzőterembe járok”, „beiratkozom tánciskolába”, „elmegyek szűrésre”, satöbbi.
Gyakran elhangzik az is, hogy előző évben szinte mindenkinek ugyanezek voltak a fogadalmai, aztán jórészt nem lett belőlük semmi. Mert elfelejtődött, nem akadt rá idő, sok a dolog, nincs rá pénz… a sor végtelen.
A terápiás órákon sokat beszélünk arról, hogy az illető nincs jól. Hiszen ezért fordult szakemberhez. Szenved. Ahogy mondani szoktuk, a szenvedés nyomása késztette arra, hogy segítséget kérjen. Nehezen cipeli már a terheket, alig kap levegőt, szorong, fél, indulatos, irigy, megy a hasa, vagy épp szorulása van, sokat eszik kapkodva, vagy alig eszik, és azt is összevissza, kevés a szex és az se jó, a hangulata mélyponton van, nem tud aludni, vagy egész nap aludna… és a többi. A pszichoszomatikus tünetek száma végtelen. Felbukkan mindig a megkerülhetetlen gyerekkor, a rossz szülők, a mérgező család ezerféle változatban. Traumák, veszteségek, krízisek. Kudarcok. És ezek persze mind igazak is. Erről mindről beszélni kell, ezeken a problémákon segíteni lehet és kell is. Szuper, ha valaki bátran elindul ezen az úton!
No de:
amikor arról kezdünk el beszélni, hogy mit tesz ő maga az „ügy” ellen, azért, amire vágyik, amit szeretne, vagy annak érdekében, hogy az ő javára változzanak a dolgok, akkor jön a meglepő felismerés: bizony semmit. Semmit!
Mindezt rengeteg okkal, indokkal megmagyarázva. Oké. Rendben. Fogadjuk el. Mindegyik érv legyen igaz. Miért hazudna?
De hát kinek bizonygatja?
A terapeutának, akihez segítségért fordult? Vagy önmagát győzködi arról, hogy a saját érdekében miért nem változtat azon, amitől szenved?
Vegyünk a rengetegből egy gyakori példát.
Nincs kedve ahhoz, hogy minden hétvégén a szüleihez menjenek ebédelni, ott töltsék a napot, hallgassák a beszólásokat. Mégis mennek, évek óta. (Ez behelyettesíthető bármivel, amit valaki kitartóan csinál, pedig ez rossz neki.) A kérdésem, amit ilyenkor mindig felteszek: Miért?
„Miért?!?! Mégiscsak a szüleink!” – ez a leggyakoribb válasz – „Meg ne bántódjanak! Tartozunk nekik ennyivel, kibírjuk azt a pár órát.”
Sokan úgy érzik, hogy egy gyereknek, még ha felnőtté is vált közben, nincs joga eljutni oda, hogy egyszer csak azt mondja a szülőnek: „ezt vagy azt nem így csinálnám tovább, mert ez nekem így rossz”. De ha a másik fél tényleg szereti őt, akkor miért is sértődne meg azért, ha az általa szeretett személy megmondja, hogy neki most már másként lenne jó?
Elgondolkodtató, hogy van olyan szeretetnek nevezett érzelmi függés, amely egy centivel sem tart tovább, ha kiderül, hogy a másik félnek is van akarata. Esetleg vágya. Vagy célja.
És emiatt változni és változtatni kellene és lehetne a sokszor bevésettnek hitt tradíciókon, megszokott szerepeken. Az a csapdája ennek, hogy ezt a mintát viszi tovább az illető, így másutt sem tudja majd képviselni önmaga érdekeit.
Ráadásul ezt adja majd tovább a gyermekeinek is: hogy a dolgokért, amiket szeretnénk, nem tenni kell, hanem kibírni. Ismerjük, hogy az ilyen, „mindent kibírok” alapon működő mártírok hogyan teszik bűntudattól szenvedő foglyukká az egész családjukat. Az ilyen ember, aki így él, aki ebből nem akar, nem mer kimozdulni, soha nem fogja érezni az erejét, az értékeit, azt, hogy ő maga is alakíthatja a saját sorsát. Inkább hallgat, mert fél, hogy meg ne bántsa a másik embert. Mert minden(ki) fontosabb nála.
Ez a viselkedés nagyon hatékony, de sajnos negatív irányban, így könnyen eléri, hogy senkinek nem lesz fontos, hiszen lerí róla, hogy önmagának sem az.
Nagyon komolyan átszűrődik ugyanis, ha valaki önmagát leértékeli, zárójelbe teszi.
Ha ő ezt tükrözi magáról kifelé, ugyan miért lenne fontos bárki másnak?!
Eddig miért nem – és most miért igen?
Másik példa, igazi klasszikus, de lehetne bármelyik is a – meg nem valósított – fogadalmak közül: Idén lefogyok! (Tetszés szerint ez is behelyettesíthető bármi mással!)
Kérdésem az, hogy eddig miért nem, és most miért igen?
Mi változott? Mi most az indíték, ami eddig nem volt?
Volt olyan kliensem, száznegyven kiló, aki rengeteg kudarcos fogyókúra után erre a miértre végre határozott választ tudott adni, ami immár tényleg kizárólag róla szólt. Arról, hogy ő akar szebb lenni, egészséges, csinos. Nem az őt mindig csúfoló szüleinek akart megfelelni, a sikertelenül végződő párkapcsolatokban őt kigúnyoló, megalázó férfiaknak, meg az úgynevezett jót akaró barátoknak. Fantasztikusan és tiszteletre méltóan keményen őszinte, bátor és elszánt önismereti útján jelenleg több mint ötven kiló mínusznál jár. Mosolyog, mert céljaihoz vezető saját útjára rátalált, azon eredményesen, és most már bátran halad. Baráti köre redukálódott ugyan, de akik maradtak, azok tényleg olyannak szeretik, amilyen ő. Autonóm életet él, csinosan öltözködik, új frizurája lett, és büszkén szereti önmagában azt a nőt, akit ő segített világra.
Azok a fogadalmak nem teljesülnek, amelyek lógnak a levegőben, amelyekhez igazi, személyes és bátor saját elhatározás nem köthető. Amelyek valamilyen külső vagy belső kényszer szüleményei.
Magunkért fogadkozni
Még egy záró példa a rengeteg közül: Harmincas fiú fogadalmat tett (hozzáteszem, nem először), hogy nem csalja meg a feleségét. Amíg együtt jártak, ez eszébe se jutott, kizárólagos szerelemmel szerette. Az esküvő után azonban egyre többször keresett más nőket és mindig megesküdött magának, hogy soha többé. Majd újra megcsalta. Ügyesen, rutinosan, nem derült fény a titokra. Ennek azonban komoly ára lett. Bűntudata miatt egyre több testi tünettől szenvedett. Ilyenkor a párja sajnálta, aggódott, féltette, mindenben kedvére tett. Ettől persze nem javult a bűntudata, sőt. Aztán a terápia során rájött arra, hogy csak papír szintjén köteleződött el a házasságban, de lélekben nem. Mert ő valójában nem akart házasodni, csak együtt élni, de azt nagyon. Ezt viszont sem a lány, sem a család nem támogatta. A kierőszakolt házasságkötés után azt akarta bizonyítani, nagy bűntudat és szomatizáció (lelki eredetű testi tünetek) árán, hogy ő igazán szabad ember továbbra is.
Nem mondom, hogy minden be nem teljesült fogadalom hátterében analizálandó okokat kell keresni. De azt igen, hogy
ha el sem indulunk a saját fogadalmaink megvalósítása felé, vagy megállunk az úton, akkor érdemes elgondolkozni azon, hogy kinek is akarunk legalább fogadalom szintjén a kedvére tenni!
Azt tapasztalom, hogy az olyan fogadalmak megvalósítása ad erőt és örömet, amit önmagunk jobbléte érdekében, őszintén és bátran teszünk. Ott nincs halogatás, nincs kibúvók keresése, ott haladás van, látható cél és bátor, őszinte erő.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Igor Ustynskyy
