Fotós karrier látássérültként? – Bertyák Bence bebizonyította, hogy nem lehetetlen
A fogyatékosság a WHO meghatározása szerint nem zárja ki az egészséget, tehát nem betegségnek tekintendő, csupán egy állapotnak, és mint ilyen, befolyásolható. Fejlesztéssel, támogató környezettel és társadalmi integrációval ha nem is feltétlenül a fogyatékosság súlyosságában érhetők el változások, de a fogyatékos ember életminőségében és társadalmi szerepvállalásában feltétlenül. Erre Bertyák Bence is kiváló példa. Chripkó Lili riportja.
–
Bence kilencvenkilenc százalékos látásvesztéssel született. Egyetemet végzett, geográfusként dolgozik, és fotózik. Kettőnk beszélgetése pedig így indul:
– Te olyan ember lehetsz, aki átmegy a falon is.
– Igen, főleg, ha nem látja.
Ez a finom humor sok mindent elárul a személyiségéről, jókedélyű, nyitott fiatalember, aki képes nevetni hétköznapjainak – az állapotából fakadó – komikumain. De az alapvető személyiségjegyei mellett szükség volt még másra is, hogy teljes életet élhessen: mindig integrált része volt a társadalomnak. Nógrád községben nőtt fel, ahol az iskola tanítói minden gyerek családját ismerték. Magától értetődő volt, hogy az ép gyerekekkel együtt tanuljon az iskolában, járjon táborba, edzésre, osztálykirándulásra. Nem közösítették ki, baráti és szerelmi kapcsolatai szövődtek. Olyan alapokra építkezhetett, amelyek elég szilárdak voltak egy kiegyensúlyozott felnőttkorhoz.
Pedig az orvosok nem ilyen jövőt festettek le a szüleinek. Aki ilyen fokú látássérüléssel él, annak fehér bottal „kellene” járnia, és jellemzően bezárkózva, lehúzott redőny mögött kényszerül élni.
Édesanyja a várandósság idején toxoplazmózist kapott, a fertőzés pedig megtámadta Bence retináját, és részben az agysejtjei is sérültek tőle. Már újszülöttként megkapta a diagnózist, hogy súlyos látáskárosult vagy vak lesz, az állapota pedig nem fejleszthető.
Mivel a magyar társadalom szinte egyáltalán nem él együtt a különböző fogyatékosságokkal, a legtöbb ilyen diagnózis egyben ítélet is: a fogyatékos emberekre kirekesztés vár. Ha csecsemőkoruktól fogva arra neveljük őket, hogy soha nem lehetnek a társadalom integráns részei, nem is lesznek azok.
Pedig Magyarországon körülbelül ötszázezer fogyatékos ember él. Így nagyjából minden huszadik embertársunk küszködik olyan hosszan tartó fizikai, értelmi, pszichoszociális vagy érzékszervi károsodással, amely korlátozza a hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását. Erre mondtak Bence szülei nemet. Felkerestek egy természetgyógyászt, aki hosszú évekig foglalkozott a fiúval, édesanyja felolvasta neki a tételeket a tanuláshoz, édesapja pedig vaktérképet rajzolt neki, ha arra volt szükség egy zárthelyi dolgozathoz. Egy átlagosnak mondható gyerekkor után Bence az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem földrajz szakán geográfusként diplomázott, és ezekben az években megvette első fényképezőgépét is.
Eleinte szakmájához kötődően terepgyakorlatokon fotózott, és az egyetemi újságnak készített képeket, végül a tájfotózástól a portréfényképezésre tért át. A látását minden évben felülvizsgálják, de az állapota gyerekkora óta nem változott. Szemüveg nem segítene rajta, mert ahogy mondja, nem a szemfókusza van elcsúszva, hanem a retinája elmeszesedve, ami az információt viszi át az agyba.
Nehezen tudja meghatározni, mi az, amit lát, és mit nem, mert ő sem tudja elképzelni az egészséges állapotot.
Nagyon sok hiányzó információt az értelme pótol. Tudja, hogy a távolban látszó ház oldalán érzékelt maszat az ajtó vagy ablak, és megszokásból tud közlekedni a mindennapi tereiben. Lát fényerősséget, kontrasztot, de nem lát részleteket. Ha legközelebb találkoznánk az utcán, nem ismerne fel, de ha közel hajol a modelljéhez, meg tudja állapítani hova esik az arcán a fény.
Eleinte autodidakta módon képezte magát a fotózásban, aztán a karrierjében fordulatot hozott egy tábor, amelyben mentorra talált. Eltökéltsége meghozta a várt eredményt, egy OKJ-s fotósképzés elvégzése után már volt annyi megbízása, hogy vállalkozást tudott alapítani, amelyet mindennapi munkája mellett működtet. Portré- és rendezvényfotós felkérései vannak, ügyfelei egymásnak ajánlják őt.
Fiatal még, de az, hogy tulajdonképpen mindenért kilencvenkilencszer annyira kell küzdenie, mint egy egészséges embernek, éretté is tette. Nem azt várja, hogy mindenkori ügyfelei azért bízzák meg, mert, mondjuk, az árazásában megjelenik, hogy látássérültként fotózik, ahogy azt sem várja, hogy jótékonyságként tekintsen valaki az ő felkérésére. Örül neki, ha mások szemében hozzáadott értéket képvisel az, hogy ő azt csinálja, amire elvileg képtelen lenne, de elsősorban azt szeretné, ha az általa nyújtott színvonal és minőség alapján méretne meg.
„Vicces lenne, ha fehér bottal érkeznék egy-egy fotózásra, aztán elővenném a fényképezőt, és monopodként használnám a botot” – mondja nevetve.
Nem látszik rajta, hogy látássérült, mert magát sem tekinti „sérültnek”. Kötetlen, aktív életet él, mindennap órákat ingázik az otthona és a munkahelye között, és az utcán, a buszon, a boltban kevesen veszik észre rajta, hogy szinte vak. Persze, nem könnyű az élete, de azt mondja, ha már egy negatív alaphelyzetből kellett kiindulnia, próbálja azt valahogyan pozitívummá fordítani. Éppen ezért tervez egy fotósorozatot fogyatékkal élő emberekről, mert hisz benne, hogy a többség csak az ismeretlentől fél, de attól már nem, akinek az életébe jobban belelát.
Találkozásunkkor magam is meggyőződöm róla, hogy Bence minden olyan képesség birtokában van, ami egy professzionális fotósnak kell. Jól kommunikál, közvetlen és kedves, de nem komolytalan. Pontosan ugyanúgy és ugyanolyan szempontokat mérlegel egy kép elkészítése előtt és közben, mint ahogy én is tenném. Ismeretlen terep volt számára a Szent István park, ezért a találkozónkra előbb odaért és körbement a területen, hogy kiválassza az ideális helyszíneket. A modellt határozottan instruálja, de hagyja magától is kibontakozni. Figyeli a fény és a külvilág változását, az adottságokhoz rendeli az eszköztárát, de amit lehet, megtervez és meg is valósít.
A technika finomodása őt is segíti, egyre inkább tud arra hagyatkozni. De néha még így is csak otthon, az utómunka során derülnek ki számára olyan bakik, amit egy jól látó ember persze a komponáláskor észrevenne. A belógó kuka, oszlop, asztalsarok, a képből kilógó fejbúb vagy ujjperc járulékos hiba, amit utólag kell korrigálni, vagy a képet el kell engedni.
Az ő esetében nem vált önbeteljesítő jóslattá, hogy olyan fogyatékos embernek diagnosztizálták, aki nem tud teljes mértékben beilleszkedni a társadalomba. Jó lenne, ha nem ő lenne a szabályt erősítő kivétel, hanem a fogyatékos emberek integrációja mindennapi dolog lenne, és az esetükben is sokkal inkább arra koncentrálnánk, mi az, amiben részt tudnak venni, és mi az erősségük, ahelyett hogy a hiányosságaikra és gyengeségeikre összpontosítunk.
Bence további fotóiért kattints a képre:
Képek és szöveg:
