Surrogó lánccal a világ körül: Cseuz László 400 ezer kilométeres életútja

–

Furcsa egy újságíró vagyok, mert nem kérdezni jöttem, hanem hallgatni. Túl jól értjük egymást ahhoz, hogy nagyon faggatnom kellene Cseuz Lászlót. Eltekert nyolc olimpiára, de tulajdonképpen nem azért, hogy ott legyen, hanem hogy úton legyen oda. Pekingbe például Lisszabon felé ment. Barcelonában a nyitóünnepség végén lévő tűzijátékot nézte meg távolról, majd hazaindult. Persze később már fontos lett a játékokon való részvétel is (persze csak nézőként), de sosem ez volt az elsődleges.

Én tudom, mit jelent, amikor azt mondja, hogy egy-egy túrájára mindig négy hónapon belüli 10 ezer kilométer tekeréssel edzett. Hogy ez mennyi idő, energia, elszántság és fájdalom, azt hiába próbálja meg érzékeltetni bárki a kívülállókkal, maximum annyira lesz sikeres vele, mint Szőnyi Ferenc ahogy Kanada átszelését próbálja meg 700 Balaton-körrel leírni.

Ebben az egészben nem az a lényeg, hogy az ember egyszer odaér, sőt. Csak a közlekedésnek célja az, hogy valahova odaérjünk, a tekerés egyáltalán nem erre megy ki. A tekerés célja a tekerés.

58 ezer kilométernyi cél, ennyit mutat Cseuz László számlálója a nyolc járulékos megérkezés mellett. Így az albumokat lapozgatva nem is arról beszélünk, hogy milyen magas mellette Czene Attila, hanem hogy milyen volt látni a kínai szegénységet. Hogy hogyan nyúzták meg a kutyákat az út mellett a vacsorához készülődő helyiek. Hogy kikkel találkozott és azok hova tartottak. Mit szólt hozzá a kanadai medve és az amerikai rendőr. 

Az utakat papírtérképen tervezte meg és azokkal is navigált

Eleinte vadkempingezve ment, betartva az aranyszabályt: aludni mindenhol lehet, ahol nem vesznek észre. De még így, a szállások költségén spórolva is nagyon drága volt a nyugati élet, további túráihoz kénytelen volt újra és újra támogatókat szerezni. Aki tekert már egy tókerülésnél többet, az tudja, hogy nincs az a mennyiségű étel, ami elég lenne egy ilyen expedícióhoz. Azt pedig schillingben, lírában, frankban kellett akkoriban fizetni. 

A másik, ami nincs, az Szentes körül hegy. Ezért Atlantára például már úgy készült, hogy körbetekerte Magyarországot, aztán kitekert a lányához Svájcba. A lánya, Cintia, első alkalommal (tehát Barcelonába) még elkísérte, aztán munkája, dolga akadt, többet nem tudott már az apjával tartani. A magány lett tehát az útitársa, a magány viszont kiismerhető. Nem szól bele semmibe, nem kell rá várni, nincsenek igényei, ötletei, mindenre némán helyesel. Ahogy minden sikeres ultrasportoló, Cseuz László is megbarátkozott vele.

Amerika után következett Ausztrália újabb kihívásokkal: kígyókkal, sivatagi utak mentén elhullott állatokkal és emberi interakciókkal.

Mivel nem beszélt angolul, betanult egy lényegre törő bemutatkozást és egy pár hasznos mondatot. „Nincs ivóvizem”, „szeretnék kimosni néhány ruhadarabot”, „kerékpárszerelőre lenne szükségem”, „meg tudná mondani hol vagyok?” – csak a szokásos kalandbringás ügyek, bármeddig lehetne őket mesélni.

430 napon keresztül volt úton, öt kontinensen járt, 300 ezer kilométert edzett (már amennyit az edzések közül lemért), és most itt ülünk Szentesen a szobában. Nehezen rakja össze azt az agy és a lélek, amikor nincsen teendő azután, hogy úgy 78 évig volt.

Ehhez képest Cseuz László most a napi edzésen kívül (úszás, súlyzózás, rövid tekerés), mindössze arra készül, hogy letakarítja a galambürüléket a köztéri szobrokról a lakásával szemben. Csak hogy valamit csináljon, ugyanis hiába dolgozna lassan már bármit, nem veszik komolyan, bárhova is jelentkezik.

Pedig ahogy kísérem a városban, minden harmadik ember köszön neki

Az uszodában például egy tökéletesen kivitelezett bukóforduló közben volt tanítványa üdvözli. Mert hogy „Laci bácsi” távolról sem egy magányos ultra-remete-biciklista. Testnevelő tanár volt, ráadásul abból a fajtából, amilyenből nekem sosem jutott. Az én tesitanáraim nem hogy nem hozták meg a kedvemet semmihez, de még attól is elvették, amihez eredetileg lett volna. Pedig nem voltam sem kövér, sem lusta, sem ügyetlen. 

Ehhez képest az az elhivatottság, amivel ő a szakmájáról beszél, egy másik világ:

„Nem önmagában az a fontos, hogy a gyerek fel tudjon mászni a kötélre vagy át tudjon ugrani egy szekrényt. Az a fontos, hogy a teste emlékezzen rá, hogyan kell talajt érnie, például amikor elütik biciklivel, mint ahogy engem elütöttek. De ezt persze nem úgy kell elérni, hogy nesze, fiam, ott a szekrény, ugord át, hanem oda kell menni mellé és segíteni. Ezért ilyen az ujjam, egy kislányt úgy kellett elrántsak, hogy kitört, aztán úgy maradt”.

A Cseuz Lászlóval folytatott beszélgetésünk kiváló alkalom lenne arra, hogy ráöntsem az összes traumámat, ami a testnevelés órákon ért, de igyekszem visszafogni magam. Pedig sokat gondolkozom az utóbbi időben azon, mikor és hogyan hitette el velem a sok felelőtlen, szadista, unott edző és pedagógus, akiknek a kezei között volt szerencsém „képződni”, hogy nem vagyok (fizikailag és mentálisan) képes szinte bármire, amit csak el szeretnék érni.

„Azzal, aki félt, mindig fokozatosan haladtunk. Nem a háromemeletes szekrényt kellett először átugrani, hanem a zsámolyt, és utána is az eredményt mindenkinek magához képest osztályozni. Volt egy kislány például, aki közel 100 kiló volt. Nem tudott megcsinálni egy bukfencet, mert félredőlt. De nekem az volt a fontos, hogy milyen a hozzáállása, hogy akarja vagy nem akarja csinálni. Arról nem a gyerek tehet, ha túlsúlyos. Állandóan izzadt volt, folyt róla a víz. Év végén ötöst kapott, mert sokkal többet erőlködött, mint mások.

Aztán volt olyan, akivel a magasugrást gyakoroltuk. Nem ment neki. Sose tudta átugrani a lécet, de újra és újra megpróbálta, én meg mondtam, hogy na, ez már jobb volt, mint az előbb, ez már majdnem sikerült. Bár nem lett jobb, így mégis sikerélménye lehetett.”

Cseuz tanár úr szoros kapcsolatot ápol egykori osztályával, és évről évre felkeres mindenkit, akit tud – természetesen kerékpárral. Hogy jó viszonya van a régi tanítványaival, azt az otthona falain lógó csoportképek, tablók, üzenetek is tükrözik. De a tanári tevékenységében mégsem az az igazán különleges, amit a tornateremben csinált. Mert a fentieket elképzelhetnénk úgy is, ahogy csillogós-suhogós melegítőben besétál a medicinlabdák közé, nyakában síp, zsebében stopper, kicsöngetés után pedig köszöni szépen, hazamegy, viszont a valóság egyáltalán nem ilyen szocializmusillatú álom volt.

Télen is a kinti medencében edzett óvodásokkal, megfagyó fürdőköpenyekkel, terem helyett udvaron és folyosón tartott tornaórákkal, több mint ezer óra társadalmi munkával és megszámlálhatatlan túlórával teltek az aktív évek. „Laci bá'" szervezett jégkorcsolya versenytől kenutúrán át 23 órás kerékpárversenyig mindent. Nem elsősorban azért, hogy legyen hol összemérni a gyerekek teljesítményét, hanem hogy megtapasztalják, a kitartó munka, a sportra szánt idő megtérül.

Épített tollas- és röplabdapályát, távolugró helyet, pincében edzőtermet

Füvesített, ültetett, leselejtezett padokat betonozott le a pályák mellé a nézőknek. Miután a saját osztálya leérettségizett, megpályázta és meg is nyerte a szentesi sportcsarnok vezetői állását.

Több helyen is dolgozott 63 évesen jött nyugdíjazásáig. Öreg volt ekkor? A társadalom szemében igen. Sőt, a saját megélése szerint is. Most, majdnem 20 évvel később visszatekintve úgy érzi, egyáltalán nem volt még az. Kezdhetett volna új párkapcsolatba, tervezhetett volna még sok mindent, amit végül nem mert.

Hogy az életkor csupán társadalmi konstrukció, egyre nyilvánvalóbbá válik. Közben tombol a „longevity” mánia, hosszú, egészséges életre ácsingózunk, feszes arcbőrrel és aktív hajhagymákkal. Csak éppen nincs kitalálva vagy újraértelmezve az idősek szerepe a rendszerben, a magyar társadalom például nagyjából azt várja a nyugdíjasaitól, hogy maradjanak otthon, húzzák le a rolót és a kis utalványaikkal tömjék be a saját szájukat. Kevesen foglalkoztatnak időseket, kevés a lehetőség az értelmes kapcsolódásra, a családok sem viszik magukkal mindenhová idősebb rokonaikat, mint ahogy azt egy átlagos spanyol vagy olasz utcán látni.

A nyugdíjba vonulása után Cseuz László körülbelül fél évig bírta a „semmittevést”. Addigra túl volt Barcelonán, Atlantán, Sydney-n és Athénon, sok triatlonversenyen és senior úszói megmérettetésen, és készült Pekingre, így a sport természetesen továbbra is kitöltötte az ideje nagy részét. De ettől még hiányzott neki a hasznosság érzése és a társaság, illetve a kapcsolódási lehetőségek is. Unokái távol élnek tőle, régen elvált, új kapcsolata nem lett. Munkát keresett tehát. Eleinte beérte egy segédmunkás állással, az is segített a túrái finanszírozásában. 

Végül Pécelre került, ahol hét évig a Városháza alkalmazásában dolgozott sportreferensként. A város megbecsülte őt és ő is megbecsülte a lehetőséget, számos sporteseményt szervezett. Egy porcikája sem vágyott arra, hogy azt a típusú nyugdíjas életet élje, amit a társadalom kényszerítene rá. Sportolni akart és sportolók között lenni, akkor is, amikor végül 78 évesen felmondott, mert az édesanyjától Szentesen megörökölt lakásba logikusnak tűnt visszaköltöznie. Azt gondolta, minden megy majd tovább, hiszen eddig is folyamatos mozgásban voltak a dolgok. Tévedett, az elmúlt három évben mindenhonnan elutasították, nem talált állást.

Szóval eltekert a Párizsi Olimpiára is 80 évesen

Persze nincs lehetetlen, de ez azért már nem esett jól neki. Nem talált olyan papírtérképet, amivel hajdanán navigált, a gyerekei telefonon segítettek tájékozódni, mégis eltévedt. A hegyek magasak voltak, az autók gyorsak, ő pedig nem akart a környezetének a terhére lenni, így repülővel jött haza. Azért a testedzést nem adta fel. A súlyzóit minden nap emelgeti és a városi uszodába is bérlete van.

De Szentesen nem talál olyan formális vagy informális nyugdíjas klubot, amihez szívesen tartozna. Nincs kedve a kocsmákban keseregve inni és politizálni, nem akar olyan tánccsoportba járni, ahol „kettőt totyognak jobbra, kettőt balra”. Mentálisan és fizikailag is ép, az egész életét a közösség szolgálatába állította, de most egy olyan puzzle darabként él, ami egy másik kirakósból került ebbe a dobozba. Még jó, hogy ott a bicikli, amivel surrogva lehet a Tisza-parton suhanni, onnan a végtelenbe, majd tova.

Chripkó Lili