–

Mondd, te mitől rettegsz!

Gyerekként gyakran próbálgattam, hogy eligazodom-e a sötétben. Lekapcsoltam az összes lámpát, lehúztam minden redőnyt, és elkezdtem felfedezni a szobát, kitapogatni a körülöttem lévő tárgyakat, feltalálni magam egy minden elemében ismerős, a sötétség miatt mégis teljesen idegen világban. Csak jóval később jöttem rá, hogy ez valójában nem is játék volt, hanem az egyik legnagyobb félelmemet igyekeztem így legyőzni: azt, hogy milyen, ha nem látok.

A sötétben nem a lehetséges szörnyek riasztottak, hanem a sötétség maga, hogy eltűnnek a számomra jól ismert viszonyítási pontok, és ott ragadok egy világban, amiben teljesen elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzem magam. Ugyanezek az érzések kavarogtak bennem akkor is, amikor a moziteremben minden – de tényleg minden – fény kialudt, és hiába voltunk több százan, mintha teljesen egyedül maradtam volna. 

Magad vagy

Magunkra lettünk hagyva mind: nézők, vagyis inkább hallgatók és zenészek is. Nincs kapcsolódás a másikhoz, nincs cinkos összekacsintás, nincs „gyere, igyunk egy fröccsöt”, miközben a háttérben szól a zene, sem látvány, ami elvonná a figyelmet. Csak te vagy a magad univerzumában, egyedül a gondolataiddal, sallangok nélkül. Éppúgy, mint az elalvás előtti pillanatokban, csak most nagyon is éberen.

Számtalanszor hallottam már élőben azokat a dalokat, amelyeket az este folyamán Szalóki Ági, Németh Juci és Kollár-Klemencz László előadtak látássérült zenésztársaik, Kardon Annamari és Helle Maximilian társaságában,

de mintha csak most hallottam volna először úgy igazán őket. Másképp szóltak: erőteljesebben, tisztábban, új jelentéssel. És másfajta figyelem is volt ez, olyan, amilyet sosem tapasztaltam.

Nagyobb szerepük volt a dallambeli hangsúlyoknak, jobban értettem és éreztem a zenét, mint előtte bármikor, és így erősebben is hatott rám. Ez nem azt jelenti, hogy végig kényelmes lett volna a helyzet, a sötétben ugyanis nem lehet megjátszani, nem lehet elhazudni a dolgokat, nem lehet elnyomni a belső hangokat, elterelni a rossz gondolatokat. Átszivárognak rajtad, ahogy a zene, és mire újra felvillannak a fények, mintha megtisztultál volna ezáltal. Katartikus élmény.

Amikor a sötétség állandó

„Volt egy anya, a lányával érkezett, aki hamarosan el fogja veszíteni a szeme világát. Szerette volna megtapasztalni, mi vár a gyerekére” – meséli Puskás Kata Szidónia, a koncert szervezője annak kapcsán, milyen eltérő és sokszor súlyos motivációkkal érkeznek a hallgatók.

A cél többek között épp ez: a szemléletformálás, hogy azok is megtapasztalhassák, mit jelent sötétségben létezni, akiknek sosem kellett – és jó esetben nem is kell majd – ezzel szembesülniük.

De egy másik fontos missziót is segít a koncertsorozat, amelynek bevételével a látássérültek számára hangoskönyveket készítő Bodor Tibor Kulturális Egyesületet támogatják. „A nagyapám, Bodor Tibor színművész annak idején két év alatt nettó kilencezer órát, azaz összesen ötszáztizennégy hangoskönyvet olvasott fel azzal a céllal, hogy örömöt szerezzen másoknak. Mi önkéntes felolvasók segítségével – akik jelenleg közel ötszázan vannak – folytatjuk ezt a hagyományt, tovább bővítve az elérhető hangoskönyvek számát, amire nagy szükség van” – hangsúlyozza Puskás Kata Szidónia.

Kinyílik a világ

Két és fél év alatt az egyesület kilencszáz új hangoskönyvet adott ki, a klasszikusok mellett pedig kortárs hazai írók műveit is feldolgozták. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének könyvtárában négyezer-hétszáz kötet van, ami kevésbé jelentékeny ahhoz képest, hogy mennyi új könyv jelenik meg évente Magyarországon.

Nem túlzás hát, hogy az önkéntes felolvasók (akik közé bárki jelentkezhet) munkája kincset ér, nekik köszönhetően sokkal gazdagabb választék áll a látássérültek rendelkezésére. De nemcsak annak élmény, aki ezeket a felvételeket hallgatja, hanem annak is, aki felmondja. Puskás Kata Szidónia szerint sokkal koncentráltabb így az olvasás, az ember jobban odafigyel minden egyes szóra, olyan, akár egy meditáció.

És hogy mit adhat vele a másiknak? Egy teljesen új világot.

Filákovity Radojka

Képek: Bielik István