–

Egy kísérleti műtét váratlan következménye

Henry Molaison életének első évtizedeit az epilepszia keserítette meg. A betegség oka egy gyerekkori biciklis baleset volt, onnantól kezdve pedig Henry folyamatosan rohamokkal küzdött. Sem gyógyszer, sem terápia nem tudott javítani az állapotán, amely az idő előrehaladtával egyre romlott. Epilepsziája olyan súlyos volt, hogy a gimnáziumot sem tudta befejezni, 27 éves korára pedig addig erősödtek és olyan gyakoriak voltak a rohamai, hogy már a munkáját sem tudta elvégezni.

Ekkor döntött úgy, hogy aláveti magát egy kísérleti műtétnek, amitől azt remélte, a rohamai egy életre megszűnnek.

Az úgynevezett mediális temporális lobotómia során a férfi agyából körülbelül egy hüvelykujjnyi darabot metszettek ki, köztük a hippokampusza nagy részét is.

A beavatkozás eredeti célját elérte: Henry tünetei látványosan csökkentek, ám rövid időn belül feltűnt a családjának és az orvosoknak, hogy a férfi súlyos amnéziában szenved, méghozzá kétfélében.

Az egyik a retrográd amnézia, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a 27 éves Henry a beavatkozást megelőző 11 évének jelentős részét elfelejtette. Foszlányokat ugyan fel tudott idézni, de csak felületesen, részletes emlékei nem maradtak. Akkor ezt is a hippokampusz eltávolításának tudták be, ám ma már azt mondják a kutatók, hogy a retrográd amnéziájának oka az epilepszia elleni gyógyszerek és a műtétet megelőző gyakori görcsrohamok kombinációja.

Ám nemcsak a múltja egy részét, de a műtét napjától kezdve mindent, ami vele történt, megtudott vagy megismert, Henry Molaison elfelejtette. Ez az anterográd amnézia, aminek következtében soha többet nem volt képes információt elraktározni és emlékeket szerezni. Mindez azt jelentette, hogy nem tudott új szavakat megtanulni, új arcokat megjegyezni és később felismerni, nem tudta megmondani, hogy milyen nap van, és még azt is elfelejtette, hogy ebédelt-e már aznap.

Mindent, ami történt vele, 30 másodperc múlva elfelejtett.

Nem veszett el minden

Bár Henry attól a naptól kezdve folyamatosan a jelenben élt, nem veszett el minden. A gyerekkori emlékei például megmaradtak, és gyakran mesélt is róluk, a nyelvtudását sem veszítette el, ahogy az átlagon felüli intelligenciája sem csökkent és a személyisége sem változott. A korábban megszerzett lexikális tudása, az úgynevezett szemantikus emlékezete sem veszett el és a rövid távú memóriája is működött.

És ugyan a tudatos gondolkodást igénylő tevékenységek megtanulásának képességét elveszítette, arra továbbra is képes volt, hogy gyakorlás útján, implicit módon, tehát nem tudatosan, fejlődjön. Például a motorikus tanulás által:

Henry, bár nem emlékezett, hogy egy adott mintát korábban lerajzolt volna, minél többször rajzolta le, annál jobban sikerült a feladat.

Ugyanakkor a férfi nem csupán az emlékeit, de egyes érzések átélésének képességét is elveszítette – olyanokét, amikben szerepe van az emlékeknek és az időnek, ilyen például a bűntudat. 

„Ragadt a melltartó, mint az egérragasztó” – Életünk legjobb befektetései

WMN Life – 2022. augusztus 18. – CSA

 

Henry tragédiája egyben tudományos áttörés

Molaison élete hátralevő részét egy otthonban töltötte, ahol az évek során száz pszichológus és neurológus vizsgálta. A tanulmányokban HM-ként hivatkoztak rá, ezzel megvédve a személyiségi jogait, teljes nevét csak a halála után hozták nyilvánosságra.

A férfi állapota ugyan számára tragikus volt, de egyben lehetőség a tudománynak, hogy jobban megértsék az emberi memória működését. Neki köszönhetjük például, hogy ilyen sokat tudunk az agy memóriafunkcióinak szétválasztásáról. De azt sem tudtuk korábban, hogy a hippokampusz kulcsfontosságú a hosszú távú emlékezéshez, és nélküle csak a rövid távú memóriánk marad.

Henry Molaison tanulmányozása után a kutatók publikálták az eredményeiket, és soha többet nem végeztek hippokampusz-eltávolítást.

55 év egy pillanatba zárva

A Molaisont vizsgáló szakemberek között volt Suzanne Corkin idegtudományi professzor. A kutató 1962-ben találkozott először a férfival, és egészen a halálig, 46 éven keresztül vizsgálta. Bár minden alkalommal be kellett mutatkoznia Molaisonnak, igazán különleges kapcsolat alakult ki közöttük, ami a Permanent Present Tense című, Henryről szóló, félig életrajzi, félig tudományos könyvéből is kiderül. 

„Egész délelőtt egy tenyérnyi vérfolttal a fenekemen mászkáltam!” – Kínos szólni, de még kínosabb tudni, hogy nem szóltak, de látták

WMN Life – 2022. augusztus 17. – SzAE

 

Ennyi idő alatt ugyanis elkerülhetetlen, hogy az egyszerű alany-kutató kapcsolat szorosabbra fűződjön, bár ebben az esetben csak Suzanne Corkinben, hiszen Molaison nem emlékezett a tudósra. Corkin tehát nem kizárólag a vizsgálandó pácienst, hanem az embert is meglátta Henryben, és tőle tudjuk azt is, hogy milyen személyiség volt: „Lebilincselő, engedelmes ember éles humorral, aki tudta, hogy rossz a memóriája és elfogadta a sorsát” – mesélte Corkin professzor.

Henry Molaison már életében is nagy szolgálatot tett a tudománynak, ám halálával nem ért véget a tanulmányozása.

Felajánlotta ugyanis az agyát az MIT-nek (Massachusettsi Műszaki Egyetem), így a mai napig tanulmányozhatják azt – immár 2401 darabra vágva. (Minden darabot lefényképeztek és 3D-s térképként digitalizálták.)

Corkin professzor, aki 2016-ban bekövetkezett haláláig vizsgálta Henry Molaison agyát, a végsőkig a férfi mellett volt. „Az adatok mögött egy ember állt. Henry gyakran mondta nekem: reméli, hogy az állapotának kutatása segíteni fog abban, hogy másoknak jobb élete legyen. Büszke lett volna, ha tudja, hogy a tragédiája mennyi hasznot nyújtott a tudománynak” – írta könyvében a kutató.

Dián Dóri

Források: ITT, ITT, ITT és ITT