„Mindent láttál, Vén Dió. Akarom, hogy lásd a folytatást is” – levél a fámnak

–

Ültem a minap a vidéki kisházam tornácán, teát kortyolgattam, s közben az épp zajló felújítás miatti felforduláson szörnyülködtem. A munkások aznap még nem érkeztek meg, így volt néhány magányos percem még (isteni ajándék a betonfúrás meg vakolatverés után). 

Ahogy ott mélázom, furcsa kattogásra leszek figyelmes. Na, mondom, remek, agyamra mentek a munkálatok. Aztán, amikor elindultam megkeresni a hang forrását, leesett: a baromfiudvaron álló diófán vígan kopogtat egy kis fakopáncs.

Azon túl, hogy jól kiröhögtem magam, eszembe jutott egy tavaly őszi történet, amin azóta is nagyokat kacag a család, ha valaki felemlegeti: amikor kifésülködtem a varjaknak.

Történt ugyanis, hogy néhány napra elvonultam a kisházba, a nyári eszeveszett tempó kipihenésére vágyva. Bámulatos, micsoda hatással van az emberre az a mélységes mély csönd: az első napokban szabályosan olyan érzés, mintha be lenne dugulva a fülem. Aztán persze hozzácsendesedik a lelkem a külső hangtalansághoz, s az amúgy is extrém éles fülem olyankor minden apró neszt azonnal detektál és elemez. (DTK szerint olyan vagyok, mint egy denevér, és ezt nem a külsőmre érti, hanem arra, hogy a szerkesztőség legbelső sarkából képes vagyok megmondani, ki közelít a lépcsőházban értekezletre.)

Szóval, a sztori

Reggel hat, még lenne egy órám ébresztőig, amikor kopognak. Azon nyomban kipattan a szemem, hiszen a kapu kulcsra zárva, ahhoz, hogy valaki bejöjjön az udvaromra, vagy át kellett másznia rajta – vagy a kerti kerítésen. Egyik se túl megnyugtató, úgyhogy pár pillanatig moccanni se merek, hátha csak álmodtam, ismételgetem magamban, amikor újra kopogtatnak. Három szabályos, ütemes koppanás odakint. 

Na, ennek a fele se tréfa, biztos, hogy valami baj történt, azért keresnek, mondom magamnak, azért mégse fogadjam már a rossz hírt pizsamában, kócos fejjel – mielőtt kinyitom az ajtót, sebtiben megfésülködöm, felfogom a hajam, magamra kapok egy pulóvert.

Aztán nyitom az ajtót – hogy döbbenten konstatáljam, sehol senki. Nézek a kert felé, nézek az utca felé: egy teremtett lélek nem sok, annyi nincs a környéken. Amikor már egy rossz horrorfilm nyitójelenetében érzem magam, újabb kopogtatás, na, mondom, kiváló, poltergeist tevékenység Szatmárban, más se hiányzott az életemből. Ám a szemem sarkából megpillantom a megoldást: a diófámon három varjú kaszál két varjú serénykedik.

Az első varjú a fa tetejében piszkálja a diót, amíg az kopácsostul le nem esik a fa alatt álló tyúkól tetejére. Ekkor a lenti varjú fogja a kopácsot, kiügyeskedi belőle a diót, és – ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el – három szabályos koppantással odaveri a palához, és feltöri. A fenti madár odalibben a tetőre, s ezek ketten szépen, egyetértésben elfogyasztják a zsákmányt, majd kezdik elölről a műveletet.

Én meg állok a tornácon, mint egy ökör, röhögök magamon, délben már Keresztanyu is kacag fennhangon, amikor ebédnél elmesélem, azóta is emlegeti, hogy kifésülködtem a varjaknak.

Hát így esett, hogy nem vágtam ki a diófát, s így, hogy amikor elibém került a melbourne-i hír, az jutott eszembe, ha levelet kellene írnom egy fának, most egészen biztosan ez a dió lenne címzett.

A szöveg meg valami ilyesmi volna 

Kedves Vén Dió!

Gondolom, csodálkozol, hogy miután több ízben megbeszéltük már alattad állva, hogy ideje kivágnunk, nemhogy még mindig állsz, de egyenesen levelet írok hozzád.

Na, ne aggódj, ez amolyan realista óda lesz csak, semmi érzelgősség. Nem vagy te szilva, hogy gyantát könnyezz, ugyebár.

Emlékszel rám kiskoromból, ugye? Hallod, idegesítő egy gyerek lehettem, a két birs a felső udvarról biztos tudott volna mesélni arról, milyen érzés, amikor naphosszat rajtuk csimpaszkodom… De téged valahogy mindig elkerültelek. Elnézést, nem volt ebben semmi személyesség – egyszerűen csak túl nagy voltál már akkor is ahhoz, hogy könnyű legyen felmászni rád anélkül, hogy a felnőttek észrevették volna, miben sántikálok. Meg túl magasan kezdődtek az ágaid.

Furcsa, hogy mennyire vak tud lenni az ember akár egy olyan hatalmas élőlényre is, amilyen te vagy, Vén Dió: a májusi meggyeket, a nyolc nagy penyigei szilvát is sokkal inkább számontartottam, mint téged. A som minden tavasszal messziről mutatja magát a sárga virágözönnel, az orgonabokrok ontják magukból az illatot… Egy dió meg őszig szinte észrevétlen.

Még akkor se számoltam veled, amikor megvettem a házat. Biztos hallottad, hogy mindenki azt magyarázza: marhaság, nem lesz időm a kertre, nem tudok rendet tartani, kudarcra van ítélve az egész. Kudarcra vagyok ítélve magam is. 

Később, úgy sejtem, jókat kuncogtál magadban, ahogy a kaszálással hadakoztam. Mit bántam én, hogy ki van száradva két ágad is, hát a gazt se bírtam levágni a portámon! Utolsó voltál a sorban ekkor is – igaz, ez egyszer ez volt a szerencséd. Nem tudom, mit éreznek a fák, ha meghallják a láncfűrész hangját, összerezzennek-e, ha közeledik a zúgás, de téged egészen tavaszig elkerült a ritkítás. Kellett vennem egy tisztességes fűrészt, s megkérni Józsit, hogy tanítson meg a használatára, csak akkor mertem nekiállni a száraz ágaidnak. Kemény vagy, ezt még az is tudja, akinek semmi tudomása nincs a fákról, legfeljebb bútor formájában találkozik veletek. 

Ne haragudj, muszáj volt levágnom azt a két ágat (jó, az egyikben Józsi segített), mert attól féltem, a következő viharnál valamelyik a kerítésre szakad. Tudod, mi a jó a felnőttkorban? Az, hogy már nem kell engedélyt kérnem, bármelyik fára felmászhatok. Sőt: ahhoz, amelyiknek magasan kezdődnek az ágai, mint neked, létrát is támaszthatok, senki se ripakodik rám, hogy kitöröm a nyakam. (Igaz, Józsi tartotta a kabátomat, miközben fűrészeltem, Éva meg nevetve videózta gyakorlati tanulmányaim előrehaladtát, szóval munkavédelmileg teljes mértékben körültekintően jártunk el, ráadásul Józsinak van szakirányú végzettsége.)

Nem tudom, fájnak-e a kiszáradt ágak, ha levágják őket, de inkább mintha megkönnyebbülést éreztem volna rajtad. Az idén több dió is termett rajtad, ezt is jelnek vettem. Csak majd ne kapjak szívszélhűdést a kopácsoló varjaktól. 

Azt hiszem, mindketten tisztában vagyunk vele, Vén Dió, hogy nincs már sok hátra neked. Diófaéletben számítva legalábbis. Az emberi életéveket tekintve már szerencsésebbnek tűnik a határidő.

Először akkor gondoltam meg magam a kivágásodat illetően, amikor találtam a törzseden egy szarvasbogarat. Ki vagyok én, hogy elvegyem az otthonukat, Vén Dió? Másodszor a varjas eset gondolkodtatott el: hát megfosszam magamat ettől az első osztályú természetfilmtől?

Most meg a harkályok masíroznak úgy a felső ágaidon, mintha nem lenne holnap. 

Nem tudom, hány holnap van még, Vén Dió. Ha rajtam múlik, mármint az én fűrészemen, sok. Igen, tudom, hogy tavasszal kivágtam egy meggyet, s neked végig kellett hallgatnod a recsegést-ropogást – de esküszöm, nem vagyok barbár, csak a tavalyi aszály elvitte szegényt.

Nem volt már benne élet, Vén Dió. Benned még van. És nem csak a te életed – látod, ezt te tanítottad meg nekem a gyakorlatban. Madarak, rovarok, két- és soklábú életek, kopogósak és éneklősek, színpompásak és alig észrevehetők. 

Jó, hogy vagy, Vén Dió. Bocs, hogy csak most másztam fel rád először – talán nem kellett volna elfelejtenem, milyen jó is az: körbeölelni a tekintélyes ágakat, és aprónak érezni magam egy kicsit. Aprónak, de biztonságban. Megsimogatni a szürke, mohos kérgedet, és lenézni az udvarra, ahogyan addig csak te láttad azt. Látni magamat, ahogy hatévesen főtt kukoricát majszolok a tornácon, a húgomat, ahogy futóversenyt rendez magának kerítéstől kerítésig (hogy végre ő, a legkisebb legyen az első), látni Keresztanyut a fejkendőjében, Keresztaput, ahogy nálam sokkal ügyesebben vágja a füvet a kaszájával, látni apukámat, amint kisfiúként megérkezik nyaralni…

Mindent láttál, Vén Dió. Akarom, hogy lásd a folytatást is.

 

Ölellek:

Adrienn 

A kiemelt kép és a többi fotó a szerző tulajdonában van.

Csepelyi Adrienn