Csepelyi Adrienn: Hogy vagy? Mindenhogy
Történet egy polc alá esett krumpliról, a stopperóráról, és a körvonalainkról, amiket néha nem is olyan könnyű felismerni. Arról nem is beszélve, ami a felszín alatt zajlik, és nem látható semmilyen fénytörésben. Csepelyi Adrienn WMN-naplója.
–
Marháskodásnak indult, de sorozat lett belőle. Két éve figyelem, hogy az egyik, Keletinél lévő szupermarket kirakatába mindenféle tárgyak esnek be, egy ideje pedig Insta-storyban dokumentálom, mikor épp mi.
Tényleg nem volt több ebben, mint a nevetés a jelenségen, hogy a rosszul tervezett polcrendszer miatt állandóan van valami nem oda illő a dizájnos vitrinben. Mára odáig fajult a dolog, hogy rendszeresen kapok fotókat más városokból, ahol a bolthálózat más üzleteinek kirakatában ugyanúgy ott vannak a beesett dolgok. Mind többen látják meg azt, ami eddig is ott volt.
Hogy miért ezzel kezdem?
Mert a fotózás mozzanata a fontos. Ugyanis ahogy ott állok az üveg előtt, és keresem a megfelelő szöget, amelyben jól látszik az aktuális tárgy, kívülről úgy tetszhet, egy végtelenül hiú ember pózol a tükröződő felület előtt.
Persze, én is látszom általában, ám a fókusz a tárgyon és annak történetén van: a fonnyadt krumplin, amit észre se vesznek a polc alatt, a szomorú citromlén, a százas papír zsebkendőn, ami lemondóan vár a sorsára.
Igen: olyannyira nem én vagyok a fókuszban, hogy lelket képzelek egy üdítőnek, kívülről mégis olybá tűnik, magamban gyönyörködöm.
Pár napja DAC-meccsen voltam, ahol végre találkozhattam kedves barátnőmmel, Titanillával. Az új stadion szurkolói boltjának kirakata előtt beszélgettünk a naplementében, én meg kitaláltam, hogy örökítsük meg a pillanatot. Titanilla pedig azonnal vette a lapot: mi lettünk a dolgok, amik beestek a DAC Stadion kirakatába.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nagyon kacagtunk, miközben egyébként kemény és fontos dolgokról diskuráltunk abban a pár percben, amennyink volt. Újrakezdésről, mentális egészségről, sportról.
Arról, hogy milyen úgy élni, hogy ami éltet, az fel is zabál. És hogy milyen, amikor kívülről csak az előbbi látszik. A sziluett a kirakatban. Közben pedig te a polc alatt kuporogsz.
Mindkettőnkben sokáig dolgozott még ez a kép, a körvonalaink, a határaink, az, hogy meddig terjedünk és hol lép be a képbe a külvilág. Titanilla is kiírta magából (szakmai ártalom), én is azt teszem.
Hogy ha most megkérdeznék, hogy vagyok, azt mondanám: mindenhogy.
Boldog-szomorú dal vagyok, egyik pillanatban fülig mosoly, a másikban bénító szorongási roham. Este eksztatikus koncert, reggel pánik. Vicces üzenet és zuhany alatt pityergés. Indokolatlannak tűnő düh és gyengéd szeretet akkor, amikor más csak sarkon fordulna. Alig alvás után reggeli edzés, felhívás keringőre és félénk, zárkózott várakozás.
Ez mind, egyszerre, egymás után, átfedésben. És néha nem látom, hol kezdődik az egyik, vagy véget ért-e már a másik. Egyszerre vagyok a csinos sziluettem a kirakatban és a polc alá beesett fonnyadt krumpli.
És mindez rendben van. Normális. Érthető – ha érteni akarod. Hogy boldogság fog el néha attól a szimpla ténytől, hogy bírsz lélegezni egy olyan helyzetben, amilyenben néhány hónapja még összeroppantál volna. Máskor meg kimond valaki egy szót, és remegni kezdesz, mert ott még nem hegedtél be.
Nem vagy bolond.
Nem vagy kattant.
Nem vagy problémás.
Nincs veled semmi baj.
Gyógyulsz.
Egy trauma vagy a depresszió utáni gyógyulás nem egyenes vonalú, egyenletes mozgás. Akkor sem, ha neked kényelmesebb elkönyvelned, hogy „de már túl van rajta”. Vagy ami még rosszabb: „már épp ideje lenne”.
Igen, nagyjából lehet, hogy túl van a nehezén – aztán meg jön valami, és visszalöki. Bejelentenek egy elcseszett törvényt, csalódik valakiben, elront valami fontosat, mit nagyon jól akart csinálni. Akármi lehet. És ha már (még) minden tagja sajog, akkor nehezebb feltápászkodni. Hiába állsz ott a stopperrel mellette.
Titanilla azt írta: a kép és egy többórás, éjszakai telefonbeszélgetés hatására elgondolkodott, mennyire csak a sziluettjét látjuk a másiknak. Azt, hogy „de te már jól vagy”. Sőt: nem is lehetsz rosszul, azt csinálod, amit szeretsz, sikeres vagy, mi bajod lehet.
Közben pedig pár őszinte kérdésre vagyunk csak attól, hogy meglássuk a polc alá esett fonnyadt krumplit. A felszínes hogyvagyok és miújságok közt egy „mit érzel valójában?”-ra.
Vagy egypercnyi valódi figyelemre, amíg észrevesszük: az, aki úgy tűnik, hogy az outfitjét fotózza a kirakat előtt, valójában mindjárt elbőgi magát, mert a nyomorult krumplira fókuszál.
Hajolj néha közelebb az üveghez, és nézd meg, mennyi minden van oda bepotyogva.
Csepelyi Adrienn
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / Tyler Nix
