„A szerhasználó gyerek a család elakadását is jelzi” – Interjú dr. Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológussal

–

Milanovich Domi/WMN: „A mi időnkben is megvoltak a népszerű drogok, ez minden korszakban így van” – hallottam többektől, amikor megjelentek az Elf Barról szóló első hírek. Mi az, ami miatt a Z-generáció tagjai mégis nagyon más helyzetben vannak szerhasználati szempontból, mint a korábbi nemzedékek? 

Kapitány-Fövény Máté: Eleve sokkal nagyobb a választási lehetőség. Egyrészt a rendszerváltást követően rengeteg újfajta drog áramlott be Magyarországra, amely korábban nem volt elérhető. Az azt követő évtizedekben pedig elkezdtek illegális laborokban további újfajta szereket előállítani: napjainkban csak a műfűből (szintetikus kannabinoidból) több mint 100 típus ismert. Folyamatosan új termékeket dobnak piacra, egyre kiszámíthatatlanabb az összetétel. Manapság, amikor valaki drogot vesz az utcán, a dílertől vagy a neten, nem igazán tudhatja, mi van benne. Amikor például 2010 környékén megjelentek a dizájnerdrogok Magyarországon is, a forgalomban lévő ecstasy tabletták 60 százaléka már nem MDMA-t tartalmazott, ami korábban a fő hatóanyag volt, hanem újfajta stimuláns hatóanyagokat.

A beszerzés egyre inkább áttevődött az online piacokra – és ez nemcsak a darknetet jelenti, a Google-ön keresztül is elérhetők azok a webshopok, ahonnan rendelni lehet.

Egyre fontosabbá vált a dizájn is, hogy hogyan van becsomagolva, milyen fantázianévvel van ellátva a termék. Ez lényeges szempont az Elf Barnál, de az IQOS-nál is lehet tudni, hogy a formatervezésbe bevontak okostelefonos dizájnnal foglalkozó szakembereket. 

M. D./WMN: Az Elf Barnál tényleg az a benyomása az embernek, mintha kifejezetten a fiatal korosztályra szabták volna a terméket. Az is újkeletű fejleménynek tűnik, ahogy az influenszertársadalom bekapcsolódott a promócióba. 

K. F. M.: Az influenszerek egy része együttműködési megállapodásokat köt cégekkel, akik termékeket árulnak. Biztos vagyok benne, hogy sokan dohányipari vállalatokkal is szerződnek, ily módon bekapcsolódnak a marketingbe. Az Elf Bar elsősorban a színeivel, illetve a gyümölcsös ízével szólítja meg a fiatalokat. Az ilyen típusú termékek többek között azért is illegálisak 2020 májusától kezdve Magyarországon, mert kutatások sora igazolta, hogy az ízesítés megnöveli a hozzászokási potenciált, illetve ad egy szubjektív érzetet, mintha ezeknek az elektromos cigarettáknak a használata kevésbé lenne veszélyes. Az igaz, hogy az Elf Barban nincs égéstermék, hiszen nem égeti, hanem hevíti, párologtatja a benne lévő folyadékot. Viszont sokkal tovább szívják, mint egy normál cigit. Egy hagyományos cigaretta elszívása öt-hat perc, utána elnyomják, eldobják a csikket, és azzal lezárul a viselkedés.

Az Elf Barnál nincs meg ez a vége érzés, könnyen bele lehet feledkezni, és szívni akár tíz-húsz-harminc percen keresztül.

Van olyan, ami 600, van, ami 1200–1500 slukkot biztosít. Ha hosszú ideig szívják, az akár öt-tíz doboznyi ciginek is megfelelhet. Előfordulhat, hogy több nikotin kerül a szervezetbe, mint a hagyományos cigaretta esetén. 

M. D./WMN: Két év kihagyás után idén ismét elkezdett dübörögni a fesztiválszezon, és az emberekben mintha újult erővel csapna fel a hedonizmus. Ez lesz az a nyár, amikor várhatóan el fognak szabadulni a kamaszok is? Vagy a pandémia már kevésbé érezteti hatását?

K. F. M.: Az EMCDDA (a Kábítószer és Kábítószer-függőség Európai Megfigyelőközpontja) éves jelentéseiből tudjuk, hogy a Covid első szakaszában, és különösen a karantén alatt, az alkohol- és a kannabiszfogyasztás nőtt meg, elsősorban szorongáscsökkentés céljából. Értelemszerűen a partidrogok használata visszaszorult, hiszen be voltak zárva a szórakozóhelyek. Bizonyos viselkedési addikciók, mint például a szerencsejáték-függőség, szintén visszaszorultak, mert sokkal kevesebb volt az olyan esemény, amire fogadni lehetett volna. A nyári kontrollvesztés, amit mondasz, igazából már tavaly is megfigyelhető volt. 

A szerhasználókra amúgy is jellemző ez a dinamika, hogy tartom-tartom a kontrollt, és amikor azt érzem, hogy telítődtem, nem tudom tovább elviselni a feszültséget, a frusztrációt, akkor kontrollvesztés következik be. Társadalmilag is ez volt érzékelhető az elmúlt egy-két év nyarai kapcsán: lement rólunk egy nagy teher, legalábbis átmenetileg, és jobban elengedtük a kontrollt. 

M. D./WMN: Szerhasználat kapcsán mi számít reális célkitűzésnek, amire a szülőknek érdemes lehet törekedni a kamasz gyerekeikkel? Az, hogy a serdülő sose igyon vagy füvezzen, aligha tűnik megvalósíthatónak. 

K. F. M.: Az többnyire valóban nem reális célkitűzés, hogy teljesen és mindenkinél megelőzzük a szerhasználatot.

Sok esetben inkább arra érdemes törekedni, hogy kitoljuk az első használat életkorát. Nem mindegy ugyanis, hogy valaki mikor próbálja ki a szereket.

Sokkal sérülékenyebb az idegrendszer 18 éves kor alatt, mert ebben az időszakban számos idegrendszeri érési folyamat zajlik még. Vegyük például az idegsejtek axonnyúlványait – ezeknek van egy velős hüvelye, ami védi magát az idegsejtet, ám a velőshüvely kiépülése még igencsak aktív tizenéves korban. A tizenéves korban megjelenő szerhasználat nagyobb arányban alakít ki addikciót is, mintha később kezdődne a kipróbálás. A szülő igyekezhet elérni, hogy a kamasz legalább várjon még egy kicsit ezzel. Egyébként is fontos nevelési feladat, hogy a gyereknek megtanítsák a késleltetés képességét: azt, hogy a vágyait ne azonnal akarja kielégíteni, hanem tanuljon meg várakozni. A szenvedélybetegségek kialakulása ugyanis nagyban összefügg az azonnali vágykielégítés igényével.

M. D./WMN: Mikortól és hogyan érdemes beszélgetni a szerhasználatról, a függőségekről a gyerekekkel?

K. F. M.: Szerintem egészen hamar, kisiskolás kortól kezdve nyugodtan lehet. Ha máshol nem, a gyerek az utcán látni fog részeg embereket, de akár a rajzfilmekben is megjelenhetnek a függőség sematikus, parodisztikus ábrázolásai (például kávéfüggő mókus). Ott már el lehet mondani, hogy vannak emberek, akik bizonyos viselkedések rabságába esnek, lehet beszélgetni erről. A gyermek számára mindig megnyugtató, ha valamit megért a körülötte zajló eseményekből. Valójában pedig nincsen olyan család, ahol legalább egy közeli vagy távoli rokon ne lenne alkoholista, mégis nagyon tabusítva van a téma.

Szégyellünk beszélni róla a gyerekkel, pedig el lehetne mondani, hogy itt van, mondjuk, ez a nagybácsi, aki nagyon értékes, mélyérzésű ember, de látod, néha máshogy viselkedik, és ez miért van, mi vezetett oda, hogy ő belecsúszott az italozásba.

Ezek olyan élettapasztalatok, amiket nagyon sokszor nem adunk át a gyereknek. Félünk beszélni az addikcióról, mert szinte babonásan azt gondoljuk, hogy ha nevén nevezzük, meg is jelenik. De a kamaszok nem azért szoktak elkezdeni drogozni, mert a szüleik beszélgettek velük a füvezésről.    

M. D./WMN: Pont a füvezés az, ami a szülők többségében nagyobb riadalmat szokott kelteni, talán azért is, mert illegális (ahogy az Elf Bar birtoklása, terjesztése is). Vagy sokan attól félnek, hogy akkor a gyerek más, keményebb szereket is kipróbál majd. De úgy tudom, a kapudrog-elméletet nem erősítették meg a kutatások. 

K. F. M.: Az összefüggés általában visszafelé igaz. Annál, aki magasabb függési potenciállal bíró drogot használ, szinte mindig megjelenik előzményként a kannabiszhasználat. De azt is látjuk, hogy a kannabisz kipróbálási aránya a felnőtt lakosságban nagyjából tíz, a kamaszoknál húsz százalék körül szokott mozogni országos szinten, szemben a heroinnal vagy a kokainnal, amelyek mindegyikénél egy százalék alatti ez az érték. Tehát semmiképp sem ok-okozati kapcsolatról van szó, hiszen rengetegen nem térnek át más szerre azok közül, akik füveznek.

Ugyanakkor a kapudrog-elméletet sokszor félreértelmezik, mert az nem is feltétlenül ezt az ok-okozati összefüggést emeli ki, inkább csak azt állapítja meg, mi az az első illegális szer, amit az illető használ. Az alkohol kulturális beágyazottsága miatt a szülő jobban megijed, amikor a gyerek füvezik, mint amikor berúg egy buliban.

Utóbbira azt mondja, „én is voltam fiatal, így megy ez”. A probléma – például hazánk jelentős alkoholérintettsége – valójában az ilyen hétköznapi mondatokban gyökerezik.  

M. D./WMN: Gondolom, egyáltalán nem mindegy, milyen a szülő saját viszonya az alkoholhoz, a dohányzáshoz, és más drogokhoz. 

K. F. M.: Általában jó kiindulás a kamasszal való beszélgetéshez, ha a szülő elmondja, ő miket csinált tizenéves korában, milyen kockázatkereső viselkedései voltak, és ezeket miért tette. Nyugodtan idézze fel, ő hogyan használt szereket, mert ettől lesz hiteles. Ezeket a dolgokat úgyis érzi a gyerek a szülő karakteréből, a sztorijaiból. Nehezen tudja elképzelni, mondjuk, a „faterról”, hogy tizenévesként teljesen absztinens volt, vagy aszkétaként élt. Sokkal jobb, ha erről tudnak beszélgetni. 

Már csak azért is fontos, hogy elkerüljük a tabusítást és a merev tiltást, mert az általában rejtett szerhasználathoz vezet, ami eltávolítja a szülőt a gyerektől. Sőt, a legsúlyosabb eseteket is úgy lehet elkerülni, ha a gyerek mer a barátaihoz, a mentősökhöz, vagy más felnőttekhez fordulni, ha például rosszul van egy fesztiválon.

Ne legyen tabu, hogy berúgott és rosszul van, hanem azonnal menjen oda egy szakemberhez, mert akkor időben kezelhető a mérgezés.  

Persze az sem jó út, ha a szülő túlságosan megengedő a szerhasználattal kapcsolatban. Sokaknál látom, hogy a szülő a gyereket közös dohányzásra biztatja vagy alkohollal kínálgatja – ezt érdemes kerülni. Viszont azt el lehet magyarázni, hogy van az alkoholfogyasztásnak egy kontrollált formája, amikor megmaradsz az ivás első, izgalmi szakaszában. Az emberek általában ezért az első szerhatásbeli fázisért szeretnek inni: hogy gátlásokat oldjanak, eufóriát éljenek meg, szociábilisabbá váljanak, megnőjön az önbizalmuk. Érdemes a fiatalnak megismerni, hol van ennek a határa. Hogy neki például három-négy korsó sörnél, vagy három-négy fröccsnél van az a szint, amikor az egészet még tudja menedzselni, nem alszik be, pláne nem esik össze, nem kerül narkotikus állapotba. 

M. D./WMN: És mi van akkor, amikor a gyereknek nem sikerül tartani a határt? Hogyan érdemes kezelni azt a helyzetet, amikor totál részegen érkezik haza?

K. F. M.: Először is érdemes megvárni, hogy kijózanodjon. Főleg kérdéseket feltenni, utasítások helyett.

Ugyanakkor lehet érzékeltetni, hogy a gyerek személyét szereti, elfogadja a szülő, a mérgezéshez, vagy későbbi problémákhoz vezető szerhasználati viselkedést viszont nem.

Az is fontos, hogy különbséget tegyünk a függőség és a szerhasználat között, mert az, hogy valaki kipróbál bizonyos szereket, még egyáltalán nem predesztinálja arra, hogy függővé válik.    

M. D./WMN: Kik azok, akik igazán veszélyeztetettek az addikció szempontjából?

K. F. M.: A függőség soktényezős zavar, amely nagyjából 50 százalékban örökletes faktorok mentén alakul ki, 50 százalékban pedig tanult. A környezeti hatásokban nemcsak a család játszik szerepet, hanem a kortársak is, illetve azok a traumák, amelyeket a gyerek akár otthon, akár az iskolában, vagy más közösségekben elszenved. Az is veszélyes, ha valaki nem a társas együttlétért vagy a hangulatfokozásért fogyaszt szereket, hanem konformizmusból, megfelelési kényszerből, vagy azért, hogy a szorongásait, problémáit kezelni tudja. Utóbbi, a megküzdéses motiváció az, amely leggyakrabban vezet addikcióhoz. 

Sok múlik természetesen a családon is: mekkora a megélt intimitás, mennyire tudják kifejezni az érzéseiket, milyenek a határok a családtagok között. Mennyire veszik figyelembe a gyerek önállóságát, mennyire támogatják a leválását.

A legtöbb addikt családban nagyon rátelepednek a gyerekre, és magukhoz kötik, mindenféle függetlenedési kísérletet csírájában elfojtanak.

De ennek az ellenkezője is megjelenik, amikor a szerepek felcserélődnek, és a serdülő kerül irányító szerepbe, a szülők pedig alámennek. Ezen kívül az is fontos, hogy a szerhasználatnak mindig van valamilyen funkciója, ami általában nem tudatos. Előfordul például, hogy amikor a szülők viszonya megromlik, és a gyerek elkezd használni valamilyen szert, azt látja következményként, hogy a szülők megijednek, elkezdenek rá figyelni, amitől átmenetileg kialakul egyfajta családi egyensúly. Innentől mindenkinek ki nem mondott érdeke lesz, hogy ez a helyzet fennmaradjon.    

M. D./WMN: Akkor, ha jól értem, mindig a családi rendszer szintjén érdemes megvizsgálni, mibe ágyazódik a gyerek szerhasználata. 

K. F. M.: Így van, nagyon fontos, hogy ne csak a gyerek szerepét lássuk, hanem a sajátunkét is. Ezért is szoktuk mondani, hogy az egyéni terápia mellett az addiktológiában nagy szerepe van a családterápiának is. Szakkifejezéssel index-személynek vagy tünethordozónak nevezzük azt az embert – ebben az esetben a szerhasználót –, akinek valamilyen jól látható tünete van. És a szerhasználat vagy a függőség gyakran ilyesfajta teátrális tünet, ami szembeszökő, viszont a háttérben az egész családi rendszer elakadása áll. Amíg ez nincs kezelve, addig lehet, hogy absztinenssé tehető az illető, de a visszaesés aránya is sokkal magasabb lesz, hiszen ugyanabba a családba kerül vissza újra és újra.  

M. D./WMN: Mi az a jel, ahonnan szülőként tudhatjuk, hogy már tényleg nagy a baj? Amikor nem lehet tovább halogatni, hogy szakemberhez forduljunk?

K. F. M.: Az egyik, amit a szülő észrevehet, az a fokozatos bezárkózás. Nem feltétlenül addikció a vége, de sok mentális zavar kezdődik úgy, hogy megnövekedett énfókusz alakul ki. Amikor azt érzi a szülő, hogy egyre nehezebben fér hozzá a gyerekéhez. Persze ez részben a kamaszkornak is a velejárója, akkor is, ha nincs súlyos gond. Természetesen vannak olyan szituációk, amikor a gyerek így próbál meg leválni.

Ha viszont nemcsak felénk, hanem a kortársak felé is bezár, az mindenképp jelzésértékű.

A függőségnek vannak akut és hosszú távú tünetei. Az, hogy remeg valakinek a keze, vagy verejtékezik, ebben az életkorban elég extrém. De ha látom, hogy agresszívvé, ingerlékennyé válik, vagy alvásproblémái vannak, arra fel kell figyelni. Ez is sok mindentől lehet, például a szerhasználattól is. Az is előfordulhat, hogy egyre többször kapom hazudozáson – ez bizonyos addikcióknak klinikai tünete is. 

M. D./WMN: Beszélgessünk arról is egy kicsit, hogy a szerhasználat néha egészen mély, az identitásunkat érintő kérdés, szerves része annak, ahogyan a fiatalságunkat definiáljuk. 

K. F. M.: Igen, egyáltalán nem mindegy, hogy a téged körülvevő közeg azt gondolja-e, hogy a szerhasználat hozzátartozik-e a kamaszkori léthez. Az addikcióknak természetesen van identitásformáló szerepe, gondolj csak a gamer székre, amit kapni az áruházakban, vagy a junkie, stoner, füves szavakra, amelyek mind-mind identitáscímkék. Ez egyébként mindig is így volt: a XIX. században létezett például a Hasis Klub, amelyben olyan jeles alkotók vettek részt, mint Dumas, Delacroix, vagy Flaubert, akik hasist szívtak, és esszéket írtak, beszéltek az élményről. Hasonlóan értekezett egymással a morfinhasználatról Kosztolányi és Csáth Géza, akik lételméleti szempontból is elemezték az ópium hatásait. Az addikció identitáspótló szerepe ráadásul még inkább előtérbe kerül azokban a korszakokban, amikor identitás-, illetve értékválság van. 

M. D./WMN: Ezek szerint, ha egy kamasznak pozitív értékeken alapuló identitása van, élvezetes tevékenységei, jó fej barátai, akkor csökken annak a veszélye, hogy ha ki is próbál szereket, de baj legyen belőle. 

K. F. M.: A közösség szerepét külön is hangsúlyoznám. Sokszor azt látjuk, hogy akik tényleg függővé válnak, rendkívül elszigeteltek. Az izoláció részben következmény, hiszen stigmatizálják az addikciót, de előzmény is szokott lenni.

Nagyon sok függőség emberi kapcsolatokat pótol.

És ez a fajta érzelmi kötődés, ahogyan az alkoholista az alkoholhoz, a füves a fűhöz kötődik, egyfajta megszemélyesítő jellegű lesz. Az illető nemcsak szerként, hanem társként kezd nézni a szerre. Ez a terápiában is megfigyelhető: ha a terapeuta megfosztja őt a szertől, az egy gyászfolyamat, amit fel kell dolgozni. A kliens sokszor fenyegetésként látja azt, hogy elveszik tőle a támaszt, a társat. Ezért is annyira fontos a felépülésben a közösség megtalálása.

M. D./WMN: A közösség egyszerre lehet védőfaktor, de kockázati tényező is a szerhasználat szempontjából. A kortársnyomás általában megjelenik, a szerek – az illegálisak is – elérhetők az iskolák környékén. Sok szülő a nap végén leginkább abban bízhat, hogy a gyerek a döntő pillanatokban nemet fog mondani? 

K. F. M.: Lényeges, hogy a nemet mondási képességet, ami az önérvényesítés, az asszertivitás egy formája, egészen fiatal kortól kezdve gyakorolhassák a gyerekek. A szülőnek abban is lehet felelőssége, hogy ő maga milyen példát mutat ebben. Mennyire tud határokat húzni, mondjuk, egy rátelepedő nagyszülővel vagy egy főnökkel szemben. Mit lát a gyerek megküzdési stratégiaként a szülei részéről? De ha nem is látja, akkor is érdemes beszélni arról, miért fontos a nemet mondás. Hogy nem attól lesz valaki a közösség megbecsült tagja, ha azt csinálja, amit mondanak neki. Ennél sokkal jobb pozícióba tud kerülni, ha tényleg a saját vágyait tudja képviselni, és a saját vágyai szerint él.  

Milanovich Domi

Képek: Chripkó Lili/WMN