Sokaknak még a családjukban sincsenek szoros emberi kapcsolataik – Pedig akinek nincsen közössége, az valójában egy hiánnyal éli le az életét

–

Ahogy arról már korábban írtam, a klímahelyzet, az ökológiai válság, a járvány, illetve a bizonytalan politikai és gazdasági helyzet miatt mintha egyre többen hagynák el a várost és költöznének vidékre, a részleges önellátás, de legalábbis a nagyobb önrendelkezés megvalósítása érdekében. Ám ahogy arra egy kiköltöző közösségekkel foglalkozó olvasóm felhívta a figyelmemet:

a vidékre költözés sikeressége nagyban függ attól, hogy találunk-e magunk mellé társakat, kialakul-e egy közösség, amelynek részei lehetünk.

Vagyis hiába költözünk vidékre, ha ott is magányosak maradunk.

Közösségi magány

Ma már lassan minden közösségi: a média, a közlekedés, vannak közösségi kertek és terek. És mégis, a kutatások is azt bizonyítják, hogy sosem voltunk még ennyire magányosak.

A Társadalomtudományi Kutatóközpont nemrégiben készült felmérése szerint

Magyarországon a harminc év alattiak majdnem fele, 46 százaléka érzi magát gyakran magányosnak, a fiatalok pedig a legégetőbb problémák között említik a céltalanság érzését, a baráti közösségek és kapcsolatok hiányát.

És ez nem hungarikum. Nagy-Britanniában már külön magányügyi minisztert jelöltek ki, aki a britek szociális életét hivatott felrázni. Az Egyesült Államokban minden harmadik ember magányos, ami súlyos egészségi kockázatot is jelent. Japánban már egyszemélyes esküvőket is szerveznek, hogy azok is átélhessék az élményt, akik talán sosem találnak párra. A nemrégiben Magyarországon járó dél-korai sztárfilozófusnak, Byung-Chul Hannak is egyik kedvenc témája a modern ember elmagányosodása az információ korában. 

Hogy mik a háttérben meghúzódó okok? A Covid-helyzet, a közösségi média elterjedése, az individualizmus térnyerése, vagy a modern, fogyasztásra épülő társadalmi-gazdasági helyzet? Talán ezek így együttesen.

Nem kérdés, hogy szükség van közösségekre, az viszont igen, hogy képesek vagyunk-e még (vagy már újra?) közösségi emberként működni.

Vágvölgyi Gusztáv „Pabló” és Szép Éva kisközösségek és cégek szervezetfejlesztésével foglalkozik, évek óta kutatják, hogy mitől működik egy közösség, és mitől bukik meg egy másik. Korunk égető problémáinak egy lehetséges megoldását is a valódi közösségekben, azon belül is a közösségi vállalkozásokban látják. Velük beszélgettem a jelen helyzetről és a jövő kilátásairól.

Az új társadalom alapja

Évával és Pablóval a Nyugati pályaudvarnál találkozunk, ugyanis vonattal érkeznek Nyíregyházáról, ahol a bázisuk van. Sokak számára meghökkentő lehet, de ők így, vonattal és tömegközeledéssel járják az országot, hogy különböző kisközösségek és vállalatok számára képzéseket, előadásokat, táborokat tartsanak. És mindezt nem kényszerűségből teszik, hanem mert így praktikus és fenntartható. Autóba csak akkor ülnek, ha muszáj.

Mindaz ugyanis, amivel ma ők foglalkoznak, egy ökológiai szemléletből ered. Több mint harminc éve tevékenykednek a természetvédelem területén civilként, mindketten részt vettek az E-misszió Természet- és Környezetvédelmi Egyesület munkájában, Pabló pedig már a kilencvenes években a gömöri fenntarthatósági műhelyben képezte magát. Ők azonban nem elégedtek meg azzal, hogy feltárják annak okait, hogy miért fenntarthatatlan a jelenlegi társadalmi rendszerünk, választ akartak kapni arra is, hogy miként lehet a társadalmat megújítani. A 2002-ben létrehozott Inspi-Ráció nevű egyesületük keretein belül a fenntartható fejlődés társadalmi feltételeinek megteremtésén kezdtek el dolgozni. 

„Eleinte inkább civil szervezetekkel foglalkoztunk, aztán azt tapasztaltuk, hogy valójában minden az emberi kapcsolatokon, az emberi viszonyrendszereken múlik. Ebből nőtte ki magát a közösségi vállalkozás koncepciója. Ma pedig már inkább csak valódi közöségekkel szeretünk foglalkozni. Őket fejlesztjük, segítjük, számukra tartunk képzéseket” – mondja Pabló.

Ezek a közösségek már nem azok a közösségek

De mitől lesz „valódi” egy közösség?

A mostani közösségeink, például a munkahelyünk, a lakóközösségünk vagy a családunk, nem valódiak? A helyzet az, hogy sok esetben nem. Sokszor inkább csak egymás mellett élő vagy együtt dolgozó emberek egy halmazát, csoportját jelentik.

Éva azt mondja, hogy a mostani generáció, de már a szüleik (szüleink) is egy olyan korban nőttek fel, amikor a közösségeknek nem volt túl nagy jelentőségük. Az emberek élete részekre esett: lett külön munkával töltött idő és szabadidő, gyerekre és hobbira szánt idő, és ma már van külön „énidő” is. Sokan már nem is ott dolgoznak, ahol laknak, gyakran még a szomszédokat sem ismerik. Mindenki éli a maga életét a házában, a panelban, mindenki meg tudja keresni a betevőjét – nincs „együttműködési kényszer”. Nemhogy nem hiányzik a szomszéd, még örülünk is, ha minél kevesebbet tudunk róla. És ez nem csak a városban van így. Vidéken sincsenek már meg a faluközösségek.

Zsigeri szinten azonban érezzük, hogy ez így nincs rendben. Éva és Pabló nem egy nagy ráébredést látott már az általuk szervezett „közösségiember-képző” táborban.

„Azt gondolom, hogy minden ember úgy születik, hogy van egy szociális énje, legfeljebb ezt a külső körülmények – a szocializáció vagy a különböző elképzelések arról, hogyan is kellene élni – eltakarják. De amikor az emberek bekerülnek egy közösségbe, például egy ilyen tábor alkalmával, ha a valódi egységélményt még nem élik is át, mégis megérinti őket az érzés, hogy talán lehetne máshogy, másokkal egységben is élni. Elég gyakori, hogy valakinek még a családjában sincsenek szoros emberi kapcsolatai. Márpedig akinek nincsen közössége, az valójában egy hiánnyal éli le az életét. Amikor valaki folyamatosan azt érzi, hogy hiányzik az, ami a legfontosabb volna az életében, a szeretetalapú, szoros emberi kapcsolatok, akkor azt hívhatjuk magánynak” – véli Pabló. 

Ugyanakkor azt is el kell fogadnunk, hogy a világ megváltozott, a ma emberének már másra van szüksége. Nem az a cél, hogy a régi közösségeket újjáélesszük.

„Csíkszentmihályi Mihály fogalmazta meg azt, hogy a hagyományos közösségekben valójában nem is beszélhetünk egyéni énről és személyes célokról, az egyén ugyanis teljesen alárendelődött a közösségnek. Az új közösségekben viszont azt keressük, hogyan lehetne nem egymást kioltva, hanem egymást emelve együttműködni. Hogyan hozhatunk létre egy új minőséget együtt” – mondja Pabló.

Szerintük érték- és tudatosságalapú közösségekre van szükség, amelyekbe nem beleszületünk, hanem amiket magunknak választunk, és amikben az egocentrikus szemléletből kilépve úgy dolgozhatunk együtt egy közös célért, hogy közben egyénileg is kiteljesedünk. Az ilyen közösség létrehozása pedig tanulható.

Szóval milyen is az a „valódi” közösség?

Először is egy ilyen közösség tiszteleten és szereteten alapul, ami nem abból adódik, hogy csupa olyan emberrel vesszük körbe magunkat, akik olyanok, mint mi. Sőt! Ez szinte biztos út a kudarchoz.

Minél sokszínűbb a társaság, annál jobban működhet csoportként.

A különböző emberekben különböző lehetőségek rejlenek. Egy közösségben helye van a menedzserszemléletű vezetőnek, az irányítónak és a stratégának, a szorgalmas, ám talán nem annyira kreatív „méhecske” típusú személynek, és ahogy ők nevezik, az „összeszerető” embernek is. Ugyanis minden közösségbe kell egy olyan ember, akinek az a feladata, hogy a szeretet minőségét bevigye a csoportba, tompítsa az ellentéteket, elsimítsa a súrlódásokat, vagyis összetartsa a csapatot. Éváék azt tapasztalták, hogy a legtöbb kezdeményezés általában azért bukik meg, mert nincs egy ilyen összeszerető ember a csapatban. 

A közösség tagjai között lehet tudatosságbeli különbség, de még az alacsonyabb tudatszinten lévő személy is lehet a csapat nélkülözhetetlen tagja.

Ugyanakkor kell hogy legyen valamilyen értékalap, amiben meg tudnak egyezni (például, hogy fenntartható módon akarnak működni), és kell egy közös cél vagy vízió, hogy mi az, amit el szeretnének érni, vagy milyen világban szeretnének élni, amiért nap mint nap dolgoznak.

És akkor már kezdjük sejteni, hogy miért nem tud sokszor közösség létrejönni a falvakban az „őslakosok” és a „gyüttmentek” között. Egy közösség létrejöttéhez kevés az, hogy egy helyen élnek.

A valódi közösség tudatosságalapú. 

Lehet, hogy a modern kor leáldozóban van, azonban az emberiség kitermelt rengeteg olyan tudást, ami az átmenet során is hasznunkra lehet. A közösségalkotás során használhatók a különböző vállalatvezetési technikák, a facilitálás, a coaching, a közösség működését segítheti, ha tisztában vagyunk a csoportdinamika szabályaival, ha alkalmazzuk a különböző kommunikációs technikákat, az erőszakmentes, asszertív kommunikációt.

(Elnézve a kommentszekciókban zajló „viták” minőségét, ezekre a technikákra a hétköznapi életben is lenne igény.)

Ezek után már sejtjük, hogy azért nem árt, ha a csapatban együttműködésre képes, érett személyiségek is vannak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak és kizárólag tökéletes önismerettel megáldott, megingathatatlan személyiségű emberek alkothatnak közösséget. A jó közösség lényege éppen az, hogy hozzásegíti a tagjait is a jobb önismerethez és kiteljesedéshez.

A közösségbe mindenki hozza a maga személyiségét, a korábbi tapasztalatait és a traumáit is, amivel nemcsak neki, de a közösségnek is meg kell küzdenie. A közösség tükröt tart, általa lehetőséget kapunk arra, hogy a többiek szemén keresztül lássuk magunkat, megtapasztalhatjuk, hogy a hibáinkkal együtt is lehetünk szerethetők és hasznos tagjai a csapatnak. Mi is felismerhetjük a másikban rejlő értékeket. Kiderülhet, hogy valamely tulajdonság, ami minket irritál a másikban, az a többiek szerint inkább érték. A szeretetteljes odafordulás és a megfelelő kommunikáció hozzásegíthet minket ahhoz, hogy valóban megértsük a másikat. Például ne elítéljük azért, amit mond, hanem megpróbáljuk megérteni, hogy miért is mondja azt.

„Az önismeret egyedül, egyéni szinten nem működik, vagy csak egy bizonyos fokig lehetséges. A valódi önismerethez szükség van a közösségre – véli Éva.

– Volt olyan résztvevő az egyik táborunkban, aki azt mondta, hogy ez egyenesen felér egy párterápiával. A közösségben lehetőségünk van máshogy látni a párunkat is, úgy, ahogy a hétköznapok során nem tudjuk, mert túlságosan ki vagyunk hegyezve egymásra. Mások arra jöttek rá, hogy még egy gyerek felneveléséhez sem elég két ember, egy jó közösségre van hozzá szükség.”

Egy idő után pedig a közösség személyes szinten is gyógyítóvá válhat.

„Meg kell tapasztalni, hogy a közösség több dologra is képes. Egyrészt képes elbírni azokat a nagyon súlyos dolgokat is, amik kibuknak belőlem. Azzal is képes dolgozni, ha én éppen direkt ellene működöm valamiben. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy amikor például a táborban zajlik egy konfliktus a tagok között, akkor időről időre létrejönnek nagy hallgatások. Nem az van, hogy mindenki túl akarja kiabálni a másikat, hanem kialakul egy együttérző csend. Egy ponton elkezdjük látni a másik esendőségét, hogy mi az, ami számára az adott szituációban nagyon nehéz” – mondja Pabló.

És amikor ez megtörténik, amikor ember megtapasztalhatja, hogy még a legrosszabb énjét is elfogadják, az igazi katarzis.

Az együttműködés kényszere

Aki próbált már közösséget létrehozni (vagy csak benne lenni egyben), valószínűleg azt is tapasztalta, hogy a közösségekben a konfliktusok elkerülhetetlenek. És miért is állnánk bele ezekbe a konfliktusokba önként? Van elég bajunk enélkül is. Egyszerűbb az ilyen szituációkból kilépni, a közösséget elhagyni.

Éppen ezért fontos, hogy legyen valami kényszerítő erő, ami benne tartja az embereket ezekben a helyzetekben, ami miatt érdekeltté válnak a konfliktus megoldásában. Kell az „együttműködési kényszer”, ami (és ez nagyon fontos) nem kívülről ránk rakott, hanem önként vállalt.

„A lényeg, hogy legyen valamifajta egymásrautaltság, valami, amivel a közösség tagjai szolgálhatják egymást. Nem feltétlenül arról van szó, hogy a megélhetésünk köt össze minket. Lehet szó egy lakóközösségről, egy termelői közösségről, vagy akár arról, hogy egymás gyerekeire vigyázunk, amíg az egyéb ügyeinket intézzük” – mondja Pabló.

A közösségi vállalkozásban azonban még ennél is tovább mennek a tagok, mert már a megélhetésük vagy legalábbis annak egy része a közösség sikerétől függ. Minél nagyobb a kényszerítő erő, annál jobb, annál nagyobb eséllyel lesz sikeres az együttműködés. Pabló szerint ezért főleg eleinte fokozni kell az „együttműködési kényszert”.

A közösségi vállalkozás egy olyan szervezeti modell, aminek a legfontosabb jellemzője, hogy miközben a benne dolgozók értékteremtő munkát végeznek, valódi életmódközösséget is alkotnak. Az együttműködési kényszer pedig valójában csak egy mankó. Ugyanis egy idő után ebben a folyamatban a közösségi minőség válik motivációs energiává.

A közösség maga lesz az érték, ami miatt a tagok benne akarnak maradni az együttműködésben. A benne végzett munka pedig végső soron a tagoknak az életük értelmét is adhatja.

A közösségek forradalma

Hogy élik is, amit oktatnak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Éva és Pabló maguk is közösségi vállalkozásként működnek, a magánéletben és a munkájukban is egy pár, és több közösségi vállalkozásban is részt vesznek. Ilyen például a Nyíregyházi Kosárközösség, amely a helyi termelőket köti össze a vásárlókkal, a Polyán Egyesület, amely egy természetvédelmi elvek szerint működő gazdaság (céljuk többek között a kárpáti borzderes szarvasmarhafajta megmentése), vagy a közösségek fejlesztésével foglalkozó Inspi-Ráció Egyesület.

Mint mondják, integrált életet élnek, a munkatársaik a barátaik, a munkájuk a szenvedélyük. Irodájuk is csak az első évben volt, hamar rájöttek, hogy nincs szükség rá, otthon, reggeli közben is meg tudják beszélni a munkával kapcsolatos teendőket.

„Ha kettőnket nézzük, én egy szorongóbb típus vagyok. Ha most is a hivatalban kellene ülnöm a bürokrácia útvesztőiben bolyongva, mint húsz évvel ezelőtt, akkor valószínűleg nagyon tehetetlennek érezném magam korunk problémái, a klímahelyzet, a jelenlegi gazdasági és politikai helyzet miatt. De így, hogy nap mint nap teszek valamit, amiről azt gondolom, hogy jó és értékes, csökken a szorongásom is” – mondja Éva.

  

Egyéni szinten tehát látjuk, hogy működik a dolog. De hogy lesz ebből társadalmi szintű változás?

Pabló úgy véli, hogy még mindig egy strukturális rabságban élünk, a fogyasztói társadalom az értékalapú közösségek kialakulása ellen dolgozik, ugyanakkor az első fecskék már megérkeztek.

A most születő közösségek talán még nem tökéletesek, de szükségesek ahhoz, hogy majd a valódi közösségek létrejöhessenek.

Téves nézetnek tartják, hogy a világ változásához előbb el kell érni egy kritikus tömeget. Mindig lesznek olyanok, akiket ez az egész hidegen hagy. Szerintük a társadalomban létre kell jönniük az új mintázatoknak, amik azután strukturálisan elkezdik átalakítani. A kis csoportoknak és közösségeknek pedig nagy szerepük lehet ebben.

„Ez a csökkenő hozadékok korszaka, amikor a modernitás kezd egyre több válságtünetet mutatni. Egy társadalmi innováció zajlik, próbálunk rájönni, hogyan lehetne ezt az egészet valahogy máshogy, jobban csinálni. Létrejönnek új társadalmi mintázatok. A korábbi tapasztalatokkal, traumákkal dolgozunk tudatosan, önreflektív módon, szabad akarattal és szabadságvággyal. Ezekben a közösségekben valójában egyfajta szellemi felszabadulás zajlik.”

Iliás-Nagy Katalin

Képek: Közösségi vállalkozás