Év elején a Kék Bálna (a gyerekeket öngyilkosságra  buzdító) program miatt indult rendőrségi vizsgálat. Az utóbbi hetekben pedig újra – minden szülő legkegyetlenebb rémálma –, a gyereket önsértésbe, öngyilkosságba hajszoló netes kihívásra figyelünk. 

Az internet elterjedése Magyarországon 80 százalék feletti, ha ehhez hozzávesszük, hogy fejenként két és fél mobiltelefon jut mindenkire az országban, akkor tényleg joggal érezheti minden szülő azt, hogy ő és a családjában élő gyerek is érintett. És minden oka (és joga) megvan arra, hogy aggódjon.

A gyerekek általában nyitottak mindenre, ami új, és az online térben is jellemzően ők találják meg először az új fejlesztéseket, kezdeményezéseket, és próbálják ki azt, amivel még nem találkoztak. A gyerekek technikailag már nagyon fiatal korban komfortosan és jól tudják használni a digitális eszközöket, ez azonban nem jelenti azt, hogy időben képesek felismerni a veszélyt, és jól tudnak reagálni arra, ha valami félelemkeltő vagy manipuláló tartalomba futnak bele.

Ez már csak azért is így van, mert a magyar oktatási rendszer úgy tesz, mintha az internet, a média és a digitális világ nem a mindennapok realitása lenne. A gyerekeket már óvodás kortól lehetne tudatos és biztonságos nethasználatra oktatni és felkészíteni, ez azonban nem történik meg az intézmények többségében.

A gyerekek hamarabb (és alaposabban) tanulják meg, hogy az ősember hogyan készített pattintott kőeszközöket, mint azt, hogy mit tehetnek, ha online zaklatással találkoznak.

Hiába várják tehát a szülők, hogy majd az iskola felkészíti a gyereküket, ez jó eséllyel nem fog megtörténni. Viszont minden gyereket megilleti az erőszaktól való legteljesebb védelem (ez az egyik legfontosabb gyermekjog), úgyhogy hatalmas a családok felelőssége a gyerekek digitális védelmében.

A rossz hír az, hogy olyan típusú „kihívások”, mint az öngyilkosságra buzdító internetes programok, vagy más, beteg elmék által teremtett újabb és újabb őrületek mindig lesznek a neten. Most belesüppedhetnénk egy komoly búsongásba, hogy „bezzeg a mi időnkben”, és pánikolhatnák (morálisan), tördelve a kezünket… De ehelyett inkább nézzük meg, valójában hogyan is küzdhetünk az internet legsötétebb fenyegetései ellen.

Mert a jó hír az, hogy ehhez nem hiperszuper szűrőprogram kell, és nem is az, hogy egy wi-fi mentes atombunkerbe vonuljunk vissza a világtól, amíg a gyerek 18 éves nem lesz. Hanem annál sokkal egyszerűbb dolgok.

Szülőként a következő 5 lépés betartásával veheted föl hatékonyan a harcot a netes veszélyek ellen:

1. Nem az öngyilkosság az elsődleges ellenség

Az ellenség, amire szülőként figyelned kell, a kommunikáció hiánya, ha a gyerekeddel nem tudtok beszélgetni egymással. Ha úgy érzed, hogy a gyereked bekerült egy légüres térbe, és nincs olyan, aki ott társául szegődhetne.

Nagyon fontos, hogy a gyerek nem csak veled beszélgethet, nem csak te lehetsz a „bizalmi embere”. Sőt, vannak életszakaszok, amikor ez óhatatlanul áttevődik másokra. 

Kortársakra, idősebb gyerekekre, fiatalokra, olyan felnőttekre, akik a gyerek számára fontosak. Ha szülőként tehetetlennek érzed magad abban, hogy a gyerekeddel valódi kommunikációt tudj folytatni, nem szégyen segítséget kérni, ahogy az is teljesen rendben van, ha a nappaliban elöl hagyod például a Kék Vonal gyerek lelkisegély telefonszámát, hogy ha a gyerek akarja, fel tudja hívni őket, és névtelenül beszélhessen arról, ami aggasztja, feszíti, elgondolkodtatja.

Sok tizenéves lesz befelé forduló, és sokszor nehéz eldönteni, hogy ahogyan a gyerekünk viselkedik, az már a depresszió, esetleg annak az „előszobája”, vagy még csak egy picit extrémebb kamaszkor. Ilyenkor érdemes felkeresni egy szakembert (nekünk, szülőknek) és konzultálni arról, amit tapasztalunk, és amilyen félelmek vannak bennünk.

2. Az online és offline világ közötti egyensúly mindenképpen segít

A gyerek elmagányosodásának, elszigetelődésének egyik komoly tünete, ha az emberi kapcsolatai főként az online térre korlátozódnak, és ha a szabadideje (sőt, az ideje) meghatározó részét a neten tölti. Szülőként sokat tehetünk azért, ha már kisgyerek kortól odafigyeljünk arra, hogy egyensúlyban legyen a képernyő előtt és a nélküle töltött idő. A sport, a közös családi programok, a művészeti és zenei programok, a háziállatok körüli teendők, a természet mind-mind alternatív lehetőséget kínálnak. Ha mi magunk, szülőként, jó példával tudunk elöljárni, és képesek vagyunk például megállni, hogy a közös családi étkezések idején ne legyen a kezünkben a telefonunk, akkor az a gyereknek is segít.

Ha pedig az offline világ hatásai elég erősek maradnak, akkor a káros online befolyás lehetősége is csökken.

3. A bizalom kétirányú folyamat

Nagyon könnyen beleeshetünk szülőként abba a csapdába, hogy az aggodalmunk miatt elkezdünk nyomozni a gyerek után, és belenézünk a telefonjába, feltörjük az e-mailjét, végignézzük a böngészési előzményeket. Azon túl, hogy ez gyermekjogi szempontból súlyos jogsértés, hiszen minden gyereknek joga van a magánélethez, szülőként is nehéz helyzetbe kerülünk ilyenkor. Olyan bizalmi deficit alakulhat ki, ami után még kevésbé fog a gyerek beszélni arról, ami az online térben történik vele.

Ha találunk valami aggodalomra okot adót, ami miatt például eltiltjuk a gyereket a nettől, „tiltott gyümölcsként” csak még vonzóbbá tesszük számára az egészet, arról nem is beszélve, hogy ne legyenek illúzióink arról, vajon ki tudják-e cselezni a tilalmunkat. Viszont amit tiltunk, ott megfosztjuk magunkat valójában attól, hogy segítsünk, ha baj van.

4. Ne csak az aggodalom legyen téma

Ha a gyerek azt érzi, hogy a szülei megint pánikolnak, és mindig kiakadnak, ha valamilyen netes dologról van szó, akkor hamar belefutunk abba, hogy a gyerek „nyugtatgat”, a szülő meg úgy tesz, mintha megnyugodna. Ha viszont nemcsak arról beszélünk, amikor baj van, hanem úgy általában érdeklődést mutatunk a gyerek netes élményei iránt, akkor sokkal nagyobb eséllyel tudunk elrugaszkodni a sablonos válaszoktól, és jutunk közelebb idővel ahhoz, amire valójában szükségünk van szülőként:

hogy a gyerek megbízzon bennünk, mert az érzi, hogy kíváncsiak vagyunk rá, és szeretjük, és elfogadjuk őt (akkor is, ha nem mindig értjük, hogy mit miért csinál).

 5. A szeretetnyelv sokféle lehet

Az öngyilkossággal vagy a netes erőszakkal és bántalmazással leginkább veszélyeztetett gyerekek esetében általában azt látjuk, hogy azért kiszolgáltatottak a káros oldalaknak, programoknak, mert úgy érzik, senki nem figyel rájuk, nem fontosak, nem szeretik őket, nem számítanak. Szülőként sokat tehetünk azért, hogy gyerekünk ne érezze így magát (akkor sem, ha aktuálisan több a konfliktusunk vele, mert éppen nehezebb életszakaszban vagy korban van). Ilyenkor számít, hogyan fejezzük ki felé a szeretetünket. Ha nem tudjuk mondani, akkor az érintés, az ölelés is számít. Ha a gyerek kitér az érintés elől, akkor adjunk neki az időnkből, és próbáljunk többet lenni vele. Ha ez sem megy, akkor minden tettünk szóljon arról, hogy szeretjük. Támogassuk a gyereket abban, amit csinál, emlékezzünk a neki fontos dolgokra. Próbáljuk meg a lehető legtöbb módon kifejezni, hogy szeretjük és elfogadjuk.

Az esetek döntő többségében nem egyik pillanatról a másikra jut egy gyerek oda, hogy önmaga ellen fordul.

Ha viszont egy folyamattal állunk szemben, az mindig lehetőséget ad számunkra, hogy tegyünk valamit, változtassunk, segítséget kérjünk – hogy segítsünk.

Dr. Gyurkó Szilvia