Ez sül ki abból, ha városi emberek, akiknek még kapa sem volt a kezükben, vidékre költöznek – Klímakrízis, ökoválság, gazdasági krach: ideje önellátóvá válni?

–

Talán kijelenthetjük, hogy azok számára, akik épp nem a létminimumon küzdenek a napi túlélésért, egyre fontosabb kérdés a természetvédelem és a fenntarthatóság, és egyre többen vannak, akiket erősen foglalkoztat, hogy merre mozdul a világ a következő évtizedben. A klímaváltozás már itt van, az ökológiai összeomlást kerülgetjük, a vírushelyzet pedig megmutatta, hogy a stabilnak hitt életünk és gazdasági rendszerünk valójában olyan, mint a mesében a kismalac szalmaházikója: egyetlen fújással romba dönthető. Közben még mindig nem vagy csak nagyon lassan történnek lépések, hogy elkerüljük a legrosszabb forgatókönyveket.

Az átlagember joggal érezheti úgy, hogy nem érdemes várnia, jobb, ha maga indul el az öngondoskodás és az önellátás útján.

„Ez elég összetett kérdés bennem. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy van a kiszolgáltatottságnak egy olyan szintje és formája, amivel már nem bírok megbarátkozni, és a mostani gazdasági-társadalmi-politikai berendezkedés túllépte ezt a szintet nálam” – foglalja össze Edit, hogy mi volt az oka annak, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt a férjével otthagyva a fővárost egy pár száz fős nógrádi faluba költöztek.

Jelenleg egy fizetésből próbálnak szerényebben élni, és berendezkedni a félig-meddig önellátó életre. Egy régi parasztházban laknak, amihez nagy telek is tartozik, állatot nem terveznek tartani, de a zöldséget-gyümölcsöt maguknak termesztenék meg, illetve fokozatosan állnak majd át a megújulóenergia-forrásokra. Edit ügyes kezű, függönyöket, ágyneműket korábban is varrt, de a jövőben a fehérneműtől a lábbeliig mindent magának készítene (bár ez esetében inkább a divatipar kritikája, ugyanis sem a minőséggel, sem a felhozatallal nincs megelégedve), de a „csináld magad” szellemiségében még a tisztító- és kozmetikai szerek kikeverésével is szívesen pepecselne. Mint mondja, számukra ez nem életcél, inkább egyfajta túlélési stratégia, és keresik a hozzájuk hasonlóan gondolkodókat, akikkel a jövőben együttműködhetnek.

„Minél több mindent meg kellene tudni otthon termeszteni. Mert ki tudja, merre halad a világ”

– ezt már a pszichológusként dolgozó Hilda válaszolja arra a kérdésemre, hogy miért kezdett el az utóbbi néhány évben tyúkokat tartani és gyümölcsfákat ültetni. Hilda egy Tolna megyei faluból származik, de több mint húsz évig élt Budapesten. A kert és a természet közelsége mindig is hiányzott neki, úgyhogy amint tudott, kertes házba költözött az agglomerációban. A kertje csupán négyszáz négyzetméter, ennek is csak egy kis részét műveli, mégis rengeteg minden megterem. Van cseresznye, meggy, őszibarack, sárgabarack és naspolya, valamint eper, málna és ribizli. A zöldségekkel folyamatosan kísérletezik, de tavaly nyáron a spagetti már saját paradicsommal készült. A tizenegy tyúk pedig olyan sok tojást ad, hogy egy részét elajándékozza vagy elcseréli. Például ad belőle a szomszéd néninek, aki vigyázni szokott a gyerekekre.

De ezeken a kiragadott példákon túl, vajon valóban megfigyelhető trend, hogy a városból kifelé orientálódnak az emberek, illetve egyre többen döntenek a váltás mellett?

„Igen, legalábbis mi ezt tapasztaljuk. Van az Új Koma Háló nevű kezdeményezésünk, ami egy különböző ökológiai kisközösségeket tömörítő hálózat, és egyre többen fordulnak hozzánk és kérik a segítségünket az elindulásban” – mondja Mészár Anna kulturális antropológus, a Kisközösségi Program nevű szervezet munkatársa, aki szerint egyre nő az érzékenység az ökológiai válság témája iránt, és egyre többen döntenek úgy, hogy cselekszenek.

A Kisközösségi Program munkatársai és önkéntesei úgy vélik, hogy elsősorban nem valamiféle összeomlásra kell készülni, hanem egy békés átalakulás elősegítéséért kell dolgozni.

Globális szinten pedig nem az a megoldás, ha minél többen a teljes önellátásra rendezkednek be, hanem az, ha az egy helyen élő emberek kisközösségekbe szerveződnek, segítik egymást, megosztják a feladatokat, kicserélik a javaikat, és így egy kevésbé környezetterhelő, fenntartható életmódot alakítanak ki a helyi gazdaságot erősítve.

„Örvendetes, hogy egyes emberek vidékre költöznek, és igyekeznek maguk megtermeszteni mindazt, amire szükségük van. De a teljes önellátás nagyon sok munkával jár. Mi is kapcsolatban vagyunk olyanokkal, akik próbálkoztak vagy próbálkoznak ezzel, és van, akiknek sikerül is megvalósítania és fenntartania ezt az életmódot néhány évig, de úgy tapasztaljuk, hogy hosszú távon inkább kiégéshez vezet. Az embereknek ugyanis azon túl, hogy megtermesztik maguknak az élelmiszert, más szükségleteik is vannak. Egy kisközösségben, másokkal összefogva sokkal könnyebb boldogulni.”

Hasonlóan vélekedik Jósvai Júlia biológus is, aki egy háromezer fős faluban él, de a munkája még Budapesthez köti. „Én nem a klímaváltozásra készülök, hanem a fenntartható életre törekszem, és ennek része, hogy ha van kertünk, akkor termesszünk benne legalább pár tő paradicsomot. Amúgy nincs mit várni, mert a klímaváltozás már itt van. Nézd meg a teleket!”

Jósvai szerint sem jó stratégia valamiféle társadalmi vagy civilizációs összeomlásra készülni, pánikolni, mert akkor elfelejtjük megtenni a jelen pillanatban azt, ami pont ahhoz lenne szükséges, hogy elkerüljük az összeomlást. Ördögi kör. Az ezer négyzetméteres teleknek ők is csak egy részét művelik, de paradicsommal, tökfélékkel már ellátják magukat, „a többi inkább csak mutatóba van”, a tyúkok is szépen tojnak, néha már eladni is tudnak belőle. Összességében mégis inkább a falusi romantika miatt „kapirgálnak a kertben”, nem tartja reálisnak, hogy önellátóvá váljanak. „Egyszerűen jó érzés, hogy van saját földünk, és ha nagyon muszáj lenne, akkor talán meg tudnánk oldani, hogy félig-meddig ellássuk magunkat. A teljes önellátás jól hangzik, de nagyon kemény munka, és nem is tudom, hogy lehetséges-e.”

Az egyik legtöbb tagot számláló, a vidéki élettel foglalkozó Facebook-csoportban végzett gyors felmérés alapján a legtöbben Júliához hasonlóan vélekednek. Csak néhányan próbálkoznak a teljes önellátással, és van, akinek ez sikerül is, de tény, hogy ez az életmód egész embert kíván, és sok lemondással jár.

A földön tavasztól őszig megvannak a halaszthatatlan feladatok, a jószágokat el kell látni, vagyis aki ebbe belevág, az a hétvégi ágyban lustálkodásnak és spontán vakációknak biztosan búcsút inthet. Más kérdés, hogy a szabad élet jó esetben kárpótol mindezért.

Többen vannak, akik a részleges önellátás mellett döntenek,

vagyis munka mellett gazdálkodnak, de legalább a család egyik tagjának van állandó, más forrásból származó bevétele. A veteményes általában elég ahhoz, hogy egy családot ellásson, esetleg mellette néhány jószágra is marad energia, van, aki csibét, malacot nevel, ezeket eladja, a pénzből takarmányt vesz, másnak a napi rutin része, hogy megfeji a kecskét, házi sajtot készít.

De sokszor nem is a teljes függetlenség és a társadalomból való kivonulás a cél, a többség egyszerűen szeretné tudni, hogy mi kerül a tányérjára. „Mi elsősorban olyanokkal foglalkozunk, akik az ökológiai válság miatt váltanának, de tény, hogy még mindig az egészséges élelmiszerhez való hozzáférés az, ami az embereket általában motiválja” – ért egyet Mészár Anna.

Hogy mi sül ki abból, ha városi emberek, akiknek még kapa sem volt a kezükben, vidékre költöznek és nekiállnak túrni a földet? Nem feltétlenül komédia.

Anna szerint egyenesen előnyt jelent, ha valaki tiszta lappal indul, és egészen az alapoktól tanulja meg, hogyan kell ökológiai szemlélettel gazdálkodni. Így nem ragaszkodik az elmúlt évtizedek elterjedt gyakorlatához, amelynek sajnos része volt a folyamatos vegyszerhasználat is.

És mi a helyezt azokkal, akik nem tudják, vagy nem is akarják elhagyni a várost?

Vannak, akik a kertvárosban például tyúkokat tartanak, és mindenki ismeri az avasi disznóvágás legendáját, sőt beszéltem olyan hölggyel, aki a rendszerváltás előtt a Havanna-lakótelep paneljának nyolcadik emeleti konyhájában vágta a tyúkot, de azért városi környezetben nem annyira jellemző a haszonállat tartása. A közösségi kertek viszont – a vírushelyzettől eltekintve – virágkorukat élik, és egyre népszerűbb a balkonkertészkedés is. Mégis, az erkélyen vagy gangon megtermesztett csili és menta az önellátáshoz elég karcsúnak tűnik. És talán nem is az a cél. 

„Az elmúlt években sok száz kezdő kertésszel beszélgettem, miközben ajándék vetőmagokat csomagoltam össze nekik. Több motivációkupacot lehet felfedezni, amelyek közül csak az egyik az önfenntartás, önélelmezés utáni vágy. Vannak, akik gasztrooldalról közelítik meg a kérdést. Vannak, akik a lelki egyensúlyuk megőrzése érdekében fordulnak a természethez, növényneveléshez. Mások a felmenőktől hozzák a kert szeretetét, amit továbbadnának gyermekeiknek” – osztja meg velünk tapasztalatait Bajzák Anna, a PlantTogether és a Zöldítők kezdeményezés alapítója, a Balkonkertészképzés megálmodója.

Azzal egyetért, hogy

a balkonkertészkedés nem alkalmas az önfenntartásra, a szemléletváltásra azonban annál inkább. Éppen ezért a hozzá fordulókat is mindig arra biztatja, hogy kezdjék inkább kicsiben, legyenek mértékletesek.

Nem kell azonnal drága felszerelésekre, nehéz magaságyásra költeni. Tervezzünk bölcsen, vegyük figyelembe lakhelyünk adottságait. „A balkonunkon való fűszer-, gyógynövény- vagy zöldségtermesztés célja nem a mesterséges kertépítés, ami eltarthat egy családot, hanem a természet újrafelfedezése. Ha magot ültetsz, és növényt nevelsz, észrevétlenül megváltozik az ételhez való viszonyod is. Mértéktartóbban és tisztelettudóbban tekintesz az ételre, mert látod, mekkora munka van egy-egy falat mögött.”

S hogy végül melyik forgatókönyv valósul majd meg: az összeomlás vagy a békés átmenet?

A Kisközösségi Programban dolgozó Anna szerint erre ma még valójában nem tudunk választ adni. Sok múlik azon (sőt, minden azon múlik), hogy mi mellett tesszük le ma a garast. Az viszont biztos, hogy ideje visszatalálni és újra kapcsolódni a természethez. Ehhez pedig – hacsak nem akarunk biztosra menni, és mindenáron életben maradni egy esetleges zombiapokalipszis után – nem feltétlenül kell elköltöznünk egy világvégi tanyára, magunkra zárni a kaput és eldobni a kulcsot. Jó példa számomra Hilda, aki a csirkéinek hála, kisvárosi környezetben él meg egyfajta egységélményt: „Tudod, a tyúkok nem valami értelmes lények, csak úgy vannak, nincs semmi bonyodalom az életükben. Mégis, ahogy mászkálnak és kapirgálnak, sugárzik belőlük a harmónia. Szeretem nézni őket. Ilyenkor azt érzem, hogy az élet szépen lassan folydogál a maga medrében.”

Iliás-Nagy Katalin

 Kiemelt kép: Jósvai Júlia fotója