Jobbra tulipán, balra kender – Friss egyetemisták szüleinek találkozása a „hanyatló Nyugattal”

–

Willkommen in Leipzig!

Groningen elkeserítően messze van, a falunktól 244 órán keresztül tart odagyalogolni, így már a konyhából visszafordultam. Nem vagyok nagyon öreg, de azért 10 napig egyfolytában sétálni, azt lehet, hogy nem bírnám. Maradt az autó.

A benzinársapka már Csehországban kezdett lerepülni a fejünkről, kellemetlen volt fejben szorozgatni a kutakon látott árakat. Mentünk hanyatlani a rezsivédtelenek közé. Kora estére értünk Lipcsébe, a gyárépületből átépített, elsőre nagyon ijesztő kinézetű szállásunkra. A Bookingra kirakott képet csak utólag értettem meg, látszik, hogy nem látok még tisztán és élesen ebben a szétinstázott világban. Rövid városszaladás, itt egy Bach-szobor, ott egy rettenetes Bach-shop, a lipcsei alkoholista nénik pedig semmivel sem ropják csinosabban a borfesztivál mulatozós sátra előtt a helyi lakodalmas zenére, mint otthon. 

Lapos desztináció

Következő nap érkeztünk meg a csatornák és téglaépítésű falvak és szélkerekek és biciklik és virágok és tehenek és üvegházak és festőművészek országába. Groningen alatt húztuk meg magunkat egy faluban két éjszakára, kicsit többe került ugyan, mint a groningeni kétszemélyes sátor (!), de sokkal kevesebbe, mint az ottani szobák. A fogadó melletti pajta a falu színházterme lehet, mert az udvaron rengeteg kisminkelt és befrizurált gyerkőc szökdécsel, jól láthatóan modern koreográfiákat gyakorolnak az esti fellépés előtt. Táncverseny vagy TikTok-tábor? Sose tudjuk meg, mert elalszunk.

Pedig nagyon sokáig világos van itt július első felében. (Így könnyű rezsisatöbbizni.) 

Egyetemes emberek

Másnap a családom rácsodálkozik az édesszájú reggelire: aki már látta a nutellára szórt színes cukorkakikat a holland napkeltében, az tudja, milyen fura látvány nekünk az, ami ott hétköznapi. 

Degeszre tömjük magunkat, hiába mondjuk, hogy „Ne a magyar családokkal fizettessék ki!”, mégis felszámolják a reggelit ezek a huncutok, pont akkor, amikor a mélyföld szintjén van a forintunk az ő eurójukhoz képest.

Betlizünk a bankkártyánkkal. A város nagyon kedves arcát mutatta nyáron, éneklő biciklisták, egyszerűen öltözött átlagemberek mászkáltak az utcákon. A csatorna fölött éppen kinyitják az egyik hidat: az egyenruhás holland vízibakter kerékpárral érkezik, kolompol, leereszti a sorompókat, aztán vízszintesen elfordul a híd, mi meg bámészkodunk. 

A városból most hiányzott a sok ezer egyetemista, akik a tanév során ellepnek mindent. Szombat volt, de mi megnéztük a patinás egyetemi főépületet, a könyvtárt, és kimentünk a város szélén épített új egyetemi központba is, hogy lássuk, hová fog járni a gyerek, ha lesz neki szállása. Elképesztő modern épületek, sportközpontok, a vízben kanadai és nílusi ludak, a park méhlegelő, derékig érő vegyes növényzettel. 

Én jönnék ide azonnal tanulni, az udvarról is látszó, hatalmas biológiai labor a mikroszkópokkal teljesen lenyűgöz. Alig bírok magammal. 

(Nem az a lényeg, hogy neked tessen, hanem az, hogy neki! Nőj már fel, nem te vagy most az, aki egyetemet keres!) Aztán látom, hogy a gyereknek is mosoly van az arcán, a délutáni városi séta alatt már azt nézegeti, hogy melyik városrészben milyen lehet lakni. Este vidéki kerékpárverseny a faluban, alig tudunk hazajutni. Sokkal több a versenyző, mint a néző, a hangulat mégis remek, LED-falak, ordító műsorvezetők, pezsgő a nyertesnek, németalföldi papucsos parasztvakítás.

Másnap már Zwolléban vagyunk, ebben a kisebb városkában, kisebb campusszal, nagyobb nyugalommal. 

A csatornákon fürdőkádnak meg fánknak kinéző tákolmányokkal motorcsónakáznak az emberek, szendvicset esznek és sört isznak, mintha jó lenne itt élni. 

Bekerülnek a lelki pipák a lelki kérdőjelek helyére, igen, itt is jó lesz tanulni, itt ráadásul kollégium is van, nem kell szorongani az első éves lakhatás miatt. Majd jövőre…

Aztán pár óra Utrechtben, ahol szintén sok egyetemista szokott lenni, de most is tele van, csak most turistákkal. A hatalmas óratornyot épp renoválják, 2025-ig nem is lehet látogatni, arra a pár évre, amíg összeomlik majd a nyugati civilizáció, én már ki sem nyitnám. A katedrális 1674-ben tornádó áldozata lett, alig maradt belőle valami. Kár volt hazalopkodni azokat a belső támíveket a fapapucsotokban, kedves kivitelezők, késő bánat! 

Főváros

Amszterdamba kora reggel érkezünk, mindenki nagyon álmosnak tűnik, az utcai vásárba még most pakolják ki a multikulti népviseletet: a baseballsapkákat. Lődörgünk a csendes utcákon, aztán megnézegetjük a híres virágpiacos utca kínálatát. Jobbra tulipán, balra kender. Elkeveredünk egy divat utcába is, ahol szomorú arcú emberek állnak kígyózó sorokban a legdrágább boltok előtt. Telefonjukat piszkálva ácsorognak, nagy türelem kell ám itt a pénzszóráshoz, nem adják ingyen a luxust itt sem.

Hatalmas kontraszt ehhez képest a FLORIADE, a tízévente megtartott növényvilág-kiállítás, amit Almerében néztünk meg. Embercentrikus városépítés, élelmiszererdők, varázslatos szemléletű parkok és kertek jelennek meg, olyan gondolatok, amik megpróbálnak valamit kezdeni a jövő természeti és társadalmi problémáival a növényzet szempontjából. Aki ezt megnézi, azonnal venni akar egy darab földet és azon ilyen módon létezni. Aztán persze rájönni, hogy nem vehet mindenki egy ilyen darab földet, mert annyi nincs. És akkor mi van? Iszonyú izgalmas kérdések, nem is gondoltam volna, hogy egy nyaralás során ilyenekkel fogok foglalkozni.

És persze megnéztük az öltönyös kofák mekkáját, az aalsmeeri virágaukciós és logisztikai központot, ahol naponta 42 millió szál vágott virág cserél gazdát. Robotizált szállítórendszerek és megszámlálhatatlan targoncás ember nyüzsög a térben, tökéletességig végiggondolt folyamat során jut el az ágyástól a diplomaosztóig minden szál virág. Természetesen én is azonnal targoncás akarok lenni, annyira vidámparkszerű a látvány, gigászi dodzsempálya az egész csarnok. És persze fel vannak készülve a magamfajta alakokra, a végén ki lehet próbálni, sajnos csak virtuálisan, zöld vászon előtt, egy kisfilm szereplőjeként. Rajtam zöld póló volt aznap, így még jobban bele tudtam olvadni a környezetbe…

Még otthon megvettük a Van Gogh múzeumi jegyeinket, mert a helyszínen ezt már ritkán lehet megtenni. Nekem annak idején ő volt a kapudrog a festészethez, minden alkalommal megnézem. 

Rengeteg zseniális kép, a szívszorító, mindössze egy évtizedig tartó művészi életút számos mérföldköve látható itt. Rengeteg meg máshol, szerte a világ gyűjteményeiben. A végén az elmaradhatatlan múzeumshop, ahol szerencsére még nincs a kínálatban a levágottfül-radír, vagy csak nem vettem észre.

Néhány órán keresztül élveztük a szinte teljesen üres strandot Hoek van Holland határában is. A homokdűnéken, egy vicces csapat épp Dűne témájú filmet forgat, fürdőköpenyben, búvárpipára szerelt pillepalackkal bohóckodik az ismeretlen őrült. Épp dagály volt, a vízszint emelkedése nagyon látványos, pillanatok alatt érthetővé vált, hogy az a küzdelem, amit a helyiek a tengerrel vívnak a termőföldért, tényleg emberfeletti. Persze a földeket a környéken pont nem nagyon lehet látni az üvegházaktól, ahol piros lesz a paradicsom. Vagy sárga.

Haza

Kölnön és Regensburgon keresztül utaztunk haza, az autó hátsó ülésén online újra folyt a groningeni szobakeresés. 

Mire hazaértünk, már túl voltunk két szélhámosos megkeresésen, a huncut csibészek ugyanis rászálltak a szálláskereső diákokra, észnél kell lenni nagyon. Facebook-csoportok, albérletkereső szolgáltatások, kétségbeesett rimánkodás minden felületen, hogy segítsetek szállást találni. 

Rengeteg ember üzen, próbál valamilyen szálat megmozgatni, talán van is valami, aztán még sincs, aztán talán mégis van. Majd meglátjuk. Akkor hiszem el, ha beköltözött.

Mert nem bánnánk, ha tudnának odakint tanulni. Mert a vízhiány és a felmelegedés új megközelítéseket követel meg a városok tervezésében, átalakításában. Mert alapvető változásokat kell végigvinni globális szinten. Az egyik gyerek globális projekt- és változásmenedzsmentet, a másik várostervezést fog tanulni odakint. Ők találták ki ezt maguknak még a télen. Ez a nyár pedig megmutatta, hogy erre a tudásra nagy szükség lesz. Mindenhol.

  

Nagyon bízom abban, hogy Hollandia sokáig fog még működni. (Most még működik, nagyon gyorsan megérkezett a falunkba a gyorshajtásos bírság, 55-tel hajtottam, én, a magyar Verstappen.) Szorítok nekik, szorítok magunknak, hogy tudjuk majd használni mindazt a kreatív energiát, amit ez a nemzedék hordoz.

Egymásra vagyunk utalva.