„Tudom, hogy nem tesz jót, de ez a kis örömöm hadd legyen már meg az életben!” – Mindennapi szenvedélyeink hasznáról és káráról

–

„Úristen, mennyi sót szórsz te az ételre?!” – kérdezte egy ismerősöm a minap, amikor együtt ebédeltünk, én meg szégyenkezve mosolyogtam, de közben arra gondoltam, hogy a franc egye meg, ennyi függőségem sem lehet! A végén még a kávét is elveszik tőlem. És akkor mi marad, de tényleg?

Igyekszem a tőlem telhető legegészségesebben élni már egy ideje, de még így is rendre akad olyan, aki beszól, ha a harmadik kávét iszom vagy utánsózok. Főleg, amióta – állítólag – megjelent egy tanulmány, hogy ez utóbbi akár másfél évvel is megrövidítheti az életet. Vállalom. Különben se lenne valami élvezetes só nélkül élni. Erről még mese is van.

Beszéljünk inkább az alkoholról!

Amióta én csak fényévenként iszom (akkor is nagyon keveset), különösen feltűnő számomra, hogy mintha Magyarországon úgy minden második embernek – kisebb-nagyobb mértékben – alkoholproblémája lenne. Múltkor egy új ismerősöm büszkén mesélte, hogy absztinens, soha nem dohányzott, és kávé helyett zöld teát iszik reggelente. Elismerően bólintottam, de aztán feltűnt, hogy – alkoholmentes – sörözésünk alatt két zacskó chipset fogyasztott el szinte egyedül, és úgy jó húsz kiló súlyfeleslege van. Aztán ott vannak a cigin és édesítőszeren élők, akik kiborulnak, ha valaki cukrot vagy glutént fogyaszt, mert az káros az egészségre, vagy a napozásfüggők, akik szerint szükség van egy kis egészséges (sic!) barnaságra, de sosem mulasztanak el figyelmeztetni, hogy szerintük a kávétól szívrohamot kaphatsz.

Már egy ideje motoszkál bennem a gondolat, hogy mindenkinek van valami potenciálisan káros szenvedélye, még akkor is, ha nem akar ezzel szembenézni.

Az pedig már szinte axióma, hogy mindig a saját függőségünk, szenvedélyünk tűnik a legártatlanabbnak, míg másokét sokkal rombolóbbnak tartjuk.

Nyilván ebben rengeteg tagadás, elfojtás, projekció, bagatellizálás is van: könnyebben kerülhetjük el a szembenézést saját káros szenvedélyeinkkel, ha nem veszünk róluk tudomást, nem tekintjük őket olyan súlyosnak, vagy éppenséggel mások rossz szokásaira helyezzük a hangsúlyt inkább.

Többek között ezért borzad el az elhízott, zugevő anyuka, ha huszonéves gyereke dohányzik, ezért omlik össze az alkoholista apuka, ha kamasz gyerekéről kiderül, hogy füvet szívott, és nyilván ezért papolok én is úton-útfélen arról, hogy a fél ország alkoholista, miközben a sós perecet is megsózom. Ebben persze az a kettősség is benne van, hogy élvezni is szeretnénk az életet, és örülnénk, ha ezért senki sem ítélkezne felettünk – beleértve saját magunkat is –, de közben arra is büszkék vagyunk, ha aszkétaként le tudunk mondani valamiről, hiszen ez utóbbi is javítja az önmagunkról alkotott képet. Így tulajdonképpen kiválasztjuk azokat a szenvedélyeinket, amelyekről képesek vagyunk lemondani – vagy amely szenvedélyeknek sosem hódoltunk –, és nagyon károsnak bélyegezzük őket, ezért szúrós szemmel nézünk azokra, akik képtelenek lemondani róluk. Miközben pedig azokra a függőségeinkre, amelyeket nem tudunk feladni, úgy tekintünk, mint alig-alig káros hóbortokra, vagy egyszerűen letagadjuk, hogy problémásak lennének, és még a legjózanabb pillanatunkban is legyintünk, mondván:

„Tudom, hogy nem tesz jót, de ez a kis örömöm már hadd legyen meg az életben!”

Na de hogyan lehetséges az, hogy ez a „kis öröm” általában olyan dolgokból származik, amelyek gyakran még kisebb adagokban is károsak az egészségre?

Miért van az, hogy a legjobb dolgok az életben általában nem tesznek jót nekünk?

Például a cukor, a só, az alkohol, a cigi…

Az igazság az agyműködésben rejlik. Az élvezetes ízű étel, a nikotin, az alkohol, a különböző kábítószerek mind aktiválják az agy jutalmazórendszerét, ezért amikor magunkhoz vesszük őket, tulajdonképpen megjutalmazzuk az agyunkat, amely erre örömérzettel reagál. Az agyi jutalmazórendszert aktiváló dolgok közül szerencsére sok van, amely mértékkel fogyasztva nem káros, ám éppen az általuk előidézett örömérzet miatt hajlamosak lehetünk túlfogyasztani belőlük, és akkor már nem tesznek jót.

Napi egy banán igen élvezetes és egészséges is. Ha viszont cukorfüggők leszünk, akkor már súlyosan károsodhat az egészségünk. A péntek esti, alacsony téttel játszott pókerparti kellemes kikapcsolódás, de ha már a házunkat is eljátsszuk a kaszinóban, az tragikus.

Szerencsére a sóra is szükségünk van, de sajnos nem abban a mennyiségben, amelyben én fogyasztom. A dohányzás és a heroin esetében azonban nincs alsó határ – azok a legkisebb mennyiségben is károsak, ráadásul mindkettő erőteljes pszichés és fizikai függőség kialakítására képes, így általában senki sem fogyaszt belőlük csak egy picikét.

Láthatjuk tehát, hogy távolról sem igaz a kitétel, hogy minden élvezetes dolog káros az egészségre.

Csak gyakran éppen élvezeti értékük miatt annyit fogyasztunk belőlük, hogy az már nem jó. Emellett sajnos hajlamosak vagyunk azokra az agyi jutalmazórendszert aktiváló dolgokra gondolni elsőként, ha örömet akarunk szerezni magunknak, amelyeket viszonylag kis erőfeszítés árán, könnyen megszerezhetünk, és amelyekre általában asszociálunk.

Sokszor tehát elfelejtjük, hogy egyébként egy jó futás is instant örömérzetet kelt, vagy egy felszabadult nevetés a barátokkal, a zenehallgatás, a szeretkezés, ha elvégzünk egy izgalmas feladatot. Persze akár még ezektől is válhatunk függővé, és hanyagolhatjuk el miatta egyéb tevékenységeinket, és dönthetjük romba az életünket – bár kíváncsi lennék, hogy van-e olyan ember, aki annyit társasozik a barátaival, hogy emiatt munkanélküli lesz és elhanyagolja a családját, netán ételt is elfelejt magához venni?

Tehát már azzal nagyon sokat tehetünk magunkért, ha egy kicsit kreatívabbak vagyunk, és megkeressük azokat az örömforrásokat, amelyek a káros élvezeti szerekkel vagy tevékenységekkel ellentétben nem rombolják az egészségünket, és ezeket „használjuk”, amikor szükségünk van egy jó kis dopaminlöketre.

Persze valóban könnyebb rágyújtani, mint elkezdeni futni, és kevésbé fura kitölteni magunknak egy pohár bort, mint bekapcsolni teljes hangerőn a Nirvanától az Insectiside-ot, és három számot végigugrálni, mert felbosszantott valaki (true story).

Sokszor tehát azért is ingereljük agyi jutalmazóközpontunkat bizonyos dolgokkal, mert azt szoktuk meg, mert mindenki más is azt csinálja, és mert a klasszikusok (mint például az alkohol, cigi, zsíros, cukros ételek) nagyon hamar és viszonylag kevés erőfeszítés árán juttatnak örömérzethez. Ráadásul ezek a dolgok még azért is komfortosak, mert rendszeres használatukkal tulajdonképpen azt a képzetet kelthetjük, hogy mi nem szorongunk semmi miatt.

A napi egy doboz cigi, a folyamatos nassolás, a munka utáni két pohár bor úgy válik rutinná egyesek életében, hogy egyfajta folyamatos feszültségi állapotot is elkendőzhet.

Itt megint visszajutunk a cikk elején említett „jár nekem ez a kis öröm” érzéséhez.

Azt gondolom, minél kevésbé akarunk szembenézni a problémáinkkal, neurózisainkkal, a bennünk uralkodó feszültséggel, annál több ilyen szert használunk, és annál intenzívebben van rájuk szükségünk. Ezzel nemcsak az a baj, hogy így elkerüljük azt, hogy elkezdjünk ezek megoldásán dolgozni, hanem az is, hogy rászokunk a szorongásunkat enyhítő szerekre, aminek gyakran egyenes következménye, hogy még szerhasználattal is meggyűlik a bajunk egy idő után. Sajnos ugyanis bizonyos szerek rendszeres fogyasztása könnyen alakíthat ki lelki és testi függőséget – erre az alkohol a legkézenfekvőbb példa.

Mivel az alkohol pszichoaktív szer, ezért rendszeres fogyasztása is magában rejti annak a kockázatát, hogy valaki – lassabban vagy gyorsabban – függővé válik tőle, és egyre többre van szüksége ahhoz, hogy a kívánt hatást elérje (ebbe most mélyebben nem mennék bele, hiszen a téma nem egy fél cikket, hanem legalább egy cikksorozatot érdemel).

Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy

nagyon fontos lenne minden szenvedélyünk, „kis örömforrásunk”, eleinte ártatlannak tűnő függőségünk kapcsán megkérdezni magunktól, hogy mire is kell az nekünk, mit szeretnénk vele elkendőzni, elviselhetőbbé tenni, vagy éppen elkerülni.

Az is érdekes kérdés, hogy miért lett olyan sokunk élete, hogy úgy érezzük, napjaink nagy részében nem élünk át boldog pillanatokat, vagy legalábbis nem eleget, és ezek a kis függőségeink az örömforrásaink. 

Miért érzem néha azt, hogy ha még a melegszendvicsemet sem sózhatom meg kicsit, akkor élni sincs értelme? – ennek a kérdésnek a megválaszolása is segíthet abban, hogy talán az életünkre nehezedő stresszt kellene csökkenteni és kezelni, hogy sok feleslegesen magunkra aggatott nyomástól is meg kellene szabadulni, amellett hogy igyekszünk egészséges instant örömforrásokat is keresni.

Mert például baromi jó, ha a feszültségünket valóban inkább futással, mint cigivel vezetjük le, ha kitakarítjuk a lakást, ahelyett hogy innánk, de ilyenkor is fontos tudni, mi az az alapvető probléma, ami miatt feszültek vagyunk. Ha már naponta kétszer kell futnunk ahhoz, hogy jól legyünk, és megállás nélkül a lakást takarítgatjuk, akkor ez a tevékenység is függőséggé vált. És az nagyon rossz, amikor egy olyan dolog, ami eredetileg csak örömforrás volt számunkra, átveszi felettünk az irányítást, és nem úgy működik, hogy boldoggá tesz, amikor van, hanem úgy, hogy boldogtalanná, amikor nincs.

Érdemes megkérdezni magunktól, kik vagyunk a káros szenvedélyeink, ártatlannak tűnő függőségeink nélkül.

Hogy mi történik velünk, ha az esti filmhez nem ehetünk meg egy zacskó chipset vagy tábla csokit, miközben csak gyűlnek rajtunk a kilók?.

Mi van akkor, ha úgy kell élveznünk egy társaságot, hogy nem vagyunk spiccesek.

Ha kapunk egy rossz hírt, és nem gyújthatunk rá.

Ha a párunk már megint felidegesített valamivel, de nem mehetünk el két órát gyúrni a konditerembe.

Hogy tudunk-e annak örülni, ha megnézzük a naplementét, elolvasunk egy jó könyvet, vagy megöleljük azt, akit szeretünk.

Egyáltalán: van kit megölelnünk? Ha nincs, akkor miért nincs?

Tudom, hogy a függőségnek ezer arca van, és biológiai komponense is. És azt sem gondolom, hogy baj lenne azzal, ha bizonyos élvezeti szereket moderáltan fogyasztunk – főleg, ha azok nem is feltétlenül, nem is mindenki számára károsak, mint például a kávé, vagy a normális mértékben éppen hogy egészségesek, mint a sport.

A baj akkor van, ha nem tudjuk, mit miért teszünk, és ha az egész életünk egy hatalmas boldogtalanság és feszültségmassza, amelyben csak ezek a kis örömforrások nyújtanak némi vigaszt.

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / gorodenkoff