Letaglózó emlékek, kihunyt szerelmek, a saját, rég elfeledett arcom – Ez történt, amikor felnyitottam a régi leveleim Pandóra szelencéjét

–

Azt írja az első szerelmem, hogy arra kérem, ne látogasson meg a bécsi nyelviskolába tett kiruccanásom alatt, és arról is letiltottam, hogy az érzelmeiről tudósítson. A címemet viszont megadtam neki, amit tehát biztatásnak vett. Levelet írt, jó pár hónappal a szakításunk után, még ha mondandója nem sok akadt is, egy kertben üldögélt és a hasát süttette. De ez volt akkoriban a kinyújtott kéz. A távollétet áthidaló kapcsolat. Én meg… ki tudja, válaszoltam-e.

Aztán itt ez a levelezőlap Ohióból, a legjobb barátnőm küldte, amíg kint bébiszitterkedett. Ez a másik Kölnből érkezett, a harmadik Ibizáról, de akad itt köszöntés a felnőtté válásom alkalmából, karácsonyra, és egyszerűen csak a barátságunk megerősítéseképpen is.

Egy perc, és visszarepültem húsz évet, körbevesz a régi életem, a régi kapcsolataim. Szinte hihetetlen, mennyit írtunk akkor, még ha nem volt is miért.

„Már több levelet elkezdtem írni neked, s volt, amit már majdnem elküldtem, de valami hamis volt mindegyikben, s szeretném, ha őszintén, csak az igazat írhatnám, de ezt a legnehezebb, mert az őszinteség valami csapda is lehet. Fogalmam sincs, miért levelezünk, hogy van-e ennek értelme.” Hát persze hogy van! – kiáltanám most, 2022-ben, amikor már rég késő, amikor már az is alig rémlik, ki voltál. De jó, hogy írtál, hogy valami lenyomatot hagytál az ezredforduló előtti világból, egy másik történelmi korból, egy másik dimenzióból. Megmutatod, hogy akkoriban hogyan éltünk, hogyan gondolkodtunk magunkról, milyen fontos volt, hogy valaki előtt megnyílhassunk, és ezért visszajelzést kapjunk. 

Ömlenek rám az érzelmek: örök barátságok biztosítékai, elhagyott szerelmek fájdalma, a testvéri összetartozás megbonthatatlan egysége, az anyai szív húrjai. Nem voltam erre felkészülve. Nem gondoltam ezt át – hát persze, mert nem tudtam, mire számítsak. Nem tudtam, hogy levelet írni akkor azt jelentette, hogy az ember kitárja a lelkét a másiknak, és cserébe ugyanezt reméli. 

Írtunk, ha elutaztunk, és ha nem – úgy tűnik, levelet írni az életformánk része volt, és ez nem valami kosztümös film a XIX. századról, ez csak a kilencvenes évek.

Nem bírok el ennyit egyszerre, szünetet kell tartanom. És lám, itt vannak az egyetemi évek mementói is: az értesítők minden egyes fordulóról, amit sikerrel vettem a Színház- és Filmművészeti Főiskola (aztán Egyetem) háromlépcsős felvételijén, és hahó, itt van az évnyitón kezünkbe nyomott eskü szövege is.

Nem lehet elmondani, mit jelentett akkor 18 évesen bejutni ebbe a szentélybe, ahová addig rajongó pillákkal jártunk vizsgaelőadásokat nézni, arról ábrándozva, hogy egyszer ide tartozhatunk. Mit jelentett a korszak legnagyobb mestereivel találkozni, előttük bemutatkozni, remélni, hogy megtanulják a nevünket, befogadnak maguk közé. Itt van az a versike is, amit már első év év végén írtunk az osztályunkról, minden társam személyiségét, világmegváltó reményeit egy kétsoros, esetlen rím őrzi.

Megyek tovább, annyi levél van még, hogy sosem érek a végére. Fiúk bátortalan udvarlási kísérletei, amiket hamar letörtem, ilyenek, hogy „néha nagyon tetszettél”, meg „gyakran gondolok rád, szívesen beszélgetnék veled, mert izgalmas nőnek tartalak”. Lehettem vagy 17 éves… Fogalmam sem volt, persze, mit akarok, hogyan illik viselkedni, mit kezdjek mások vágyaival, így hát gyűlt körülöttem a megbántottság, a neheztelés. Most látom csak, milyen ügyetlenül kezeltem a kapcsolataimat, mennyi szívet összetörtem, miközben a sajátomat rejtegettem, hét lakat alatt tartottam. Pedig mennyi értékes ember, finom közeledés, őszinte kíváncsiság és kedves szó van itt! Jó részükkel húsz éve nem találkoztam, az élet végül távolra sodort minket.

Nem bírom ki, egyik-másikra rákeresek, elmerülök a Facebook és a Google bugyraiban, de senkit nem találok, mintha a múltam csak fantázia lenne. De hiszen itt vannak a levelek! Van bizonyíték!

Sőt egy távirat is előkerül a doboz mélyéről, na, ez csak egyvalakitől jöhetett: „imaadlak stop egeesz nap csak teeged vaarlak stop csok stop hivj este”. Ez már akkor is poén lehetett, vagy lovagias gesztus virág helyett, hiszen ahol telefon van, ott a távirat felesleges, de jó volt egymásnak meglepetést szerezni, és eljátszani egy letűnt korszak kellékeivel. És tessék, megőriztem, úgy, ahogyan az e-maileket és chatüzeneteket sosem fogom, és most megmelengeti a szívem, pedig hol van már ez a szerelem, és hol vannak a táviratok! 

Találok levelet olyanoktól is, akik meghaltak. Az egyik írásba adta, hogy a Rock Színház helyett ezentúl a Katonába fog járni – meggyőztem róla. Hogy lehettem ilyen sznob? Nincs már köztünk, hogy felhívjam, és röhögve bocsánatot kérjek. A másik levelet fel sem bírom nyitni. Nem akarok tudni róla, hogy ez a történet örökre lezárult. Mikor lesz erőm hozzá, hogy szembesüljek a szépségével, a közelséggel, amit jelentettünk egymásnak, és amit hagytunk elveszni? Majd egy másik alkalommal, ahhoz még húsz év kell, addigra a fájdalom talán enyhül, a hárításból elfogadás lesz.

Letaglóz ez a sok emlék, és a kép, amit kirajzol rólam. A lakcímem legalább ötször változott azóta, a barátaim fele lemorzsolódott, az egyetememet lerombolták, a tétova szerelmekből felnőtt kapcsolatok, aztán házasság és válás lett. Itt ülök most, az életem (vélhetően) közepén, és kénytelen vagyok hátrapillantani, mekkora utat tettem meg eddig. Mit mondjak, jó nagyot. És rögöset.

Itt a perc, hogy tanuljak is valamit azokból a hibákból, amiknek a gyökere valahol itt nyugszik, ezekben a viszonyokban, és értékeljem azt, ami (és aki) már akkor is ott volt nekem, és bennem.

Valaki küldött pár fényképet is, egy fénymásolóval felnagyítva, feketén, fehéren. Nézem a kamasz arcomat, és nem ismerek magamra. Milyen mást láttam, mást hittem! Ha nem volnának ezek a levelek, még mindig azt gondolnám, az volt a valóság – pedig nem. Ezek a lapok most visszahoznak a realitásba. De jó, hogy eltettem őket! De jó, hogy akkor még voltak ilyen tárgyak, amik megmaradnak.

Akkor most jól visszarakosgatom őket a dobozba, csak néhányat kifotózok előtte, elküldöm őket azoknak, akiket elérek, másokat pedig felhívok, és jobban megbecsülöm a huszonöt évre visszanyúló kapcsolatunkat. Aztán írok egy levelet (kézzel!) annak, akinek az életében én szeretnék nyomot hagyni, hogy húsz év múlva elővehessük, és együtt mosolyogjunk azon, kik is voltunk 2022-ben.

Gyárfás Dorka

A képek a szerző tulajdonában vannak