Drágám, tartsunk szünetet! – Párok, amelyek egy időre felfüggesztik a kapcsolatukat, hogy aztán együtt folytassák (vagy mégsem)
Tegyük fel, egy pár tagjai úgy döntenek, egy ideig külön utakon járnak. Nem szakítanak, csak szünetet tartanak. Mert elfáradt a kapcsolat, vagy kiüresedett, esetleg valamilyen probléma megoldását kívánják a távolsággal könnyíteni. (Nem, most nem a próbaválás a témánk, arról korábban írtunk!) Kérdés, hasznos lehet-e a távolság, felélesztheti-e a szerelmet, megjavíthatja-e a megjavítandót a hiány, vagy épp ellenkezőleg: veszélyes a közös jövő szempontjából, mert szétziláló? Esetleg nincs is másról szó, mint burkoltan megfogalmazott szakításról (fenntartva a visszarendeződés lehetőségét, ha mégsem bizonyult volna jó ötletnek a különlét)? Geist Klára pár- és családterapeuta, szexuálpszichológus segített ismét Kurucz Adrienn-nek körbejárni a jelenséget.
–
„Marriage gap”, így nevezik angol nyelvterületeken azt a fordulatot, amikor egy komoly párkapcsolatot a felek egy időre, akár egy közös vállalkozást, szüneteltetnek.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Nos, kőbe vésett szabályok nincsenek persze. Egyesek pár hétig vannak külön, mások hónapokig, évekig. Vannak, akik földrajzilag is eltávolodnak, de személyesen is ismerek olyan párt, amelynek tagjai egy lakásban élnek továbbra is, csak a hálószobán nem osztoznak (elvileg másokkal sem), és a szabad idejüket töltik külön (szükségük van, mondják, egy kis távolságra, hogy ne veszekedjenek állandóan, és lenyugodva tudják újratárgyalni a problémáikat).
És vannak, akiknek a szünet az egyben csend is, nem keresik egymást, míg mások nagyon is kapcsolatban maradnak, telefonon, e-mailben, cseten. Mint az az Angliában élő pár, amelyről egy BBC-cikkben olvastam. Viva és John hét éve házasok, és a pandémia alatti összezártság miatt kissé megfáradt a szerelmük, mondják. Egy vetélés traumájával is meg kellett birkózniuk azon felül, hogy hosszú időn át nem találkozhattak a más országokban élő rokonaikkal. Úgyhogy a férfi kitalálta, töltsenek külön három hónapot, mindenki utazzon haza a saját családjához, pihenjenek, regenerálódjanak, aztán folytassák a közös életüket. A felesége először nem örült az ötletnek, de aztán rábólintott, és utóbb azt állítja, jól döntött:
nemhogy eltávolodtak egymástól, de a tűz ismét lobog, kicsit olyan volt számukra az elmúlt időszak (mert már túl vannak a szüneten), mint egy vakáció, amely alatt egyre jobban hiányoztak egymásnak, annak ellenére, hogy folyamatosan kapcsolatban voltak az internet segítségével.
De mi van akkor, ha a szünet nemcsak egy kis szusszanást takar, hanem legalizált kirándulást a kapcsolatból?
Olyan dolgok megélését, amikre a felek vágytak, ám bizonyos kompromisszumok okán lemondtak róluk, legyen az akár egy időigényes hobbi, egy utazás, vagy egy (több) affér? Mert ilyen is van, mindannyian hallottunk már bizonyára olyan történeteket, amelyben valamelyik fél kimondva-kimondatlanul szabadságot kér, amíg egy külső játszmája lecseng.
Az említett cikk Marisa T. Cohen párkapcsolati szakértőt idézi, aki szerint az igény a párkapcsolati szünetre jellemzően nagy változások idején jelentkezik. Ilyen fordulópontok, amikor valaki megkap egy vágyott állást (esetleg egy másik városban vagy országban), de a felnőtt gyerekek családi otthonból való kiköltözése is generálhat szabadságvágyat, annak feltérképezését, hogy ki vagyok én és hol tartok (nem mások függvényében).
Hagyni a másikat élni a (tőlünk független) életét, azt jelenti, hogy elengedjük, lemondunk róla (legalábbis egy időre) vagy azt, hogy támogatjuk (esetleg ezek nem is ellentétes fogalmak)?
Tény, hogy a modern társadalomban egyre rugalmasabbá válnak a klasszikus együttélés szabályai, már bátran megkérdőjelezhetők a korábbi hagyományok és keretek, és az egyéni boldogság útjai sokszor egészen másfelé vezetnek, mint az őseink által kitaposott ösvények.
Miért is ne helyezhetné egy adott pillanatban a személyes ambícióit és álmait valaki a párkapcsolata elé,
merül fel a kérdés, amit mindenkinek magának kell megválaszolnia, nem pedig másvalaki helyett.
Egy biztos, az egyéni kiteljesedés és fejlődés hathat pozitívan egy párkapcsolatra, kérdés, fordítva is igaz-e az állítás.
Miért zárná ki a tény, hogy valaki aktuálisan egész lényével egy életfeladatra koncentrál azt, hogy amúgy őszintén szereti a párját?
Mi van akkor, ha pont az tart bizonyos esetekben össze párokat, ha el merik dobni a sablonokat, és megteremtik a saját világukat a saját szabályaikkal, a kettejük számára elfogadható konszenzusokkal monogámia vs. poligámia kérdésében például.
Kérdés persze az is, hogy a szünet valóban egy új perspektívát jelent-e, netán levegőhöz jutást, személyes vágyak kompromisszummentes kiélését, vagy inkább egy elodázott, ki nem mondott szakítás fedősztorija, a folytatás lehetőségének lebegtetése, mert valaki nem elég bátor és magabiztos kimondani, hogy szívem, vége.
A „töltsünk egy kis időt külön” mondat elég fenyegetően hangzik.
Olyasféle süketelésnek gondolhatjuk, mint amilyen a „legyünk inkább barátok”. Mindannyian tapasztaltuk, hogy azért dobja be valaki ezeket a mondatokat, mert kíméletesebben akar szakítani. Nehéz efféle előzetes tapasztalásokkal hinni abban, hogy a szünet tényleg szünet lehet, nem csak vigasztalás vagy illúziókeltés, hitegetés.
Pedig előfordulhat, hogy valaki valóban időt kér. Mert tényleg át szeretne gondolni valamit, a párkapcsolati kompromisszumok miatt nem tud megfelelően koncentrálni egy számára nagyon fontos problémára vagy kitűzött célra. De tény, hogy a leggyakrabban az időkérés mégis csak azért következik be, mert az egyik (vagy mindkét) fél unatkozik a kapcsolatban, kihűltek az érzések, és a szünet lehetőséget ad arra, hogy kipróbálja magát új helyzetekben, mások mellett, hogy megbizonyosodjon, mégis jó helyen van. (Vagy nincs jó helyen.)
Persze megeshet, hogy teljes eltávolodás, szakítás lehet a szüneteltetés vége, pláne, ha igazából csak az egyik fél akarta a különlétet, a másik csak beleegyezett, mert nem volt más választása (leszámítva a szakítást persze, amit elvetett valamiért).
De veszélyek akkor is vannak, ha közös a döntés.
A bizonytalanság, a féltékenység kikezdheti a kapcsolatot. Alapvető gond, ha nem egyértelmű mindkét fél számára a motiváció, ami a szünet kéréséhez vezetett. Fontos lenne nagyon pontosan tisztázni a kereteket, mind időben mind egyéb részleteiben, különben rugalmas modern kori kapcsolódások ide vagy oda, pofára esés lesz a vége.
A jó párkapcsolatban van kimenő, de nincs szünet! Régen is éltek, ma is élnek a párok a kapcsolat bizonyos periódusaiban távkapcsolatban. Ez azonban nem a kapcsolat szüneteltetése. Ha a kapcsolódás megszűnik, az már nem párkapcsolat. Ha kiderül bizonyos életszakaszban, hogy nagyon mást akarnak a felek a kapcsolattól, és nincs kompromisszum, akkor jobb, ha átdefiniálják a párkapcsolatot, barátsággá vagy szülői együttműködéssé.
A távkapcsolatnak lehet kapcsolatrendező szerepe: segítheti a megújulást, az új határok kijelölését, az egymásra való rácsodálkozást. De el is sodorhat embereket egymás mellől.
Ha a felek érzelmi biztonságban vannak egymás mellett, akkor működhet a már említett legális kimenő a párkapcsolatban: hosszabb-rövidebb külön töltött idő vagy távkapcsolatban élés formájában. Paradox, de a biztonságosan kötődő pároknál, ahol jól kijelölt énhatárok és önállóság van, működhet ez igazán jól.
A kapcsolat válságán tudatosság nélkül nem segít a különlét. Sőt, csak mélyíti a problémát. Vagyis nincs olyan, hogy „legyünk külön, majd meglátjuk”. Ennek a vége komoly csalódás és kötődési sérülés lehet.
Nem lehet a szünet az elodázott szakítási, válási döntés alternatívája. Ez hátráltatja mindkét felet, akár abban is, hogy az új életükre figyeljenek. Célszerűbb a kapcsolat sorsa felől dönteni sodródás helyett. Ehhez kell a tudatosság.
Ma már sokféle kapcsolati formát elfogadunk. Érdemes szólni arról is, hogy a „látogató kapcsolatban”, állandó távkapcsolatban élő párok ha például gyerekvállalás, Covid-karantén vagy más, praktikus okok miatt egy fedél alá kényszerülnek, megszenvedik a közelséget. Kapcsolódási ambivalenciájuk miatt ők nem képesek rendszeres közelségre, ez fenyegető, beszippantó, idegesítő számukra. Félnek, hogy a közelséggel elveszítik a kapcsolatot. Ők távol szeretnek lenni egymástól, ez megteremti a közelség iránti, átmeneti igényüket, majd újra jólesik és biztonságosabbnak érzik, ha távol lehetnek.
Mitől működik jól egy távkapcsolat? (használjuk inkább ezt a kifejezést kapcsolati szünet helyett)
1. Van értelme, vagyis a felek tudják azt, hogy miért vállalják a különlétet. Munka vagy tanulás stb., vagyis fejlődés céljából. Tehát nem a megoldatlan kapcsolati válság alternatívájaként.
2. Nem hosszabb másfél-két évnél. Ha ennél hosszabb, az már nem párkapcsolat, hanem különélés.
3. Amennyiben nem nyitott kapcsolatban élnek és nem a válás előszobájaként tekintenek a felek a külön töltött időre, megtervezik a rendszeres kapcsolattartást és a személyes találkozásokat. Érett, felnőtt ember, aki meghitten kötődik a párjához, megszenvedi a személyesség és intimitás, szexualitás hiányát.
4. Van vétójog, ha egyiküknek ez a helyzet nem élhető.
5. Bizonyos életszakaszokban ellenjavalt a távkapcsolat, például babavárás vagy kisgyermekes időszak idején, ha valamelyik fél beteg vagy más módon kiszolgáltatott. Ilyenkor olyan mértékű kötődési sérülést okoz a távolság, ahonnan már nem tud újraépülni a kapcsolat.
6. Javasolt és leggyakoribb időszakok a távkapcsolatra: például házassági döntés előtt, életközép táján, kiürült fészek idején. A kiskorú gyerekek számára komoly trauma a szülő tartós távolléte és a rendszeres találkozás hiánya (fejben még nincs meg a biztonságos kapcsolat reprezentációja), például külföldi munkavállalás esetén.
7. Könnyebb megvalósítani az érett, stabil kapcsolatban, egészséges énhatárok mellett az átmeneti távkapcsolatot. Jól beállított, megbeszélt, igényeknek megfelelő, közelség–távolság mellett. Ha a feleknek az együttélés alatt is van saját, külön töltött idejük, hobbijuk, baráti társaságuk, utazgatnak például egymás nélkül. Ha a hétköznapokban elég érzékenyen figyelnek egymásra, és válaszkészek egymás jelzéseire, merik képviselni az együtt és egyedül töltött idő igényét, akkor nem okoz gondot a tartósabban külön töltött, megtervezett idő.
8. A szimbiózisban élő párok a külön töltött időtől, távolságtól szoronganak. Gyakran mindketten. Nincsenek kijelölt énhatárok, „kapcsolati massza” van. Ebben az egy test–egy lélek felállásban egy idő után nincs fejlődés. Ha képesek rá, nekik nagyon jót tehet a tudatosan eltervezett, külön töltött idő, majd távkapcsolat. Segítheti a differenciálódást, azt, hogy ne testvérként, hanem újra párként csodálkozzanak rá egymásra.
9. Az elkerülő kötődésű emberek számára, akik azt tanulták meg, hogy csak önmagukra számíthatnak, és már gyerekkorban csalódtak a kapcsolatokban, természetes állapot, hogy egyedül vagy a párjuktól tartósan külön élnek. Csak keringenek a kapcsolat(ok)ban, és igazából nem képesek sehova sem kötődni. Szívesen élnek távkapcsolatban, számukra maga a kapcsolati szünet az élhető életforma. Gyakran bolyonganak a világban. Partnerük azt érezheti, hogy időnként csak leveszik őt a polcról.
Kurucz Adrienn
Forrás: ITT
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / PhotoAlto / Frederic Cirou