Csepelyi Adrienn: Mennyivel boldogabbak lettünk volna, ha nem a saját szemünkkel nézzük önmagunkat!

–

„Tényleg annyira elmerültem a pillanatban, észre sem vettem, hogy Panjótisz a saját kudarcba fulladt élete keserű tudatával búcsúzik el tőlünk, ahogy a hegy sem veszi észre a hegymászót, aki egyik szakadékába zuhan, mert megcsúszott a lába. Néha úgy érzem, hogy az élet büntetések sorozata az ilyen öntudatlan pillanatokért, és hogy az ember azzal lesz a saját sorsának a kovácsa, amit nem vesz észre, vagy ami iránt nem érez részvétet; hogy végül éppen azt leszünk kénytelenek alaposan megismerni, amiről nem tudtunk és amit nem is akartunk megérteni.”

(Rachel Cusk: Körvonal. Park Kiadó, 2020. Kada Júlia fordítása)

Úgy akartam kezdeni ezt az írást, hogy „mostanában sok olyasmi történt velem” – aztán rögtön meg is torpantam. Mi van ugyanis, ha ez a „sok olyasmi” máskor is történt, történik velem, csak épp eddig nem vettem észre őket igazán?

Rendben, kezdem máshogy.

Mindig is hajlamos voltam agyonelemezni dolgokat. Magamat is beleértve – azt meg különösen, amikor valaki furcsán viselkedik velem. Ez bizonyos helyzetekben roppant előnyös, máskor viszont bénító és destruktív tud lenni, hiszen az, amire jutok, olykor egészen más, mint a valóság.

Ugyanez az oka annak is, hogy azokkal, akik nyitottak rá, rendkívüli mélységeket tudok érinteni beszélgetés közben. Meg annak is ugyanez, ha ettől néha megijednek az emberek. Sajnos ebben ritkán van középút – ez pedig nem egy középutas történet.

Néhány nappal ezelőtt épp a nosztalgiavonat kazánját fűtöttem a Judas Priest-összessel: hangoltam a hétfői koncertre, amely egy öt évtizedes karrier ma is eleven, lüktető és őrületes erejű lenyomata volt. Hallgattam a hetvenéves Rob Halfordot, és nem hittem a fülemnek. Néztem, ahogy begördül a színpadra a Harley-Davidsonján, és arra gondoltam:

ez a legtöbb, ami elérhető az életben: hogy mindvégig megmaradjon a saját, összetéveszthetetlen hangod. Hogy az emberek azért figyeljenek rád, ami vagy. Hogy elmondhasd a végén: minden hibáddal együtt önmagad voltál.

Nagyon sok emlékem van, ami a Judashoz köt, az életem legkülönbözőbb pillanatait kapcsolja össze egy-egy daluk vagy koncertjük, szóval nem kellett sok, hogy sorjázzanak a képsorok a fejemben.

Azt hiszem, részint emiatt vágott mellbe annyira, amikor a Facebookot pörgetve belebotlottam egy fényképbe valakiről, akivel a húszas éveim elején együtt töltöttem néhány igen viharos és intenzív hónapot. Különösebb részletekbe nem bocsátkoznék, legyen elég annyi, hogy a kapcsolat vége egy nagy ívű „romantikus” (értsd: toxikus) film volt utcára hajigált cuccokkal meg hajnali, kerítésen átmászós látogatásokkal („nem baj, akkor majd alszom a lábtörlődön”).

Ma már nyilván inkább komikusnak hatnak az akkori drámák, amik ellenére egyébként sosem maradt köztünk harag – ugyanakkor nem is kerestük soha egymás társaságát. Most viszont úgy voltam vele, talán épp itt az ideje. Amikor a regényemet kezdtem írni, több olyan embert is felkerestem, akivel egykor sokat jelentettünk egymásnak, szóval valójában nem éreztem furcsának a felvetést.

Annál jobban elgondolkodtatott viszont akkor is és most is, mi történik, ha két ember sok-sok év távlatából, immár teljesen tét és érdek nélkül leül beszélgetni.

Az ugyanis, amit ezekből a találkozókból tanultam, sok mindent finomhangolt bennem. Ez az egészen friss élmény pedig felért egy újratelepítéssel.

Az udvariassági formulák ugyanis ilyen helyzetben nem működnek. Semmi értelmük. A felszínen nyilván ott vannak a dolgok, amikre sosem kaptál magyarázatot: miért viselkedett a másik adott helyzetben így vagy úgy, miért nem tett meg bizonyos dolgokat. És mindez fordítva is: én miért viselkedtem így vagy úgy adott pillanatokban. Ezek átbeszélése adhat bizonyos fajta megkönnyebbülést: átlátod a másik motivációit, fény derül olyasmikre, amiket magadtól akkor sem tudtál volna kitalálni, ha akkora túlgondoló vagy, mint én.

Hogy a felszín alatt micsoda monodrámák zajlanak, amiket olyan nagy csinnadrattával igyekszünk leplezni a másik elől, mintha csak egy hatalmas koncertszínpadon kellene szórakoztatnunk egy arénányi tömeget.

A végén pedig pont emiatt maradunk olyan egyedül, mint a kisujjam. 

Mindezt felfedni még ennyi idő után is félelmetes érzés volt egyébként: olyan nagyon ragaszkodunk a biztonságot nyújtó show-elemeinkhez, hogy nagyon nehéz azok nélkül színpadra lépnünk. Pedig az emberek miattunk érkeztek a nézőtérre.

A beszélgetés igazán lényeges része épp ezért az lett, amikor

kiömlött belőlünk, ki hogyan látta annak idején a másikat. Külsőleg, belsőleg, mindenhogy. Mondanom sem kell, homlokegyenest ellenkezően, mint ahogyan azt sok-sok éven át hajlamosak voltunk magunkban dédelgetni.

Spoiler: sokkal jobbnak, mint ahogyan én láttam akkor magam. És fordítva. Ami egyrészt mókás, másrészt viszont végtelenül szomorú: mennyivel boldogabbak lettünk volna, ha nem a saját szemünkkel néztük volna önmagunkat!

Ez a felismerés mindkettőnkből ugyanazt hozta elő: még nyíltabban dicsértük a másikat, elmeséltünk egy csomó egészen konkrét és azóta is bennünk élő emléket, elmondtuk, ki mit kapott a másiktól, hogyan formálta őt a másik.

Ja, még mielőtt bárki elkezdené várni a naaaaaagy, romantikus végkifejletet, szólok: ez nem az a film. Abba belefértek a nagy drámák és teátrális gesztusok – ebben már csak két ember szerepel, akit az utóbbi két évtizedben sokféleképpen rángatott meg az élet. És aki pont emiatt már minden mindegy alapon tud reflektálni mindarra, amit annak idején jól vagy rosszul tett.

Olyan érzés volt, mintha egy régóta kusza, félkész szövet felvetőszálait kezdtük volna kibogozni és egymás mellé rendezni minden különösebb cél nélkül, kizárólag azért, mert sokkal szebb úgy. 

Milyen vak is tud lenni az ember arra, mi minden zajlik a másikban! Ahogy Cusk írja a cikk elején idézett részletben: az élet aztán persze az orrunk alá dörgöli, ami nem ütötte át az érzékelésünk határsávját. Tanít majd önértékelésről, kishitűségről, gyanakvásról, igaztalanságokról és tévképzetekről. Tanít arról, hogyan nézünk önmagunkra és önmagunkba.

Mindez pedig összeáll és besorolódik egy ilyen beszélgetés alkalmával. E mellé pedig – jó esetben – kapunk egyfajta bizonyosságot is azt illetően, hogy minden dráma, elbénázott helyzet, csalódás és bántás ellenére a kapcsolódás nagyon is valódi volt.

Hogy a másik nem tévedés volt, ily módon pedig nincs okunk magunkat hibáztatni a választásunk miatt. Mert amikor épp a ruhakihajigálós, küszöbön alvós fázisban vagyunk, akkor pokolian nehéz látnunk a nagy képet, ráadásul előszeretettel hangoztatják azt épp elegen körülöttünk, hogy „nem tudom, mit láttál benne” meg „te vonzod az ilyeneket”.

Közben pedig senki sem akarja a másik nagy hibájának érezni magát.

Ültünk egymás mellett egy átbeszélgetett éjszaka végén, és azt éreztem, hogy sosem volt még igazibb, önazonosabb pillanatunk. Sosem láttuk még egymást ilyen tisztán – pedig mi aztán mindent láttunk egymásból annak idején.

És amikor már mindent ki- és elmondtunk, akkor csak a lényeg maradt. A szeretet. A nyugalom. Mi magunk. A felvetett szálak közé lassanként elrendeztük az elrendeznivalót, aztán ki-ki ment a dolgára. De mintha lepakoltunk volna valamit, amiről azt sem tudtuk, hogy cipeljük.

Tegnap este (erős hetünk van) KISS-koncertem voltam. (Milyen szép keretes szerkezet, ugye?) Búcsúkoncert a felvezetés szerint, ha ez valóban így van, akkor egy 45 éves történet végére került most pont. Méghozzá csillámos, színes tollal, pirotechnikával és konfettivel, ahogy illik.

Álltam a küzdőtéren, és bámultam fel a középen álló emelvényre drótkötélpályán megérkező Paul Stanley-re. Szegecsekkel és strasszokkal kivert öltözék, az ikonikus arcfestés – és közben önmagát, az utóbbi 45 évet ünnepelte. Jobb kezével beletúrt a hajába, rázta a csípőjét, és olyan kortalannak tetszett, hogy egy szempillantás alatt megértette velem a rock and roll leglényegét:

amikor vége, akkor úgy tudj visszanézni, hogy minden, de minden a helyén volt az életedben. A jó is, a rossz is, a glamúr és a taknyon csúszás is. És a szexi csípőmozgással kísérve túrj bele a hajadba, akkor is, ha éppen nem érzed magad rocksztárnak, metálistennek vagy akár kerek egésznek se. Ha pedig egy szál gitárral állnál ki, akkor úgy állj.

Az ugyanis, ahogyan mások látnak téged – azokról beszélek, akik igazán szeretnek –, sokkal, de sokkal jobb, színesebb és ellenállhatatlanabb, mint ahogyan te magadat látod.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / Etienne Boulanger