Két év távkapcsolatban: hogyan működhet egy szerelem, amelyben nincs jóéjt-puszi, csak esti chat?

–

A jéghegy csúcsa, az alagút vége

Nincs mit szépíteni, a távkapcsolat szívás. A barátom Londonban él, ezért négy születésnapból és két évfordulóból eddig egyet-egyet sikerült együtt ünnepelnünk. Nem irigykedsz, ugye? Én sem tenném, de bármilyen furcsa, ez még semmi az olyan idegőrlő pillanatokhoz képest, amikor a másik beteg, vagy kórházba kerül, és még egy pohár vizet sem vihetünk egymásnak. Az is iszonyú lélekszaggató, ha valami kivételesen jó dolog történik valamelyikünkkel, mégsem tudjuk megosztani egymással a pillanatnyi örömöt.

És ez még korántsem a mélypont. Oda akkor érkezünk el, amikor egy olyan nap után, amiről azt gondoljuk, hogy sosem lesz vége, amikor csak arra vágyunk, hogy végre bedőljünk az ágyba és engedélyezzük magunknak az elalvás előtti tízperces értelmetlen telefonnyomkodást (ez valakinek TikTok-recept-nézést, valakinek MMA-összesítést jelent),

veszünk egy nagy levegőt és benyomjuk a videóhívást. Nem számít, milyen fáradtak vagyunk. Ha most azt kérdezed magadtól, hogy miért nem alszanak inkább ezek a hülyék, azt kell mondanom, jogos a kérdés. De hidd el, muszáj.

Azért, mert így maradunk egymás életének részesei anélkül, hogy fizikailag is azok lennénk. Ez néha kibaszott nehéz. Ilyenkor az vigasztal, hogy látom a fényt az alagút végén. Igaz, hogy ez a képzeletbeli alagút Budapest és London között 1712 km hosszú és elég kacskaringós, de lehetne rosszabb. Mondjuk, ha nem egy időzónában lennénk.

Irigykedtek, de nem tudjátok mit kívántok

A távkapcsolat borzasztó költséges. A londoni repülőjegy, a közlekedés, és úgy önmagában maga a létezés is elképesztő drága (legalábbis az én kis szerény, magyar pénztárcámnak), de amikor végre együtt vagyunk, mindent be kell pótolni. Halmozzuk az élményeket és az élvezeteket, mert ezekből táplálkozunk a külön töltött időben. Ezekben a hosszabb-rövidebb periódusokban megpróbáljuk a lehetetlent.

Annyi programot igyekszünk belesűríteni a nap huszonnégy órájába, amiről tudjuk, hogy képtelenség, de ennyi van, ezt kell beosztani. Brunch, színház, koncertek, családi ebédek, bulizások, baráti találkozók, millió kávé és vacsora, kirándulás, múzeum, soroljam még? Gondolom, minden normális pár (úristen, ezt még leírni is rossz) csinál hasonló programokat, csak nem egymás után, megállás nélkül, egy hétbe sűrítve. Igaz, hogy ez egyszerre sok és költséges, de ilyenkor megnyugszik a lelkem, mert minden a helyén van.

Ezekben a napokban csak egymásra koncentrálunk. Sokkal fókuszáltabb figyelmet adunk és kapunk. A barátaim szerint irigylésre méltó, ahogy egymásra figyelünk. Ugyanakkor az is tény, hogy még soha nem tapasztaltuk meg a szürke hétköznapokat. Erre általában még jobban irigykednek, de bevallom, engem aggaszt. 

A barátom nem árult zsákbamacskát. Az első perctől kezdve egyértelmű volt, hogy ő ott van (és még ott is lesz egy ideig), én meg itt. Ezzel eleinte úgy birkóztam meg, hogy gyakorlatilag nem vettem róla tudomást. Na jó, próbáltam nem tudomást venni róla, és nem minden percben azon agyalni, hogy fog működni, és egyáltalán mégis mi a fenét csinálok.

Na, és hogy bírjátok?

Ne tudjátok meg, hányszor kaptuk meg ezt a kérdést. Geist Klára pszichológus, párterapeuta szerint a távkapcsolat működőképessége nagyban függ a kötődési stílustól.

„Aki biztonságosan kötődik, kiegyensúlyozottabban bírja, de rövidebb ideig, mert igénye van a közelségre. Az ambivalens kötődésűek szoronganak, mert folyamatos figyelmet igényelnek, mégis gyakran élnek távkapcsolatban, mivel a tartós közelség sokszor fojtogató számukra, a távolság viszont felfokozza a másik iránt táplált érzelmeiket. Gyakran élnek hibrid kapcsolatban, hol együtt, hol külön.

A távkapcsolat az elkerülő kötődésűek számára legideálisabb, hiszen van kapcsolatuk a másikkal, mégsem kell igazán kapcsolódni.” 

Finoman szólva sem volt kellemes, amikor a szakértő sorai alapján magamra ismertem. Nincs mese, elkerülő kötődő voltam. Két éve egy barátnőm azt mondta, hogy a távkapcsolat nekem lett kitalálva, mert megmarad a szabadságom is (amire szerinte óriási szükségem van), meg a kapcsolat is. Talán igaza volt, talán nem, mindenesetre mára egészen más a helyzet.

A távkapcsolatot eleinte valami egészen furcsán izgalmas, ijesztő, vágyakozással teli, végtelen szabad állapotnak éreztem, de ahogy mélyült a kapcsolat és erősödtek az érzéseim, szép lassan azon kaptam magam, hogy valami állandóan, tompán fáj.

Mint az olyan a fejfájás, amire mindegy, milyen gyógyszert veszel be, hány kávét iszol, mennyit alszol, sehogy nem múlik el. És ha végre megszoktad a nyomást, elered az eső, és akkor már annyira fáj, hogy koncentrálni sem tudsz. Fogalmam sem volt, hogy mikor lesz jobb. 

Geist Klára szerint, érett, felnőtt és egészségesen kötődő felek között másfél-két évig tartható fenn a távkapcsolat. Július végén ünnepeltük a második évfordulónkat, ezért a szakértő véleménye, hogy is mondjam, nem nyugtatott meg. Az viszont igen, hogy a pszichológus szerint, a húszas éveikben járó fiatalok jobban bírják a távkapcsolatot, mert rugalmasabbak és kevesebb a kötöttségük. Szóval, Péter, van remény!

Mi van, ha eljön a mélypont?

Az OKCupid 2019-es adatai szerint a nők 46 és a férfiak 45 százaléka nyitott a távkapcsolatra. Egy friss felmérés rámutatott, hogy az amerikai társadalomban 14 millióan élnek távol a párjuktól, és a megkérdezettek 10 százaléka végül összeházasodott. Ez talán nem is rossz arány.

A kutatás szerint, a kezdeti időben (az első három hónapban) ugyanolyan eséllyel maradnak együtt a távkapcsolatban és az egymáshoz közel/együtt élő párok. Az első hat hónap után a távkapcsolatban élők 27, az egymáshoz közel élő párok 30 százaléka dönt végül a szakítás mellett.

Nálam egy év elteltével, tavaly nyáron jött el a mélypont. Borzasztóan belefáradtam, hogy állandóan hiányzik. Hogy ha nem vagyunk együtt, megfeszítve dolgozom (előre is), hogy amikor találkozunk, kizárólag egymásra koncentrálhassunk. Belefáradtam, hogy sokat vagyok egyedül. Hogy az estéim nagy részében pizsamában fekszem otthon és videochatelek, ahelyett, hogy valamelyik bárban innék a barátaimmal. Vagy vele. Komolyan elgondolkodtam, hogy egyszerűbb lenne szakítani.

Mivel teljesen bezárkóztam, Péter úgy érezte, ha nem lép azonnal, kicsúszik a kezünkből a kapcsolat (amit én tulajdonképpen fél kézzel már el is engedtem). Fogta magát, és hazajött. Miután türelmesen megvárta, hogy kibújjak a csigaházamból, rengeteget beszélgettünk (eleinte csak ő, én meg sem szólaltam) és túljutottunk a nehézségeken. Olyan is volt, hogy fordult a kocka, és én tartottam benne a lelket. Mindent beleadva, olyan erővel tepertem a kapcsolatért, amivel saját magamat is megleptem.

Azt hiszem, nagyon szerencsések vagyunk, amiért nem egyszerre fáradtunk el. 

Olvaszd fel jégszívemet

Rájöttem, hogy a szerelmet nem érdemes patikamérlegre tenni. Mindig az küzd érte, akinek több ereje van. Oké, tudom, Péter túl tökéletesnek tűnik (amúgy neki is vannak hibái, de erről mélyen hallgatok), és azzal is tisztában vagyok, hogy nem mindenkinél működik jól a távkapcsolat. Lehet, hogy idővel nálunk sem fog, mert eljön az a pont, amikor egyikünknek sem lesz ereje. De azt hiszem, akkor sem adnánk könnyen magunkat. Olyan ritka, amikor valami ilyen jó. Az elmúlt két évben arra jöttem rá, hogy ha komolyan gondolom a kapcsolatunkat, muszáj célokat megfogalmaznom. Ha Péter írná ezt a cikket, valószínűleg arra is kitérne, hogy korábban megközelíthetetlen, és az ő szavaival élve, hideg voltam, aki egy hónapnál távolabbi tervekről hallani sem akart.

A hideg jelzőt próbáltam úgy értelmezi, mintha ezzel arra utalna, hogy olyan vagyok, mint Elza hercegnő a Jégvarázsban, de valójában arról volt szó, hogy rendesen betojtam az elköteleződéstől. A csalódástól. A szomorúságtól. Attól, hogy egyedül maradok.

Péter világossá tette, hogy ezt elég fontos lenne átgondolnom, különben nem fog működni a kapcsolat. Beláttam, hogy látnunk kell a külön töltött időszak végét. Komoly tervek kellenek. Nem elég a következő, meg az azt követő találkozást várni. Távoli célokra van szükség. Ezzel Geist Klára is egyetért, szerinte a távkapcsolat pozitív hozadéka, hogy ezáltal erősödik az összetartás érzése. 

Milyen lehet együtt élni vele?

Elhatároztuk (direkt használok többes számot, mert ez közös döntés), hogy tíz hónap múlva kiköltözöm egy-három évre.

Tudom, úgy tűnhet, hogy feláldozom magam a kapcsolatért, és sokáig én is így éreztem. Ha minden terv szerint történt volna, már Angliában élnék. És most is vállon veregetem magam, amiért végül nemet mondtam. Akkor úgy éreztem, hogy nem vagyok elég érett hozzá.

A munkámhoz egyébként csak a laptopomra van szükség, és az kezdetektől fogva mindkettőnk számára világos, hogy a szenvedélyünket nem áldozzuk fel a kapcsolatért. Annak úgyis rossz vége lenne. Most kalandnak fogom fel a költözést. Kihívásnak, hogy nyitottabb legyek. Szerencsésnek érzem magam, amiért van lehetőségem rá, hogy fiatalként egy másik kultúrában éljek néhány évet, amíg Péter megalapozza a külföldi karrierjét. Az (is) óriási szerencsém, hogy a szíve hazahúzza. Az a tervünk, hogy legkésőbb három évig maradunk, ami nagyon távolinak tűnik, és ki tudja, mi lesz addig, mégis jó ennek tudatában lenni.

Nincs jóéjt-puszi

Az elmúlt két évben rugalmasabb lettem.

Ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem a távkapcsolatot, így hangzana: az a biztos, hogy semmi sem biztos. Ezt iszonyú nehéz volt megszoknom, ahogy azt is, hogy sokszor másképp kell kifejeznem a szeretetemet, mint ahogy ösztönösen tenném. Érintéssel, öleléssel, főzéssel, bújással. Az öt szeretetnyelv című könyvében Gary Chapman párkapcsolati szakértő összefoglalta, hogy melyik öt kifejezésmóddal tudatjuk a másikkal, hogy fontos számunkra. Megtehetjük elismerő szavakkal, ajándékozással, érintéssel, szívességekkel és együtt töltött minőségi idővel. Az, hogy ki melyikkel fejezi ki a szeretetet és mitől érzi magát leginkább szeretve, teljesen egyedi. Kutatások bizonyítják, hogy nincs kifejezetten női és férfi szeretetnyelv.

A vizsgálatok során kiderült, hogy a szeretetnyelv eredendően személyiségspecifikus, így a szexuális irányultság sem befolyásolja. Blend és McQueen 2018-ban azt kutatta, hogy melyik a leggyakoribb szeretetnyelv. A vizsgálatban részt vevők válaszaiból kiderült, hogy

a legtöbben a minőségi időtöltést tartják a legfontosabbnak, amivel én is így vagyok. Ja, és persze az érintés. Nálunk általában ezek közül egyik sem valósul meg (na jó, a videochatet tulajdonképpen betudhatjuk minőségi időtöltésnek), ezért marad a kommunikáció.

Irtó nagy szerencsém van, hogy a barátomnak kivételesen magas az érzelmi intelligenciája (úgy tűnik, tudom fokozni az ömlengést) és hogy a kommunikációs készsége is fantasztikus. Anélkül, hogy a véleményem Coelho-idézetnek tűnne, azt hiszem, kijelenthetem, hogy ez minden kapcsolat alapja, és az az igazság, hogy baromi büszke vagyok a kommunikációnkra.

Beszélni, beszélni és beszélni

Egy 2013-as tanulmány alátámasztja, hogy a jól működő távkapcsolatban élő párok nem szenvednek hátrányt az egymáshoz közel élő párokhoz képest, legalábbis, ha a kapcsolat minőségéről van szó. A kutatás szerint a boldogság leginkább a felek személyiségén és kommunikációs készségén múlik, mintsem a fizikai közelségen. A rengeteg beszélgetés összekovácsol, ami tök jó és fontos, de ettől nem hiányzik kevésbé az érintés. Popráczi Júlia pszichológus is egyetért azzal, hogy a párkapcsolat egyik legfontosabb eleme az, hogy a felek elégedettek-e a kommunikációjukkal. „Bár az online kommunikáció nem ugyanaz, mint a fizikai kapcsolat, mégis, ennek segítségével fenntartható a kapcsolódás és az elégedettség érzése. A kommunikáció minőségét tekintve 

fontos a másikra való odafigyelés, a dedikáltan egymásra szánt idő. A kommunikáció által válunk egymás életének részeivé. Segítheti a kapcsolat elmélyülését, ha a beszélgetések túlmutatnak a puszta tényközlésen, ha közös rituálékat dolgozunk ki. Például együtt ebédelünk vagy vacsorázunk, illetve közös távprogramokat szervezünk.”

Ha már vacsora, nem fogjátok elhinni, hogy miről beszélgettünk néhány hónapja egy csajos vacsorán: a férfiakról, a párkapcsolatokról, a szerelemről és az ehhez hasonló megunhatatlan témákról. Miután elpanaszoltam, hogy nehéz mindennap pozitívnak maradni és milyen fárasztó állandóan várni, az egyik barátnőm azt mondta: „Eszter, ti legalább beszélgettek! Mi egymás mellett élünk, de soha nem megyünk sehova. Ti annyi jó programot csináltok.” 

Az volt az első gondolatom, hogy fogalma sincs miről beszél. Ahogy mindent, ezt is megbeszéltük a barátommal (bőven éjfél után, mert ugye mindig beszélni kell!), és egyetértett a barátnőmmel. És igazuk van. Geist Klára szerint az egy fedél élő párok kapcsolatában is lehet az üresjárat és érzelmi távolság a felek között. Majdnem két évbe telt, mire rájöttem, hogy amit természetesnek vettem, az nem feltétlenül az.

  

Elviszem magam randizni

A távkapcsolatnak köszönhetem, hogy már egyedül is jól érzem magam. Gondolom, normális folyamat, hogy amikor az ember elkezd összeolvadni a szerelmével, aztán amikor eltűnik, a betölthetetlennek látszó űrben nem tud mit kezdeni magával. Sokáig sehol nem találtam a helyem. Tulajdonképpen semmi nem volt jó nélküle. Elegem lett abból, hogy állandóan csak várok. Várom, hogy este beszéljünk. Várom, hogy találkozzunk. Aztán amikor elválunk, minden kezdődik elölről. Azt éreztem, hogy 23 évesen nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy megállás nélkül csak várok. De mire is?

És akkor elkezdtem magammal időt tölteni. Elmentem egyedül kávézni. Egyedül sétálni a városban. Új elfoglaltságokat kerestem magamnak, olyanokat, amik csak az enyémek.

És már nem is küldök ötpercenként fotót azzal a szöveggel, hogy ide majd egyszer együtt is eljöhetnénk. 

 

Forrás: ITT https://www.friendlamps.com/blogs/friendlamps/long-distance-relationship-statistics-research

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Capuski

Simon Eszter