–

Mindketten tanítjátok egymást

Ha egy családból kiesik az egyik tag, minden, amit addig ismertél, megváltozik: az addig jól bejáratott rendszerek nem működnek többé, és neked rá kell jönnöd, hogyan tovább. Ez egyrészt baromi ijesztő, másrészt viszont lehetőséget ad arra, hogy mindenki megtalálja a maga szerepét az új felosztásban, és hogy segíthessük egymást ebben.

A határvonalak szülő és gyerek között elmosódnak, mind a ketten el vagytok veszve, és kölcsönösen egymásra vagytok utalva, így idővel elkezdtek megtanítani a másiknak minden olyan trükköt és ismeretet, amivel megkönnyíthetitek az életeteket. Én megtanítottam apukámat megszerelni a wifit, ő pedig megtanított engem rántott sajtot csinálni.

Én és húgom segítettünk neki színben passzoló nyakkendőt választani, ő meg cserébe megmutatta nekünk, hogyan tudjuk átállítani a bojlert; minden napra akadt valami új tudás, amit átadhattunk egymásnak, és ez a kialakult szimbiózis még közelebb hoz minket egymáshoz. A mai napig folyamatosan tanítjuk és fejlesztjük egymást, és ez teszi igazán izgalmassá és értékessé a kapcsolatunkat.

2009 Karácsony este, az egész család

Teljesen máshogy éltek, mint bárki, akit ismersz, de jó ez így

Tizenhat éves korom tájékán új közegekbe kerültem, és egyre több olyan embert ismertem meg, akik nem ismerték előzőleg a családomat, és egyre inkább rá kellett ébrednem arra, hogy mennyire nem olyan, mint a barátaimé. A mai napig nem találkoztam még egy olyan családdal, ahol rendszeresen megválasztják a „hónap családtagját”, vagy ahol heti háromszor van pizza vacsorára, esetleg ahol a szeretetkifejezés az, hogy versenyszerűen inzultálják egymást, és még olyanokat sem nagyon láttam, akik egy zacskóból eszik a gumicukrot a macskájukkal.

Az évek során annyi bizarr és megmagyarázhatatlan rituálénk alakult ki, amire ferde szemmel nézhetnek a rokonok és a barátok, hogy csak erről képes lennék írni egy teljes cikket, de egyiken sem változtatnék.

Életem végéig büszkén énekelek majd Kis Grófót Apukámmal (nyilvános helyeken is), és sosem fogom megunni a közös, óriás-buborékfólia táncunkat, mert a világon minden család egyedi és megismételhetetlen, és még akkor is, ha a mienk talán kissé túlságosan is az, pont ettől lesz igazi család.

Babajavítás

Átértékelsz mindent, amit a nemi szerepekről tanultál

Amikor apád egy személyben az anyád is, az azt jelenti, hogy kénytelen azokat a feladatokat is a vállára venni, amiket a társadalom főleg a nők feladatának tart. Ez nálunk akaratlanul is azt eredményezte, hogy apámból szinte egyik napról a másikra multifunkcionális háztartási isten lett, és mára már nem nagyon tudok olyan dolgot mondani, amivel ne tudna megbirkózni (kivéve, ha idegenekkel kell beszélni hozzá, az még mindig az én tisztem).

Pont olyan könnyedén boldogul a vízvezeték-szereléssel, mint egy gombapörkölttel vagy éppen a mosogatással, és olyan tökéletesen lavíroz a villanykörtecserék meg a teregetni valók között, hogy órákon át tudnám bámulni, ahogy csak teszi a dolgát. Életem során már megszámlálhatatlan alkalommal hallottam azt, hogy a férfiak/nők bizonyos dolgokra nem alkalmasak, és minden egyes alkalommal büszkeség tölt el, amiért édesapám ezek bármelyikére rá tud cáfolni egy pillanat alatt, ráadásul minket is arra nevelt, hogy ezt tegyük.

Én és a húgom azt tanultuk tőle, hogy bármit meg tudunk csinálni, kösse azt férfi vagy női szerephez a világ: tíz másodperc alatt meghúzok egy tusvonalat, megjavítom a mikrót, és bárkit szarrá verek Mortal Kombatban, és ezt apukámnak köszönhetem.

Megtanulsz nem foglalkozni azokkal, akik lebecsülnek

Ha elmondom valakinek, hogy apukámmal élek, általában döbbent, kissé lesajnáló tekintetet kapok vissza. Valamiért nagyon sok emberben él az a sztereotípia, hogy anya nélkül nem lehet egészséges és kiegyensúlyozott felnőtteket nevelni, és még olyanok is, akik egyébként ismerik és szeretik apukámat, gyakran gondolják úgy, hogy „egy férfi egyszerűen nem kész a gyereknevelésre”. Bele sem merek gondolni, hányszor hallottam azt valakitől, hogy a családom valamire „úgysem lesz képes, mert hát úgy van, és kész, vannak dolgok, amiket el kell engedni."

Az évek során annyian kezeltek minket úgy, mintha bukásra lennénk predesztinálva, mintha az egyetlen választásunk az lenne, hogy nyugiban kivárjuk, amíg felnövünk, mert „jót már nem tudunk kihozni a helyzetünkből, csak kevésbé rosszat”.

Szerencsére apukám minden nehézség és kezdeti hiba ellenére rendszeresen bebizonyítja a károgóknak, hogy akkor is lehet boldog és sikeres gyerekeket nevelni, ha minden körülmény afelé hajt minket, hogy ez ne sikerüljön. Ennek köszönhetően én és a húgom is olyan emberekké váltunk, akiket senki sem tántoríthat el attól, hogy azt tegyük, amit helyesnek látunk, és az is biztos, hogy sohasem fog minket megállítani egy negatív vélemény.

4 éves Liza és az 5 éves Luca édesapjukkal

Hozzászoksz a kiszámíthatatlan helyzetekhez, és megtanulod kezelni őket

Bár minket eleve egy hirtelen változás juttatott ebbe a helyzetbe, ez nem jelenti azt, hogy azonnal meg is tanultuk, hogyan kezeljük őket. Idő kellett hozzá, hogy megszokjuk az új életünket, és kialakítsunk egy működő rendszert. Az anyukám halálát követő hónapokban szinte minden napra jutott valami kellemes vagy kellemetlen meglepetés: néha elfelejtettünk befizetni egy számlát, és kikapcsolták az áramot, volt, amikor két napig instant-tésztát ettünk, mert nem tudtunk elmenni a boltba a hosszú hétvége előtt, de olyan is, hogy apukám zsinórban háromszor vette meg ugyanazt a Doors-koncertfilmet ajándékba a nagy szétszórtságban.

Ezek a váratlan szituációk megtanítottak minket arra, hogyan hozzuk ki a legjobbat a véletlenekből, és hogyan alkalmazkodjunk szinte minden szokatlan történéshez, így mostanra alig van olyan meglepetés, amit ne tudnánk kezelni.

Azóta, mondjuk, már négy Doors-koncertfilmünk van, de legalább imádjuk az összeset.

Lizával

Közelebb kerültök egymáshoz

Azt hiszem, ez teljesen magától értetődik, de azért szerettem volna beszélni róla, mert ez a kedvenc részem az összes közül, amit leírok. Mert hiába nehéz megtanulni egy teljesen új életritmust, hiába van tele a világ olyanokkal, akik ellenünk szurkolnak, és hiába jönnek váratlan helyzetek, a végén mindig erősebben jövünk ki belőlük. 

Amikor valakivel csak egymásra számíthattok, és kénytelenek vagytok a legneccesebb helyzetekben is összetartani, az mindenképp összekovácsol titeket, ha akarjátok, ha nem. Márpedig én eleinte nem akartam közelebb kerülni a családomhoz. Elveszítettem a legfontosabb embert az életemben, és a gondolat, hogy ez megint megtörténhet, teljesen elrettentett engem attól, hogy újra közel akarjak kerülni valakihez.

De bármennyire is szerettem volna, nem tudtam ellökni magamtól apámat, mert szükségem volt rá, és neki is rám, ez pedig így is fog maradni, amíg csak élünk. Végül valahogy összecsiszolódtunk az apám és én, és azóta sokkal könnyebben megy minden: a gyász, a mosogatás, az élet.

Hálás vagyok, amiért van nekem, és sosem fogom elfelejteni azokat a leckéket, amiket mellette tanultam.

Nyáry Luca

A képek a szerző tulajdonában vannak

Kiemelt kép: Bokor Krisztián