–

Ezt a történetet nagyjából egy hete idéztem fel, és ezúttal is egy híroldal kommentszekciója juttatta eszembe. Éppen a napi körömet kattintgattam a Facebookon, amikor egymás után többször belefutottam ugyanabba a hírbe, amely a mára mémmé váló Szájer Józsefet az EP-delegáció elnöki pozíciójában váltó politikus, Gál Kinga kinevezéséről szólt. A második ilyen cikknél kezdtem észrevenni, hogy még a forró téma ellenére is szokatlanul sok komment érkezett, és kíváncsi lettem, mi lehet az oka. Na, jó, amint megláttam a cikkhez tartozó képet, sejtettem, mit fogok ott találni, de mivel menthetetlenül önsorsontó vagyok, rákattintottam.

A poszt alatt pedig – nem túl meglepő módon – százával sorakoztak a Gál kinézetére, azon belül is leginkább a súlyára vonatkozó, gúnyos megjegyzések.

Volt pár kihagyhatatlan, „csak bírja el az ereszcsatorna” típusú utalás, néhány, transzfóbiát is belekeverő „ez most nő vagy férfi?” jellegű észrevétel, és persze előjött a klasszikus „disznó” párhuzam is, de végső soron mind ugyanazt az üzenetet hirdették. Hogy bár az ellenszenvük kiváltó okai a kritizált személy politikai pártállása, vitatható kijelentései vagy cselekedetei voltak, a leginkább lenézendőnek ítélt tulajdonsága még mindig az, hogy szerintük csúnya. 

Bár ez a hozzáállás elkeserít, ezzel az írással mégsem az a célom, hogy megrójam azokat, akik mások külsejében keresik a kapaszkodót ahhoz, hogy kritizálják őket. Az úgynevezett holdudvarhatás régóta bizonyított dolog: egy szép archoz könnyebben kapcsolunk jó tulajdonságokat. Ám ez visszafelé is működik, ha valakit nem kedvelünk és vonzónak sem találjuk, a fizikai tökéletlenségeit a belsőkkel azonosítjuk, szinte azok megtestesülésének látjuk. 

Végtére is érthető, ha egy amúgy is megosztó párt botrányosan megbukott politikusának utódjához nem tudunk lelkesen közeledni, így aztán a kedvezőtlennek ítélt külsejét is könnyedén az inkompetenciája jelének vesszük. Ez olyasmi, amit önkéntelenül teszünk, és megállítani nem nagyon tudjuk a gondolatokat, maximum tudatosítani. Szóval tényleg nem azt akarom mondani, hogy mindenki, aki bármilyen megjegyzést tesz mások kinézetére, szar ember, vagy hogy azokba, akiket nem találunk szépnek, nem is szabad belekötni. Csak nem kéne elfelejtenünk, hogy ennek a reakciónak milyen negatív következményei lehetnek.

Általában itt jönne az a rész, hogy előveszem a saját tapasztalataimat és elmondom, hogy immár öt éve vagyok kövér kvázi-közszereplő, és bizony, a nyilvánosságnak ezt az oldalát jól ismerem. És tényleg így is van. YouTube- és Facebook-kommentszekciókban már rám vonatkozóan is érkeztek ehhez hasonló megjegyzések, és ha ezekről lejelentkezem is, még ott van az instás zaklatóm, aki havonta egyszer csinál egy új profilt csak azért, hogy elmondhassa: undorító, hogy van mellem. Szóval ismerem a műfajt, jobban, mint szeretném. 

De most azt érzem, hiába tesznek hozzá sokat a véleményemhez a személyes tapasztalataim, igazából már akkor is érzékenyen érintett a téma, amikor még álmodni sem mertem a nyilvánosságról.

A pletykalapok és az internet világában nőttem fel, már kiskorom óta azt nézem, hogyan törik le és skatulyázzák be azokat a nőket, akikbe beleláttam magam, akik úgy néznek ki, mint én.

A szerepek, amelyekben a társadalom hajlandó látni egy kevéssé vonzónak tartott nőt, nem túl változatosak, és általában mások kiszolgálására épülnek, az pedig, hogy elfogadjuk, a külsőnk miatt kevesebbet érünk, szinte alapkövetelmény. Újra meg újra át kell ugranunk azt a láthatatlan falat, amit a kinézetünk gördít elénk. Sokszor érzem azt, hogy minden interakció előtt az a feladatom, hogy meggyőzzek másokat arról, a súlyom „ellenére” is méltó vagyok a tiszteletükre. Én ezt elég rutinosan tudom elérni azzal, hogy extra barátságos és nyitott vagyok, de attól még baromi fárasztó állandóan azért küzdeni, hogy egy olyan tulajdonságomat ellensúlyozzam, aminek egyébként semmi köze ahhoz, amit csinálok. 

Persze önmagában nem az zavar, hogy emberek észreveszik, máshogy nézek ki, mint ők, vagy hogy nem találnak szépnek. Ezzel nem tudok mit csinálni, elfogadtam, hogy valamilyen szinten mindig szóba kerül. Mint ahogy az is, ha egyszer csak nem így néznék ki.

Normális, hogy beszélünk a külsőnkről. De azt nagyon is problémásnak tartom, hogy elvárjuk másoktól, főleg a nőktől és azon belül is a kiemelt pozíciókban lévőktől, hogy szexuálisan vonzók vagy legalábbis makkegészséges külsejűek legyenek, mielőtt megadjuk nekik azt a tiszteletet, azt a hangnemet, amit más embereknek alapból megadnánk. És hiába a reflex, hiába a biológia, ez nem egy olyan dolog, amin nem kéne megpróbálnunk túljutni. Ha arra tudjuk emlékeztetni magunkat, hogy mindenkinek köszönjünk a lépcsőházban vagy hogy körülnézzünk, mielőtt az úttestre lépünk, akkor azt is meg tudnánk tanulni, hogy ne redukáljunk más embereket a külsejükre.

És nemcsak azért, mert bunkóság, hanem mert rendszerszinten okoz károkat a társadalmunknak. Például azzal, hogy parttalan vitákat szül, amiknek a végén mindenki rosszul jár.

Ugyanúgy, ahogy a jó tulajdonságainkat nem kéne arra pazarolnunk, hogy meggyőzzünk általuk másokat arról, hogy a kinézetünk ellenére is érdemes szóba állni velünk, szintén nem lenne szabad bagatellizálnunk például egy ártalmas ember cselekedeteit azzal, hogy a külsejére fókuszálunk a tettei helyett. Azzal, hogy viccet csinálunk negatív figurákból, eltakarjuk a valódi problémákat, és egy teljesen irreleváns irányba tereljük a beszélgetést. Ezzel pedig utat engedünk annak, hogy a kritikánkat semmisnek, mocskolódásnak minősítsék (és valljuk be, ha csak egy sértést tudsz hozzátenni valamihez, akkor az is), és ne vegyék komolyan a sérelmeinket. 

Szabadulás a magunk építette börtönből, avagy így küzdöttem le a pánikbetegséget

WMN Life – 2021. január 25. – TD

 

Persze ez még mindig nem azt jelenti, hogy nem lehet dühből kommentelni, vagy hogy egyáltalán nem hozhatunk fel semmi személyeset egy vitában. Egy külön cikk kéne, hogy elemezzem ennek a morális oldalát, és messze nem vagyok én szent, hogy ezzel meg merjek próbálkozni. De ilyenkor bele kell gondolni, hogy az a szokás, amit te támogatsz, amikor meghozod azt a döntést, hogy nyilvánosan belekötsz egy másik ember külsejébe, valójában kiknek tesz rosszat. 

Akit kritizálsz, nem is biztos, hogy látni fogja (bár tapasztalatból mondom: egy része eljut hozzá), ellenben más emberek igen, más tökéletlen, kövér, kopasz, öreg, sovány, bizonytalan emberek, akiket elrettentesz attól, hogy kiálljanak, és vállalják a véleményüket.

És bár szomorú tény, hogy az átlagtól feltűnően eltérő férfiak is jócskán részesülnek effajta kommentekben, tagadhatatlan, hogy főleg a nőkre van romboló hatással, hogy minden tettüket a külsejük szűrőjén keresztül nézik. 

Alapból senkit sem kéne, hogy megakadályozzon a külseje abban, hogy véleményt formáljon valamiről, pláne nem egy olyan csoport tagjait, akiket így is nehezen hallgatnak meg és főleg nem a hazai közéletben. Amikor ezeket a szavakat kirakod a világ elé, hozzájárulsz egy olyan sekélyes es romboló jelenséghez, ami feleslegesen degradálja nemcsak a nőket, de az egész társadalmat.

  

Nem azt mondom, hogy kussolj. De ha valóban konstruktív akarsz lenni, ha hozzá akarsz járulni egy olyan párbeszéd kialakulásához, ami nem szorítja szűk keretek közé azokat, akik nem nyertek a genetikai lottón, akkor válogasd meg a szavaidat, és koncentrálj arra, ami valóban számít. Én is kíváncsian figyelem majd Gál munkásságát, és ugyanazon szempontok szerint fogom bírálni, ahogy az elődjét: a morális karaktere és az általa képviselt, hirdetett értékek alapján – e téren tényleg bőven lesz még mit bizonyítania. És ha ez nem sikerül, akkor is biztosak lehettek benne, hogy nem a külsejébe fogok belekötni. 

Sok éve nem gondoltam arra a faházra, arra a beszélgetésre. Közben megbarátkoztam ezzel a fallal előttem. Heti kétszer személyi edzőhöz viszem, és vigyázok rá, hogy mit építek bele, mielőtt újra meg újra átugrom.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem félek attól, hogy a súlyom lesz az ok, ami miatt majd utálnak vagy szeretnek, hogy valami tőlem független dolog lesz az, ami végül meghatároz engem.

Még mindig ugyanarra várok, amikor megnyitom a kommenteket. 

Megint hallom a rosszul összeillesztett fadeszkákon keresztül a nevemet, összemosódva az elektromos radiátor morajával. Nem kéne örülnöm neki, de mégis megkönnyebbülten sóhajtok egyet, amikor kimondja. 

Luca?

Ja, az egy hülye picsa. 

Nyáry Luca


Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/RyanKing999