Szegény kövér lány, utálatos vékony lány

Valahogy így: szegény, szegény kövér lány. Nem tud lefogyni. De biztos, beteg. Valami gyógyszer tönkretette a hormonháztartását, az egész felborult, és huss, ki a francba, most meg kövér, és már egy egész életen át kövér, mert nem tud lefogyni, ugye. És azért, amiért nem tud lefogyni, eszik is rendesen, mert hát úgyis mindegy: aki a levegőtől is hízik, az hízzon inkább a zsírtól meg a cukortól.

Valahogy úgy: pfúj, az az utálatos vékony lány, nézd, milyen gebe, csak csont meg a bőr. És a combja, akkora, mint az alkarom. Girhes, soványka, az arca koponya, lehet, hogy beteg is. Na, ezzel a csípővel biztos nem szül gyereket, meg amúgy se akarna, mert félti az alakját. Az edzés a mániája, és a kalóriaszámolgatás, de hát annyira vacak dolgokat eszik. Persze felveheti az összes divatos ruhát, bármi jól áll rajta. Hú, de utálom.

Mert, ugye, ott vannak a felszínes divatmagazinok, a felgyorsult világ, a külsőségekre épülő, szemét média, a pasik, akik mindig rohadékok, de az ellenkampányolók sem gondolják komolyan, hogy fogadd el magad úgy, ahogyan vagy, mert egy másik pillanatban ugyanazon a felületen már az épp aktuális tuti diétát kaserolják.

Tulajdonképpen mindig más a hibás a kövérségedért vagy a vékonyságodért: az anyád, az apád, a szemét média úgy, ahogy van, Anna Wintour, a plus size divathullám, Pierce Brosnan felesége, Bochkor Gábor, ja, meg a rohadék pasik, de abba beletartozik Bochkor is, sőt Bochkor egymaga a szemét média.

Az egész élet erről szól, sztereotípiák, megbélyegzés a külsőnk miatt, ha vékonyak vagyunk, azért, ha sportosak, akkor azért, ha van rajtunk némi felesleg (vagy nagyon sok), akkor meg azért. Természetesen mindenre van magyarázat is: anorexia, bulimia, fitneszmánia, sportbabebuzulás, kajaimádat, hedonizmus, egy rosszul beadott injekció, ami felborította a rendszert, ja, meg a szemét pasik, akik miatt megvettük a doboz cukros fánkot.

Még mindig itt tartunk

Még mindig ott tartunk, hogy a kövérség ciki, de amúgy azért fogadjuk is el a testünket, úgy, ahogy van, akik meg vékonyak, azok tuti undorító, száraz és íztelen kajákat esznek, rohadt szagú zöld trutymóval mosatják a beleiket, és nem élveznek, semmit, de semmit ezen a világon. Még mindig itt tartunk, hogy két tábor van: az egyikben az életmódváltók, a másikban meg azok, akik szeretnek enni, és leszarják a narancsbőrt, és ez a két tábor nem találkozik, sőt, utálja egymást, és ujjal mutogat a másikra, miközben hangosan ordítja:

pfúj, hogy tudod te megenni azt a szart?

Pont így. Rengeteg az önértékelési zavarral küszködő, túlsúlyos, cukorbeteg, sportot gyűlölő, vagy épp a sporttól megszállott ember, és hiába van a táplálkozás területén is ez a marha nagy forradalom, még mindig nem tanította meg senki, de senki a gyerekeknek, hogyan kell helyesen táplálkozni. És nemcsak helyesen táplálkozni, hanem azt sem, hogy milyen az egészséges életmód, mert ez nem jár lemondásokkal, hiszen ezeket az ételeket is el lehet készíteni finoman, a sporttól pedig felszabadultabb és erősebb leszel, már ha megtalálod azt a formáját, amelyik igazán a kedvedre való. De ehelyett mi van? A lábszagú tornateremben és vadító, fényes tornadresszben felnövő generáció egymásnak esik, hogy ki miért kövér, aztán meg miért nem fogadja el magát úgy, ahogy van, ha meg nem fogadta el a túlsúlyt, miért eszik nyamvadt, undormányos szarokat.

Full gáz, én azt mondom. Az egész full gáz.

Antilány. Regény

Mona Awad könyve, az Antilányregény briliánsan indul. Hiszen beláthatunk egy serdülő lány agyába, ahogy küzd a kilókkal meg önmagával, aztán belátunk ugyanennek az embernek a fejébe, amikor már felnőtt, és beledöglik a diétába. Mert a diétát azt merő szenvedésnek írja le a szerző, a sportot pedig középkori kínzásnak, ami helyett még a kerékbetörés is sokkal klasszabb foglalatosság lenne, és nyilván mindenki azt választaná, ha lenne még ilyesmi a világon.

A kutya pedig itt van elásva: amíg így van behuzalozva a fiatalokban és az emberekben az egészséges életmód és a mozgás, addig kínkeserves lesz rá- vagy hozzászokni, mert az agy, az komisz képes a blokkolásra.

Ha úgy megyünk le az edzőterembe, hogy inkább a guillotine, akkor veszett fejsze nyele az egész.

A könyv szerzője nyílegyenes pontossággal festi le a lelki drámákat, ráadásul nem csupán a főhős (ez esetben antihős) szemszögéből, hanem egy-egy képkocka erejéig felvillannak a barátok és a férj gondolatai is. Ez arra nagyon jó, hogy az olvasó szembesül azzal, mekkora hatással van a környezetre az, ha valaki egyáltalán nincs rendben önmagával. Kiderül, hogyan mérgezi meg a környezetet az önszeretetlenség, és a kommunikáció hiánya. Milyen sok embernek ismerős ez manapság! Én mégis kihagyott lehetőségnek érzem az Antilányregényt, noha végre nemcsak egy glossy magazin dupla oldala áll rendelkezésre, hogy finom árnyalatokat kapjon ez a téma, hanem egy egész könyv. Sajnos mélyen hallgatnak  Mona Awad elbeszélői a másik oldalról. Arról, hogy az életmódváltás nem feltétlenül szenvedés, hanem áldás is lehet. Mert alapvetően az egészség megőrzése a fontos. Nem pedig az, hogy mindenáron beleférj az XS-es ruhába. 

Szentesi Éva

Kép: iStock by Getty Images