A gladiátornők karddal és pajzzsal küzdötték le a rájuk erőltetett társadalmi szerepeket

–

Igen, egy nővel. Egyre több bizonyíték utal ugyanis arra, hogy az ókori Rómában női gladiátorok éppúgy léteztek, mint férfi társaik. Bár talán nem voltak olyan mindennaposak, de a gladiátornők egyértelműen nagy hatást gyakoroltak a rómaiakra, a viadalok nézőitől a konzervatív történetírókig.

A köztük és köztünk eltelt évezredek alatt pedig rengeteg mítosz alakult ki a gladiátornőkről

Elég sokáig azt hihettük, hogy a női gladiátorok nem voltak többek egy vad fantáziánál. A gladiátorokról ugyanis köztudott, hogy feltűnő, gyakran erőszakos életet éltek, miközben ujjongó tömegek előtt parádéztak. Ez aligha volt elvárható a római nők esetében, akiknek szorgalmasnak és szerénynek kellett lenniük. Persze, ez csak akkor van így, ha eltekintünk attól a ténytől, miszerint a nőket említő írók közül sokan férfiak voltak, méghozzá gyakran igencsak konzervatív férfiak.

A nők valódi szerepe az ókori Rómában meglehetősen változatos volt – és ez a gladiátorarénára is kiterjedt.

Annak ellenére, hogy a rájuk vonatkozó bizonyítékok közel sem olyan bőségesek és egyértelműek, ma már biztosak lehetünk benne, hogy léteztek gladiátornők is, akiket valószínűleg ludiáknak (női mulattatóknak vagy egyes forrásokban a férfi gladiátorok párjainak) neveztek. Az olyan szavak, mint gladiatrix vagy gladiatrices, bármennyire is menők, az ókori római fülnek elég furcsán csengtek volna. Ezek a kifejezések modern találmányok, amelyek először a XIX. században bukkantak fel.

Bár úgy tűnik, hogy több alsó-, mint felsőosztálybeli nő lett gladiátor, van néhány bizonyíték arra, hogy a magasabb rangú nők is harcoltak az arénában

Cassius Dio görög történetíró szerint akár a szenátori ranglétra fokán álló nőket is lehetett látni az amfiteátrumban:

„Lovakat hajtottak, vadállatokat öltek, és gladiátorként harcoltak, némelyikük önként, némelyikük akarata ellenére”

– számolt be róla.

A korabeli feljegyzésekből kiderül, hogy a női gladiátorok közül néhányan szabadnak születtek, mások azonban nagy valószínűséggel rabszolgák voltak, akik kényszerből harcoltak az arénában. Ha feltételezzük, hogy a női gladiátorok nagyjából ugyanazok a szabályok szerint léteztek, mint férfi társaik, akkor néhányan úgynevezett „önkéntes rabszolgák” lehettek, akik anyagi haszonszerzés céljából mondtak le a szabadságukról.

Ironikus módon a női gladiátorok megjelenése az arénában azt jelenthette, hogy a játékok finanszírozója különösen pazarló és nagylelkű volt, a női harcok ugyanis extra élvezetet jelentettek a (naná, hogy többségében férfiakból álló) közönség számára. A női gladiátorok és a dekadens szponzorok közötti kapcsolat is hozzájárulhatott a Cassius Dio és írótársai által lejegyzett kommentárokhoz. Különösen ironikus ez annak fényében, hogy a gladiátorokat gyakran alsóbbrendűnek tekintették, míg az őket pénzelő embereket úgy ábrázolták, mint akik Róma felemelkedésén fáradoznak. 

A női gladiátorok létezésének egyik legjobb bizonyítéka az a vitathatatlan tény, hogy a római politikusok törvényeket hoztak ellenük

A római társadalom egésze meglehetősen kényelmetlenül érezte magát, ha a nők megpróbáltak kilépni a társadalom által rájuk kényszerített keretek közül, amely általában a háttérben meghúzódó feleség és anya szerepéből állt, és csendben a feledés homályába merült. De egy ilyen nagy és sokszínű társadalom esetében nem meglepő, hogy jó néhány nő egyszerűen nem volt hajlandó magára kényszeríteni ezeket a szerepeket. És ez, úgy tűnik, igencsak felháborította Rómát.

A római szenátus először Kr. u. 11-ben hozott törvényt a női gladiátorokról. Abban az évben a húszévesnél fiatalabb, szabadnak született nőknek megtiltották, hogy szerepeljenek az arénában rendezett műsorokban.

Kr. u. 200-ban Septimius Severus császár hivatalosan is megtiltotta, hogy nők részt vegyenek gladiátorharcokban vagy más arénabeli műsorokban, azonban úgy tűnik, voltak nők, akik figyelmen kívül hagyták a császár rendeletét – feljegyzések szerint még a Kr. u. III. században is részt vettek gladiátorharcban.

Mivel abszolút kívül estek a római nőkre vonatkozó normán, azokra a női gladiátorokra, akik túlélték a visszavonulást, bonyolult élet várt az arénán kívül

A legtöbb gladiátor életét vesztette a viadalokon, jellemzően még bőven a húszas éveiben, aki azonban mégsem, az egyszerre vált komoly harcossá és szórakoztatóművésszé, akiért a közönség rajongott, zavarba ejtő és bizonytalan helyet foglalva el a struktúraszemléletű római társadalomban.

Egyes források szerint az arénába lépő nők lemondtak a házasságkötéshez való jogukról, ami drámai fordulatot jelentett egy római nő életében.

Hiszen csupán az, ha egy gladiátor a szakmai életében kizárólag az arénában folytatott küzdelmekhez ragaszkodott (és nem csúszott bele az alacsonyrendű szórakoztatóipar és szexmunka világába), elég volt hozzá, hogy eljátssza a házasságra és a családalapításra való esélyét, még akkor is, ha megérte a visszavonulást. 

Bár a rómaiak előszeretettel sértegettek másokat a saját szórakoztatásuk céljából, úgy tűnik, a női gladiátorokat ennél komolyabban vették,

ellentétben néhány olyan mutatvánnyal, amelyek egyértelműen a közönség nevettetésére szolgáltak, mint például a törpenövésű emberek egymás elleni harcra való kényszerítése.

A nők keményen edzettek, diétáztak, ugyanúgy gladiátoriskolákba jártak, mint férfi társaik, és nagyon is valódi fegyvereket használtak a küzdelmeik során. A női gladiátorok puszta létezésének minden bizonyítéka – a teljesítményüket ünneplő szobroktól és faragványoktól kezdve a korabeli feljegyzésekig – azt mutatja, hogy a történelem során a gladiátoraréna egy volt azon kevés hely közül, ahol a nők legalább akkora tiszteletet tudhattak magukénak, mint férfi társaik.

Mózes Zsófi

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / PHAS / Universal Images Group